Szomorú menet volt. Még a nap is szomorúan sütött. Legalábbis a vánszorgók így látták. Mert hiába ragyogja be a szombat délelőttöt ezer sugár, aki szomorú, az mindent bánatosnak lát. A zölden lángoló lombokat, az oxigénnel dús levegőt, a madarak bolondos rikoltozását, és a kutyák mókás fetrengését a füvön. Ezért mondják a pszichológusok, hogy mosolyogj a világra, és az visszamosolyog rád. Ha bús az ember, minden bús lesz. Ha vidám, minden vidám. Ha pedig hülye, akkor minden és mindenki hülye.
A társaság szomorú volt, és így ilyen lett a világ is.
De Domi hirtelen megállt, és felragyogott az arca, amely még itt-ott őrizte a reggeli lekváros kalács emlékét nyomokban. De nem csak megállt, hanem fel is emelte mindkét karját, mint a hívők, akik Istenhez nyújtják a kezüket. (Mondjuk, az ő kezük nem ilyen piszkos, mint a Domié, de mindegy.)
Erre persze a többiek is megálltak.
‒ Mi van? ‒ kérdezte Attila rosszat sejtve.
‒ Megvan! ‒ kiáltott Domi és megragadta a bátyja karját. ‒ Megvan a megoldás!
Attila már éppen elrántotta volna a karját, mert azt hitte, az öccse baromkodik, mint mindig, de Domi hangja megállította. Egészen normális volt. Legalábbis a szokásos, idióta hangvételéhez képest.
– Figyelj, Atti! Ha Kinizsit ide tudtad hozni, ahol mi élünk, akkor engem is oda tudnál küldeni, ahol ô élt, ugye?
Attila nemhogy megszólalni nem tudott, de levegőt sem kapott a meghökkenéstől, pedig elég bőven volt körülötte.
Sipi segítette ki.
‒ Megőrültél, Mátyás Domokos?
‒ Lehet, Béla bá’, hogy megőrültem ‒ nézett Sipekire Domi. ‒ De nem Béla bá’ mondta, hogy néha az őrültek jobban látják az igazságot, mint a normálisak? Meg azt is tetszett mondani, hogy a költőket gyakran kinevették. A verseik miatt őrültnek tartották őket. Soroljam? Petőfi… Petőfi… mindegy! Sokan. Aztán szobrot állítottak nekik, ha meghaltak. És utcát meg sulikat neveztek el róluk. Miért? Mert kiderült, hogy mégiscsak nekik volt igazuk. Úgyhogy, mondjuk, én is őrült költő vagyok, és kész.
Attilának végre megjött a hangja:
‒ Te? Te költő? Te nem vagy költő! Még egyetlen verset sem írtál!
‒ Mért? ‒ grimaszolt Domi. ‒ Te azt hiszed, csak az a költő, aki verset ír?
Sipeki bólogatott, és morgott.
‒ Ebben van valami. Nem is vagy te olyan eszement, Domikám…!
‒ Na, ugye! ‒ ragyogott fel a fiú arca.
‒ … mint amilyennek látszol! ‒ fejezte be a tanár úr a mondatot.
Domi ezek után kifejtette normálisan őrült költői ötletét:
‒ Attila elküld engem Kinizsihez, én pedig meggyőzöm Pali bá’-t, hogy el kell jönnie megint Zeréndvárra. Ismertek. Engem nem lehet lerázni. Olyan vagyok, mint a kullancs, csak méreg nélkül. Majd azt mondom neki, hogy jöttem segíteni a törökverésben. Aztán szépen beadagolom, hogy cserébe pattanjon át hozzánk egy kicsit, és verje szét a Garai fejét. Egy nap, két nap… No problem!
Sipeki nagyot sóhajtott.
‒ No problem! Ismerek egy idegorvost Nyíregyházán. Szuper szakember. Fél év alatt kigyógyított a rögeszméjéből egy Napóleont. Pedig szegény már elindult gyalog, hogy elfoglalja Moszkvát. Kisvárdánál érték utol.
‒ Értem, Béla bá’ ‒ vigyorgott Domi. ‒ Hülyének tart, de nincs igaza. Mi bajom történhet?
‒ Semmi ‒ mondta Attila. ‒ Csak karóba húznak, lefejeznek, felnégyelnek, ami számomra előnyös, mert a te tortaadagodat is én ehetem meg a szülinapokon.
Ezen persze a társaság röhögcsélni kezdett.
