Mi a relevanciája a jelen Európájában az akkor történteknek?
A ’60-as, ’70-es években Jugoszlávia szekuláris ország volt, az emberek békében éltek. Boszniában a házasságok harmada etnikailag vegyes volt. A muzulmánok többsége életében nem járt még mecsetben. Liberális, európai atmoszféra uralkodott. Aztán nagyon rövid időn belül, a ’80-as évek közepétől minden megváltozott, miután a Milosevics-féle manipulatív vezetők színre léptek. Azt akarták, hogy az emberek rettegjenek egymástól. Sikerült a tervük. Ha a mérsékelt erők most nem fognak össze, a szélsőségesek sikerrel fognak minket megosztani, s akkor könnyen olyan helyzet alakulhat ki, mint anno Boszniában. Ha az emberek nem tisztelik egymást, onnan csak egy lépés az erőszak... Remélem, hogy Európa nem itt köt ki újra. A retorika kísértetiesen hasonló.
Miért érezte, hogy foglalkoznia kell a háború tematikájával? Egyfajta terápia?
Igyekszem megérteni a háború mechanizmusát. Amikor az ember egy békés országból jön, nagyon bizarr olyat hallani, hogy valaki képes megölni a szomszédját. Hogyan történhet meg ilyesmi, amikor együtt nőttek fel? Aztán az ember idővel látja, hogy mindig vannak olyan vezetők, akik manipulálják az emberek érzéseit. De ahhoz, hogy ezt megtehessék, léteznie kell egy régről gyökerező bizalmatlanságnak a közösségen belül.
Ha már manipulációnál és bizalmatlanságnál tartunk, a Ha háború lenne nálunk... című esszéjét 2001-ben írta. Sokkoló, hogy a menekültválságról szóló írása – amelyben azzal a csavarral igyekszik közelebb hozni a krízist az olvasókhoz, hogy európaiak menekülnek a háború elől a békés Közel-Keletre –, ma is aktuális. Mi adta akkor az ötletet? Menekültek akkor is érkeztek Európába, de válságról ebben a térségben akkor még nem volt szó.
Dániát mindig is centrista kisebbségi kormányok vezették, de akkoriban a jobbközép adminisztráció felismerte, hogy a szélsőjobboldali Dán Néppárttal többségben kormányozhat. Ez megváltoztatta az országot. A 2001-es kampány már a bevándorlókról szólt, pedig akkor alig voltak Dániában. Nem voltak komoly problémáink, de a szélsőséges demagóg politikusok rájöttek, hogy úgy szerezhetnek a legkönnyebben szavazatokat, ha bűnbakokat kreálnak, és aztán feltüzelik az embereket, hogy rettegjenek tőlük. A menekülteket és bevándorlókat választották. Azóta is ez uralja a politikát, pedig továbbra sincsenek komoly problémák az országban. Szabályosan sokkolt, hogy egyetemet végzett, általam toleránsnak és liberálisnak ismert emberek egyszeriben úgy beszéltek a menekültekről, mint harmadrendű polgárokról. Én magam is menekültektől származom.
Az édesanyám osztrák, a Vöröskereszttel jött Dániába, az édesapám pedig félig német. Bár külsőre nem tűnök annak, én másodgenerációs menekültként tekintek magamra. Amikor megírtam a Ha háború lenne nálunk... című esszét, azt hittem, hogy ez csak egy rövid átmeneti időszak, nem gondoltam volna, hogy Európában ilyen állapotok fognak uralkodni.
Komoly tapasztalata van a konfliktuskezelésben. Miként lehetne kezelni a jelenlegi helyzetet?
Amit hiányolok, az a gyakorlatias válasz. Mindig segíteni kell azoknak, akik háborúk vagy természeti katasztrófák elől menekülnek. De ez nem jelenti azt, hogy állampolgárságot kell adni nekik. Én személy szerint ugyan nem bánnám ezt sem, de megértem azokat, akik szerint ez sok. Európa természetesen nem tud végtelen mennyiségű embert befogadni, éppen ezért, a három évre szóló tartózkodási engedélyek például megoldást jelentenének. A lejárat után felül lehetne bírálni, és amíg az illető országában háború dúl, addig meg lehetne hosszabbítani őket. Amint újra biztonságos lenne a visszatérés, haza kellene menni, hogy olyan érkezzen a helyére, akinek szüksége van rá. Egy ilyen rendszerben sokkal könnyebb lenne az európaiaknak is megérteniük, hogy ezek az emberek nem azért jönnek, hogy elfoglaljanak egy országot, hanem segíteni kell nekik.
