Összegyűltek, mondom, de sehogyan sem tudtak megegyezni abban, hogy melyikük legyen a király. Mindegyikük azt szerette volna, ha őt választják meg a társai. Abban még csak-csak megállapodtak, hogy a legügyesebbikük lesz a legalkalmasabb a királyi méltóságra. De hát mindenki ügyes volt a maga mesterségében és a maga módján. Ügyes? Nem, nem is ez a leginkább ide illő szó. Mert nem akadt köztük senki, aki ne a legügyesebb lett volna. Egyikük a zsebtolvajlásnak volt a mestere, másikuk az adócsalásnak, harmadikuk a sikkasztásnak, negyedikük az autólopásnak, ötödikük a pénzhamisításnak, hatodikuk a kasszafúrásnak, a hetedikük híres üzemi szarka volt…, de a tolvajlás igazi művészei még a madárból a csicsergést, kutyából a csaholást, disznóból a röfögést, erdőből a fák zúgását is képesek voltak észrevétlenül kicsenni. Már-már úgy nézett ki a dolog, hogy ha addig jól megvoltak király nélkül a tolvajok, azután is meglesznek majd. Hogy mégsem így történt, azzal kezdődött, hogy egyszer csak megszólalt egy hang a tömegben: – Elég a sok beszédből. Én vagyok a király, mert én vagyok köztetek a legügyesebb. Aztán még hozzátette: – Fajankók! No lett is erre nagy felhördülés, hogy ugyan melyikük lehet az a nagyképű alak, aki még a gyalázkodástól sem riad vissza. – Ki vagy? – kiabálták mindenfelől. – Ki szólt az előbb? Nosza, lépj csak elő! Menten miszlikbe vágunk! Az előbbi hang azonban tovább szónokolt: – Úgy, csak járjon a szátok! Máshoz sem értetek! Hozzám képest kontárok vagytok mind. Mert a legügyesebb én vagyok! Amit én elcsenek, azt senki emberfia észre nem veszi! A zúgolódás csak fokozódott. Mindenki a szájaskodót követelte. Mindhiába. – Hol vagy? Lépj elő, ha mersz! – hallatszott jobbról is, balról is, elölről is, hátulról is. – Bizonyítsd be, ha olyan ügyes vagy! – kiáltotta valamelyikük. – Bizonyítsd be! – zúgták utána a többiek. – Bebizonyítom – hangzott a hetyke válasz. No, erre bizony kíváncsi vagyok – gondolták az enyveskezűek az elsőtől az utolsóig. Ám hiába várták, hogy most valaki előáll és bebizonyítja, amit be kell bizonyítania, hiába várták, hogy történjen valami – nem így történt. Azaz így, de addig talán újabb hét esztendő is eltelt. Néhányan már arra gondoltak, hogy a szájaskodó vállalkozó terve dugába dőlt, ő maga pedig szégyenében szépen eloldalgott, amikor... Amikor – honnan, honnan nem – valaki hirtelen a tolvajok előtt termett: – Nos, elismeritek, hogy én vagyok a legméltóbb a királyi méltóságra? Az ámulattól eltátotta a száját és nagyra meresztette a szemét mindenki, azután... – De hiszen olyan a haja, mint az enyém – villant eszébe az egyiknek. – Olyan a szeme, mint az enyém – gondolta a másik. – Olyan... az orra... a szája... a füle... a nyaka... a válla... a karja... a melle... a dereka... a lába... mint az enyém – csodálkozott a harmadik, a negyedik, az ötödik, a hatodik... a sokadik, és ösztönös mozdulattal ki-ki a hajához, szeméhez, orrához, szájához, füléhez, nyakához, vállához, karjához, melléhez, derekához, lábához és testének más részeihez kapott, de ki-ki a haját, szemét, orrát, száját, fülét, nyakát... és testének más részeit nem találta a helyén, mert… ...mert azok mind ott voltak az előttük álló alakon. Észre sem vették, amikor eltűnt róluk! Aki pedig ott állt a gyülekezet előtt, és még saját magát is a többiekből lopkodta össze, s persze még a szívdobogása is lopott holmi volt, csak annyit mondott: – Nos? Így lett ő a tolvajok királya. Így lett ő a Tolvajkirály.