Kivéve Dénest.
‒ Szerintem, az ötlet nem is olyan lökött ‒ mondta a csapat legerősebb tagja. ‒ Az, hogy Domi egyedül menjen a tizennegyedik századba, az butaság…
‒ Tizenötödik! ‒ mondta Gézuka.
‒ Tizenötödik, mindegy ‒ legyintett Dénes. ‒ Szóval az, hogy egyedül menjen, az butaság! De az hogy ketten átugorjunk Kinizsihez, segítsünk neki, amit lehet, és aztán idehívjuk ketten, abban benne vagyok.
‒ Hárman ‒ mondta Bea.
‒ Négyen ‒ mondta Gézuka.
‒ Na, most van totál vége az idióta álmodozásaitoknak, gyermekeim! ‒ vicsorogta Sipeki tanár úr kissé dühösen. ‒ Mit képzeltek? Ide-oda fognak a magyarok vándorolni, hogy itt meg ott kijavítsák a történelmet, ahol kilyukadt, meg elveszett, meg felfordult, meg elbaltázódott? Megállítjuk a tatárokat, kiverjük a törököket, legyőzzük a labancokat? Hát még mi kéne, ha vóna? Senki nem repül sehova, hacsak nem rúgatom ki az iskolából dupla lábbal a dilinyós ötlete miatt! ‒ És szúrósan Domira nézett.
De a fiú nagy barna szemében nem látszott félelem. Sőt, derűsen csillogott.
‒ Bocsi, Béla bá’, de azt tetszik gondolni, hogy ha Kinizsitől nem csinálnám össze magam ott, ahol karót dugdosnak az emberbe, akkor Béla bá’-tól félek?
Sipeki elvörösödött, és a keze ökölbe szorult.
‒ Na, kisfiam, te most szemtelen vagy! Nem félsz, hogy apád félévi fizetése rámegy a fogpótlásodra, ha szájon kaplak?
‒ Nem, Béla bá’ ‒ mosolygott Domi ‒, nem félek, mert apám szerint, Béla bá’ még senkit sem pofozott meg, pedig már elmúlt negyven éves. Nem hiszem, hogy most fogja elkezdeni.
‒ Vigyázz, kisfiam ‒ csikorgatta a fogát a tanár ‒, vigyázz, mit mondasz, mert a barátság addig tart, amíg nincs vége.
‒ Ebben van valami ‒ villogott kópésan Domi szeme. ‒ De én szívből szeretem Béla bá’-t, és tisztelem, meg becsülöm is. Néha jobban, mint a fateromat. Úgyhogy melegen ajánlom: ne törölje ki a magáról lementett király-képet az egyik legértelmesebb diákja vinyójából! Oké?
Sipi pislogott, és nyelt néhányat. Száznegyven lóerővel turbózta az agyát, de momentán nem jutottak eszébe megfelelő szavak a válaszadásra. Pedig az otthoni értelmező szótárában őrzött vagy negyvenezer magyar kifejezést, ha nem többet.
Nem is válaszolt Dominak.
Csak annyit mondott acélszigorú arccal, hogy:
‒ Az időutazást felejtsétek el! Megtiltom!
A tanár úr úgy csinált, mintha nem tudná, hogy a tiltás egy kamasz számára olyan, mint benzinnel oltogatni a tábortüzet. Mégsem mondhatott mást. Nevelni nehéz. Mindig szigorúan és határozottan kell a nevelt tudomására hozni a véleményünket. Akkor is, ha a véleményünkkel nem értünk egyet.
/…/
17. fejezet (részlet)
András tovább vezette Sipiéket Temesvár felé.
Oda kellett érniük, legkésőbb péntek reggelre, ha a zeréndvári csapat még beszélni akart Dózsával.
Márpedig beszélni akart.
Csupán András tudhatta, no, meg talán a történelemtanár, hogy milyen veszélyes vidéken haladnak át. Kóbor keresztes csapatok, dühös nemesi seregek, sőt, nagyobb ‒ udvarházakat felégető, városokat kifosztó, irattárakat felgyújtó ‒ paraszthadak is jöttek-mentek arrafelé, és ölték, akit ellenségnek véltek. Sohasem lehetett tudni, kibe botlanak Sipiék az úton, és mi történik.
Eddig, ha némi szerencsével is, de ép bőrrel megúszták.
Alföldi, sík vidéken haladtak át.
