gyerekkonyves.reblog A kisfiú két éves lett, ügyesen eszik egyedül, mindenféle egészséges félelemérzet nélkül száguldozik a motorjával, és a labdát is egyetlen lövéssel röpíti át a szomszédba. Az ügyes, okos nagyfiúk pedig már nem hordanak pelenkát. Nem állítom, hogy bibliaként tiszteltük a lapjait, de a benne leírt szertartást szó szerint betartottuk: kézen fogtam a fiamat, elmentünk a boltba, együtt választottunk bilit (elsőre nyuszis motorosat, később Micimackósat, még később pedig zenélős kacsásat), majd alsónadrágot (Villám McQueen-eset, mi mást) is. Aztán csak ült. És ült és ült és ült és ült. De ezt már ismerjük. Ugorjunk! A könyv csúcspontja kétségkívül az utolsó oldal, amikor az egész család ünnepel. Ezzel nagyon tudtam azonosulni, nem egyszer jártunk indiántáncot a bili körül (akinek ez távol áll a vérmérsékletétől, az csak simán tapsolja meg, az igazán elszántak pedig vegyenek macskát is, hadd ropja!):