Jelen helyzetben nem úgy tűnik, hogy erről könnyen meggyőzhetőek lennének az emberek.
Beszélni kell velük. Meg kell értetni velük, hogy itt is történhet hasonló, egy klímakatasztrófa, árvíz: akkor hova mennének? Az emberek legalább 80 százaléka békében akar élni. Azzal a 20 százalékkal van a baj, akik azt akarják, hogy mindenki más úgy éljen és nézzen ki, mint ők. Az ő érdekeik azt diktálják, hogy viszályt szítsanak a mérsékeltek között. Azt akarják, hogy az emberek féljenek egymástól, s ez veszélyes.
Sokáig az Egyesült Államokban élt. Az egyik esszéjében azt írta, hogy az amerikaiaknak sokkal könnyebben megy a külföldiek befogadása. Mik a tapasztalatai, miért?
A kulcs abban rejlik, ahogyan meghatározzák magukat. Amerikainak lenni azt jelenti, hogy valaki hisz az amerikai eszmeiségben, ami a következő: valami nagyobbról és jobbról álmodunk, s erre törekszünk. Ezt sokféleképp elérheti az ember: lehetsz muszlim, s az álmod lehet az, hogy a gyerekeid jó oktatásban részesüljenek, és aztán jó munkájuk legyen. De egy ateista is bízhat ugyanebben. Mindegy, hogy mely országból vagy területről jön az ember, hihet abban, hogy sikerül megvalósítania az álmait. A vallás, a bőrszín nem számít. Ezért szívja fel az Egyesült Államok olyan könnyen a bevándorlókat. Az emberek könnyen be tudnak illeszkedni, és amerikaiként meghatározni magukat.
Európában sokkal szilárdabb keretek mentén, normatívabban határozzuk meg magunkat. Dánnak lenni például a következőket jelenti: december 24-én ünneplem a karácsonyt, disznót eszünk, a nők és a férfiak egyenlőek, többnyire farmert és pulóvert hordunk, és a többség keresztény. Olyan, mint egy szabályrendszer, s ha valakinek mások a szokásai – mondjuk mecsetbe jár és nem ünnepli a karácsonyt –, akkor nem tudja azt mondani: dán vagyok. Ha változtatni tudnánk ezen, s egy olyan, többek között az egyenlőségre épülő eszmeiséget teremtenénk, akkor könnyebb lenne beolvadni, és európainak érezni magukat az újonnan érkezőknek.
Elméletben jól hangzik, de hogyan lehet ezt átültetni a gyakorlatba?
Időbe telik, és fontos volna, ha a politika szintjén is megértenék, hogy szükség van erre. Ha néhány megfontolt vezető a zászlajára tűzné ezt, az emberek is magukba szívnák. Ha a politikusoknak sikerült megfertőzniük az embereket a nacionalizmussal és a szélsőséges gondolkodással, miért ne lehetne elérni az ellenkezőjét?
Rövid időn belül máris eléggé elterjedt, és mélyre gyökerezett ez a fajta szélsőséges gondolkodásmód. Vissza lehet fordítani?
Nem könnyű, néha olyan katasztrófák kellenek hozzá, mint a második világháború, amikor az emberek hirtelen feleszméltek: tényleg képesek voltunk erre? Az a meggyőződésem, hogy az emberek nem szeretnek rasszisták, idegengyűlölők lenni. Hisz mindenki tudja, hogy milyen jó olyasvalakit hallgatni, aki összefogásra szólít fel. Lehet, hogy sok hibát elkövetett, de Barack Obama nagyon jó volt ebben. Az összetartozás, a közös fellépés sokkal jobb érzés, mint a gyűlölködés. Az kellene, hogy valaki az élére álljon ennek, és azt mondja: „oldjuk meg együtt”, segítene újradefiniálni magunkat, és gyakorlati megoldásokkal állna elő a problémákra. Azt hiszem, Emmanuel Macron megválasztásával elindultunk ebbe az irányba, de nem jutottunk messzire. Olyan szónokokra van szükségünk, mint Nelson Mandela vagy Martin Luther King. Akik új megoldási módszereket tudnak javasolni. Hiszek abban, hogy a kivételes egyének akkor bukkannak fel, amikor nagyon rossz a helyzet.
Forrás: nepszava.hu
|