Érett gabona sárgult, amerre ellátott a szem. A sok kalász kaszára várt. Csakhogy a kaszák nagy része most Dózsa seregében meredezett kiegyenesítve.
‒ Ki a vétkes? ‒ mormolta Sipeki. ‒ Ki a vétkes, hogy a kalászból kipereg a szem, és egymás ölik a magyarok? A pápa, aki keresztes hadjáratot hirdetett? Bakócz, a bíboros, aki a kihirdetést felvállalta? A magyar urak, akik jóváhagyták? Dózsa, aki nem oszlatta fel a sereget, amikor a király ezt parancsolta? A nemes urak, akik kegyetlenkedtek, kínoztak meg gyilkoltak, és teszik azt ma is?
‒ Mondott valamit, tanár úr? ‒ kérdezte Dénes, aki megint Domit vitte a lován.
Pat kutya mögöttük poroszkált.
‒ Csak morfondíroztam. Nézd ezt a gabonát! Senki sem fogja learatni. Éhínség jön. Nem lesz ennivaló.
‒ Én is éppen arra gondoltam, Béla bá’‒ mondta Domi ‒, hogy hol ebédelünk? És mit?
‒ Hamarosan egy városba érünk ‒ szólalt meg András. ‒ Ott keresztesek vannak, úgy tudom. Találunk ennivalót is.
‒ Akkor Domi gondját megoldottuk ‒ mondta Sipeki nagy sóhajjal. ‒ Most már csak a magyarokét kell.
Domi érezte a feléje sugárzó gúnyt. Őt azonban csak egy furkós bottal lehetett volna megbántani, szavakkal nem.
‒ Bocs, Béla bá’, de a magyarok sorsa… Szóval az már el van döntve, nem? A suliban tanítják. Felelni kell belőle. Mi itt… nem hiszem, hogy… szóval, hogy bármit is tehetnénk. Nem így van?
‒ Ki tudja? ‒ sóhajtott Sipeki. ‒ Még senki se próbálta ki. Ki tudja, mi történik a jövőben, ha a múltban megváltoztatunk valamit?
Dénes felkapta a fejét. Kezdte kapisgálni, mire gondol Sipeki. Közelebb rúgtatott a tanárához, és úgy súgta, hogy az elöl lovagló András meg ne hallja:
‒ Ne már, tanár úr! Meg akarja mondani Dózsának, hogy leverik a seregét, meg a tüzes koronát, meg mindent?
Sipi bólintott.
‒ Úgy gondolom, el kellene árulni neki ‒ mondta halkan. ‒ Ez most egy nagy lehetőség a kísérletre. Hátha kitalál valamit a vezér, hogy megelőzze a pusztulást. Talán tud tárgyalni Szapolyaival, aki már elindult Temesvár felé azzal a hazugsággal, hogy a parasztokat segíti. Vagy hazaküldi a harcosait. De még az is lehet, ha feltárjuk előtte a jövőt, felkészül Szapolyai seregének a fogadására és győz.
‒ Ez nagyon meredek, Béla bá’ ‒ mondta Domi. ‒ Rosszul is elsülhet.
‒ Mire gondolsz?
‒ Bepörög a hapi. Dühös lesz, ha olyanokat mondunk, hogy leverik, meg kinyiffan. Én is felhúznám magam, ha valaki megjósolná januárban, hogy év végén tutira megbukom matekból. Az ember mindig bízik, hogy nem a legrosszabb történik vele, nem?
‒ Van benne valami ‒ mondta Sipeki. ‒ No, majd még meggondolom.
A tanár úr azért is zárta le a vitát ilyen röviden, mert feltűnt a város.
Felette füst gomolygott.
Jól tudta András: a várost valóban elfoglalták a keresztesek.
A kis csapat akadálytalanul bejutott a városkapun, mert azt senki sem őrizte.
Keskeny utcákon haladtak a füst felé.
Olyan keskeny utcákon, ahol két ló már nem fért el egymás mellett.
Ráadásul a kereskedők, iparosok kint ültek az utcán, a boltjuk előtt, és asztalkáik még a szűk útból is elfoglaltak valamennyit.
A kövezeten szemét, mocsok, és olyasmi is volt, amit a jó ízlés tilt leírni.
‒ Mi ez a bűz? ‒ fintorgott Bea. ‒ Borzasztó! Mindjárt hányok!
