– Hahó, Sün Samu! Itthon vagy? Hahó! Sün Samu otthon volt. Egy illatos vargányát igyekezett elhelyezni épp az éléskamrájában, és nem örült, hogy megzavarták ebben. – Ki az? – dugta ki az orrát bosszúsan, ám amikor meglátta, ki ácsorog az odúja előtt, fülig szaladt a szája. – Vakond, nahát! Te vagy az? Örülök, hogy látlak. – Ezentúl majd többet látsz. Gondoltam, ideköltözöm az erdei tisztásra. – Jól gondoltad – bólintott vidáman Sün Samu. – Itt a tölgyfa mögött van is egy kellemes kis zug. Ha ott letelepszel, szomszédok lehetünk. – Az jó lesz. A jó szomszéd nagy kincs – vigyorgott a vakond. Térült-fordult, felmérte a terepet, majd nekilátott, és remek lakást ásott ki magának Samu odúja közelében. Amikor elkészült, szépen kidekorálta, aztán sajnálkozva megjegyezte: – Kár, hogy nem férsz be hozzám, Samu. Megmutatnám a sok oklevelet, meg érmet, amit a gyorsásó versenyeken szereztem. Örökös bajnok vagyok, bizony. Tavaly megkaptam az aranyozott ásót is. Látod, nem akárki a barátod. – Ugyan, Vakond – nevetett rá Sün Samu –, ne bolondozz. Nem ezen múlik a barátság. És vidáman legyintett. Vakond jól érezte magát az erdei tisztáson. Gyakran segített másoknak, ha ásni kellett, és már olyan volt mindenkinek, mintha mindig is ott lakott volna. Ezért csak elnézően mosolyogtak, amikor az érmeiről, az oklevelekről meg az arany ásójáról mesélt. Egy napon aztán esni kezdett az eső. Először csak szitált és szemerkélt, majd nagy cseppekben csepergett, végül rázendített, és úgy szakadt, mintha dézsából öntenék. A tisztáson egyre nagyobb pocsolyákban állt a víz. Mindenki igyekezett magasabb helyekre húzódni, főleg, aki földalatti üregekben lakott. Lelkesen segítettek nekik költözködni a békák. Ők élvezték egyedül ezt az özönvizet. Sün Samu is lázasan hordta ki az odújából az eleségét egy halomra, ahol már ott didergett egy kiöntött pocok család meg néhány egér. Aztán körülnézett, a barátját keresve. – Nem láttátok a vakondot? – kérdezte Rudit, a kis varangyot, aki fontoskodó arccal terelgetett a magaslat felé egy kisegeret. – Nem láttam, Samu, de ha akarod, mindjárt benézek hozzá – felelte segítőkészen. Vakond eközben lázasan csomagolta egy hátizsákba a kincseit. A sok oklevelet, érmet meg az aranyozott ásót. A víz már a derekáig ért az alagútban, úgyhogy sietve indult felfelé. Hirtelen egy rántást érzett, aztán nem tudott mozdulni sem. Az aranyozott ásó kiálló nyele elakadt a szűk járatban. A víz meg egyre ömlött befelé. – Segítség – kiabált a vakond ijedten. – Segítsen valaki! Rudi, a kis varangy épp akkor kukkantott be hozzá. – Mi van veled, Vakond? Miért nem jössz ki? – Elakadtam – nyögte szerencsétlenül a vakond. – Beszorult az ásó. – Hát vesd le a hátizsákod – javasolta Rudi. – Nem tudom – válaszolt Vakond. – Túl szűk a hely. Rudi sietett Sün Samuhoz, és elmondta neki, mi történt. Samu megrémült. – Jaj, Rudi, hívd a többieket is, valahogy ki kell hoznunk. Odasietett mindenki, aki a környéken volt, békák, pockok, egerek. Mindenki, akinek a vakond valaha is segített. Ástak, kapartak, bontottak, míg olyan széles nem lett a járat, hogy Vakond le tudta dobni magáról a hátizsákot, és végre kiszabadulhatott. Amint kiért, hálásan körbejárt, és megköszönte mindenkinek a segítségét. Aztán megfordult, és szomorkásan bámult vissza az alagútba. Nézte, ahogy a hátizsákot elsodorja a víz, és panaszosan megjegyezte Samunak: – Oda a sok érmem, oklevelem. De még a szép aranyozott ásóm is. Senki sem fogja tudni, hogy örökös bajnok vagyok. – Te magad tudod – veregette hátba Samu. – És tudják azok is, akiknek segítettél. – De mennyire – rikkantott egy pocok. – Amikor az új lakásunkat építettük, nálunk úgy ásott, mint egy bajnok. – Egy örökös bajnok – tette hozzá egy mezei egér felemelt ujjal. Mindenki nevetett. A vakond Samura nézett. – Nem fontos az oklevél? – kérdezte bizonytalanul. – Nem az oklevél a fontos – felelte kedvesen Samu. A vakond töprengett egy kicsit. Aztán egy parányit sóhajtott. – Köszönöm – mondta végül - mindenkinek. Majd körülnézett a kis magaslaton. – Most pedig építsünk egy jó kis gátat, nehogy elvigyen minket a víz. Gyerünk, bajnokok. És végre elmosolyodott.