Dudi is azonnal megismerte. Rajta volt minden utca, minden fa és bokor, a Hármas-tó, a Kliment negyed, Lívióla néni háza, és még a Grigorján-kert is. Persze minden kicsiben. Egészen közel kellett hajolniuk, hogy lássák a kutyákat és a macskákat, és még közelebb, hogy a madarakat is a fákon, a villamosvezetékeken vagy a házak tetején. De nemcsak állatokat és tárgyakat láttak – autókat, kerékpárokat, villanyoszlopokat –, hanem embereket is. Az emberek az utcákon és az udvarokban álltak, néhányan pedig az ablakokban könyököltek. –   Ott a léggömbárus! – mutatott Dudi a Bodza utca sarkára. –   Az ott meg Tavai Áron! – mutatott Szálka a vegyesboltosra. Tavai Áronkint állt a bolt elõtt, és éppen kémlelte az eget. –   Pontosan ugyanolyan, mint az igazi – mondta Dudi. – Csak ez nem moz-dul. –   Nem is csak hogy ugyanolyan, de ez bizony ott az igazi Tavai Áron – mondtaGrigorján. –   Az nem lehet, mert Tavai Áron rendesen mozog, mint az emberek – mond-ta Dudi. –   És a léggömbárus is rendesen mozog – mondta Szálka. – Ez pedig nemmozdul. És tényleg. Hiába figyelték õket, sem Tavai Áron, sem a léggömbárus nem mozdult. De nem mozdult más sem a terepasztalon, se az állatok, se az emberek, se a jármûvek. Az igazi meglepetés azonban még csak ezután következett. –           Gyertek! – mosolygott Grigorján, azzal átment az asztal másik oldalára, aKliment negyedhez, és rámutatott a villamosra, amivel Rausek Bibi hazaindult. – Azért mégiscsak mozog valami, ugye? – kérdezte. A fiúk most igazán elcsodálkoztak. Mert a villamos tényleg mozgott, éppen úgy, mint az eredeti. De mielõtt megszólalhattak volna, Grigorján is közelebb hajolt a terepasztalhoz, és sejtelmesen azt mondta: – Csak várjátok ki a végét! A villamos éppen akkor állt meg a Kliment negyednél. Az ajtók kinyíltak. Öten szálltak le róla. Az öt leszálló közül négyen rögtön mozdulatlanná váltak, csak egyikük ment tovább, át a zebrán, a Kliment negyed házai felé. –   Rausek Bibi! – kiáltotta Dudi. –   Rausek Bibi – mondta Szálka is. Kétségtelenül õ volt az. Nagyon-nagyon kicsinek látszott, de ugyanúgy ment hazafelé, mint a valóságban. –   Ez hogy lehetséges? – kérdezte Szálka. Grigorjánnak azonban nem volt ideje a válaszra, mert Dudi közbekiáltott: –   Az is mozog ott! – mutatott egy ismeretlen fiúra, aki éppen akkor indult ela régi városrész egyik utcáján. Mind a hárman visszamentek a terepasztal másik oldalára, hogy közelrõl is megnézzék a fiút. Ahogy az asztalhoz hajoltak, az utcán, ahol a fiú ment, megmozdult egy kutya is. A fiú erre benyitott az egyik ház kapuján, és eltûnt a szemük elõl. –   De kár! – mondta Dudi. –   Várjatok még – mondta Grigorján. – Mindjárt visszajön, és megeteti akóbor kutyát. Vártak egy percet. A fiú tényleg kijött a házból, és elindult a kutya felé. Amikor a közelébe ért, odadobott neki valamit. A kutya elõször megijedt, arrébb is ment kicsit, de aztán összeszedte a bátorságát, és megnézte, mi az, amit a fiú dobott neki. Falatozni kezdett. –    És te ezt honnan tudtad? – kérdezte Szálka. – Honnan tudtad, hogy a fiú visszajön? –    Láttam már néhányszor – felelte Grigorján. – Ha megpillantja a kóborkutyát, mindig hoz neki pár jó falatot otthonról. A fiú ugyanis ott lakik, ahová bement. A TITKOS TEREPASZTAL TITKA>