És mintha válaszolni akart volna valaki a kislánynak, az egyik ház ablakából kiöntöttek egy bilit, vagy ahhoz hasonló edényt. Majdnem Andrást érte az áldás. Káromkodott is a keresztes, és sorolta az átkokat az áldásosztó kézre.
‒ Vigyázzatok! ‒ mondta Sipeki. ‒ Itt ez a szokás.
‒ De hát ez borzalmas! ‒ húzta össze magát Gézuka. ‒ Kiöntik az utcára? Nincs odabent vécé, tanár úr?
‒ Ahol van, onnan is az utcára hord a lefolyócső mindent. Mit gondoltok, miért volt a középkorban annyi szörnyű járvány, pestis meg kolera? Például ezért.
‒ A hülye bátyám! ‒ morogta Domi. ‒ Ha Mátyás udvarába küld, ott biztosan nem lett volna ilyen mocsok!
A gyerekek rettegve néztek fel az egy-két emeletes házakra, és örültek, amikor elérték a főteret.
Onnan jött a füst. Ott égett a máglya.
Szerencsére éppen nem boszorkányokat égettek, ami szintén gyakran előfordult errefelé, hanem papírokat. A püspöki palotából dobálták ki az iratcsomókat a keresztesek.
Birtoklevelek, a nemeseket jogokkal és falvakkal megajándékozó oklevelek, és a környékbelieket örökös jobbágyságra, szolgaságra ítélő iratok kerültek tűzre. Minden, ami az urakat feljogosította, hogy mások felett uralkodjanak.
‒ Mindenütt elégetik az iratokat ‒ mondta Sipi, és leszállt a lováról. ‒ A parasztok azt gondolták… vagyis gondolják, ha az iratokat elégetik, a nemesek hatalmát is elégetik, mert nem tudják bebizonyítani, mi az övék. ‒ És ide-oda pislantott, mint a szegény ember, aki körül aranytallérokat dobálnak.
A szíve szakadt meg a tanár úrnak.
Ennyi irat! Ennyi dokumentum! Egész Magyarországon nem maradt a tizenhatodik század elejéről épségben annyi, amennyit itt elégetnek. A fele sem! A tizede sem!
Sipeki kábultan, a sok-sok, számára értékes iratot nézegetve kissé távolabb sétált a gyerekektől, meg a lovaktól. Aztán a templom oszlopa mögött gyorsan lehajolt, felkapott néhány arra szállingózó papírt, és a hátizsákjába dugta.
Ha ő ezt otthon megmutatja…! Nem fogják elhinni. És már nyúlt is a következő adagért.
‒ Megállj te! ‒ rivallt rá egy hosszú, papos köpönyegben álldogáló férfi, akinek nagy vaskereszt lógott a nyakában. ‒ Mit dugtál a zsákodba?
De akkor két keresztes már meg is ragadta Sipekit, elvették tőle a zsákját, és egyikük diadalmasan felmutatta az oda rejtett négy-öt papírt.
‒ Nézd Lőrinc pap! ‒ rikoltott a keresztes. ‒ El akarta lopni a gaz!
‒ Minek az neked? ‒ lépett közelebb a Lőrincnek nevezett lelkész, és összevonta a szemöldökét. ‒ Nemes vagy, ugye? Mentenéd a papírokat, hogy megmaradjon a birtok, a jobbágy, a pallosjog! Máglyára vele is!
‒ Uram, Lőrinc pap! ‒ kiáltott Sipeki. ‒ Én tanár vagyok. Tanítani akartam a papírokból!
‒ Máglyára vele! ‒ kiabált a pap, és a két keresztes már vonszolta is Sipeki Bélát a tűz felé.
Sipi kábán hagyta, hogy vigyék. „Igen ‒ gondolta ‒ talán éppen így kell végeznie egy huszonegyedik századi történelemtanárnak. Azokkal a dokumentumokkal együtt égessék el, amelyekért talán az életét adná, ha mindet megmenthetné a pusztulástól.”
/…/
20. fejezet (részlet)
András keresztes és az időutazók éppen lefelé ereszkedtek az úton, amikor díszes menetet pillantottak meg maguk előtt a távolban.
Tíz-tizenkét színes ruhába öltözött turbános férfi ügetett gazdagon felszerszámozott lovakon. Fehér-vörös lófarkas zászlókkal vonultak két sorban. A két sor között hófehér lován, és a többiek ruházatánál is díszesebb öltözetben idősebb férfi kocogott. Turbánja nagyobb, magasabb volt, mint a többieké és hófehér.
‒ Török követek ‒ mondta András. ‒ A zászlójukon látszik. Biztos a királynál voltak Budán. Ezek jönnek-mennek, akár háború van, akár béke. Nem szabad őket bántani.
‒ Én tudok olyan török követről, akinek a király levágta orrát, fülét ‒ mondta Sipi.
András morgott egyet.
‒ A király megteheti. Azért király.
A törökök letértek az útról, és az út melletti kis tisztáson leszálltak a lovaikról.
‒ Úgy látszik, éppen itt akarnak megpihenni ‒ mondta András. ‒ Jó lesz vigyázni! Bármennyire is követek, és békések, szeretik a kisgyerekeket. Szeretik elvinni magukkal Konstantinápolyba. A fiúkból janicsárt nevelnek, a lányokat a nagyurak háremében tartják, vagy eladják rabszolgának.
‒ Azt tudjuk ‒ mondta Gézuka. ‒ Olvastuk a… Egy könyvben.
S persze az Egri csillagokra gondolt.
‒ Álljunk meg! ‒ mondta Dénes ‒ És várjuk meg, amíg elmennek.
‒ Az nem jó ‒ mondta András. ‒ Gyanút fognak, hogy valamit el akarunk rejteni előlük, és idejönnek.
‒ Na, várjatok! ‒ mondta Sipi. ‒ Kinél van kék filctoll?
Gézukánál volt.
Sipeki sötétkék foltokat rajzolt Bea arcára.
András összerázkódott, amikor meglátta és keresztet vetett.
‒ Pestis! ‒ hörrent fel, de aztán megértette, mit csinál Sipi, és elvigyorodott. ‒ Ügyes tanár!
Bea fejét egy áttetsző kendővel letakarta Sipeki, aztán indultak tovább.
Pat vad ugatása mintha jelezte volna a veszélyt.
Két török kiállt az út szélére, és amikor a kis csapat elérte őket, egyikük magyarul szólalt meg:
‒ Legyetek üdvözölve! Adjon nektek Allah jó egészséget! Atyám, Oglu Mohamed, a fenséges török padisah követe kéri, hogy látogassátok meg, és fogadjátok el szerény uzsonnáját.
Sipeki meghajtotta magát, már amennyire a lovon, Gézukával az ölében ez lehetséges volt.
‒ Kérlek, add át tiszteletteljes üdvözletemet a fenséges padisah követének, atyádnak, Oglu Mohamednek, de utunk sietős, és bármennyire fáj, nem tehetünk eleget kedves meghívásának.
A török arca megrándult. Látszott, hogy a visszautasítást sértésnek veszi.
‒ Atyám, Oglu Mohamed, aki most járt a nagyságos királynál, hogy a fenséges padisah üzenetét átadja, szomorkodni fog, hogy a meghívását nem fogadod el. Ő mélységesem tiszteli a magyarokat, és különösen nagy örömmel fordul a gyermekek felé, akik Allah szeretetét élvezik. Látom, sok gyermekkel utazol, akik bizonyára elfáradtak a hosszú úton, és szívesen megpihennének és falatoznának.
Ezt mondta mosolygó arccal, és sűrű hajlongással a magyarul beszélő török, miközben sunyi oldalpillantásokkal közelebbről is szemügyre vette a lovon ülőket; különösen a saját lován üldögélő lefátyolozott ifjú hölgyet.
‒ Kedves Jumurdzsák… ‒ kezdte Sipeki, és a török hökkenten hátrált egy lépést.
‒ Honnan tudod a nevemet? ‒ kiáltott, de a gyerekek is felszisszentek a meglepetéstől. EZ A PASAS JUMURDZSÁK? NEM IS FÉLSZEMŰ!
Sipi nyugodt maradt.
‒ Kedves Jumurdzsák, neved és hőstetteid országszerte ismertek a magyarok körében ‒ mondta. ‒ Nincsen török, akit nálad jobban ismernének a hazámban. Atyád, Oglu Mohamed büszke lehet rád, és bizonyára meg fogja bocsátani, hogy tovább megyünk. ‒ Majd erőteljesen hangsúlyozva hozzátette: ‒ Nyomós okunk van, hogy utunkat folytassuk, hidd el, ó, tisztelt Jumurdzsák!
A török tekintete kissé zavartan villant ide-oda. Jól esett neki, hogy névről ismerik és hőstetteiről is tudnak, amelyek vagy voltak, vagy nem voltak, ki tudja? De ravasz lelkével és hatodik érzékével megsejtette, hogy valami a csapat körül nem kerek, ahogy mondani szokás. A kis hölgy nem lehet más, mint egy gazdag úr szépséges leánya, akiért bizonyára nagy váltságdíjat is lehet kérni, ha úgy alakul…
‒ Nagy sajnálattal fogom tudatni atyámmal, a nagy Oglu Mohameddel, hogy nem teljesítitek kérését, és tovább indultok ‒ mondta mézes-mázos hangján a török. ‒ De mielőtt folytatnátok igen sürgős utatokat, kérlek, engedd meg, hogy atyám, Oglu Mohamed legalább egyetlen pillantást vethessen a kis hercegnőre, akinek gyönyörű arcocskája bizonyára vetekszik a paradicsomban lakozó hurik szépségével!
Ezzel Jumurdzsák közelebb lépett Bea lovához. Egyik kezével a kantár után nyúlt, másik kezét a tőrére tette. Nem volt kétséges, mit cselekszik, ha valaki megakadályozza, hogy a kislányt magával vigye.
Sipi ekkor bólintott Beának, aki félrevonta a fátylát, és a törökre nézett.
A szörnyű kék foltok látványától Jumurdzsák hátratántorodott, társa pedig rikoltozva rohant el a mezőn táborozók felé.
‒ Veba! Veba! ‒ kiáltozott, amit Sipiék ugyan nem értettek, de nem volt kétséges, hogy mit jelent.
‒ Pestis! Pestis! ‒ üvöltött a szerencsétlen katona rémülten, és a törökök ültükből felpattanva hátrálni kezdtek, mintha ez a betegség valami hatalmas dzsinn volna, aki most, a palackból kiszabadulva feléjük hömpölyög.
A kis csapat pedig, a pestis sújtotta leányzóval együtt elvágtatott. Pat, szegény alig bírt a nyomukban maradni.
Időutazóink csak akkor lassították le lovaik futását, amikor kellő távolságba értek a szíves meghívástól.
Ott lemosták a kék foltokat Beáról, amennyire csak lehetett.
‒ Honnan tudta tanár úr, hogy az a török: Jumurdzsák? ‒ kérdezte meg végre Gézuka, bár a kíváncsiság mindannyiuk oldalát furdalta.
Sipeki sandán mosolygott. Már várta a kérdést.
‒ Amint azt tudjátok, a történelem mellett magyar a másik szakom. Úgyhogy az Egri csillagokat nekem nem egyszer, nem kétszer, de nem is ötször kellett elolvasnom, hogy felkészüljek a tanítására. És nem egy, nem két, és nem három osztállyal vettem át ezt a tananyagot. Így aztán szinte kívülről tudom minden részletét. Amikor Gergely és a pap fel akarják robbantani a császárt, Gergő Tulipánnal, Cecey török szolgájával nézi a rejtekhelyéről a sereg felvonulását.
‒ Igen, emlékszem ‒ mondta Domi. ‒ De nem a császárt küldik a pokolba,
‒ Így van, Domokos. Örülök, hogy te is olvastad a regényt. Nem is tudtam. A dolgozatodból annak idején ugyanis nem derült ki.
‒ Oké Béla bá! Egy-null oda.
‒ Nulla, Domi, egy nulla. Szóval a seregben ott ment Oglu Mohamed, és Tulipán megjegyezte, hogy ő Jumurdzsák apja.
‒ Te jó ég! ‒ húzta el a száját Domi. ‒ Kívülről tetszik tudni azt a baromi vastag könyvet? Magyartanár se leszek már, az biztos.
Mindenki elnevette magát Andráson kívül, aki nem sokat értett a beszélgetésből.
‒ Miért lennél? ‒ nézett az ifjabb Mátyásra Dénes, aki eddig igen szótlan volt. Fájt a sebe. ‒ Bármikor felvesznek udvari bolondnak. És még diploma sem kell hozzá. Elég, ha az ember hülye.
‒ Nanana! ‒ szólt közbe Sipi. ‒ Ezt az egy napot bírjátok ki veszekedés nélkül. Holnap egy óra után annyit veszekedtek, amennyit akartok, ha hazaérünk…
Alig hangzott el a békítő mondat, az erdőből vad hujjogással, ijesztő kiáltozással keresztes csapat rohant elő. Voltak vagy százan doronggal, kaszával, sarlóval, vasvillával.
|