Gáspár-Singer Anna
Ha a tetvek életéről valaha filmet forgatnának, bizonyosan Szécsi Noémi Tetűmese című legfrissebb gyerekkönyvét vennék hozzá alapul, amelyet nemrégiben P. Szathmáry István illusztrációival jelentetett meg a Kolibri. Az említett mű leginkább viccesen felfuvalkodott, világuralomra törő élősködőkről szól, miközben egy nagyon is hétköznapi problémát jár körül.
A páros legújabb munkája kifejezetten kényes témát érint: azokat az apró élősködőket teszi meg főszereplőinek, amelyek az életben legalább egyszer biztosan megkeserítik egy óvodás vagy kisiskolás gyerek családjának hétköznapjait. Belelapozva az is világosan látszik, cukiságról (hisz mégiscsak tetvekről beszélünk) biztosan nem esik majd benne szó, annál inkább a fertőzést követő szégyenről, amelyet viszont, pláne, ha a helyzet – pechünkre – már ismerős, a képtelen sztoriból fakadó humor jó eséllyel képes feloldani.
A kérdés persze most is – mint mindig, ha hasonló tematikájú könyv jelenik meg – adja magát, miszerint kell-e egyáltalán visszataszító élősködőkről, testnedvekről (jó példa erre a szintén a közelmúltban megjelent Orrfújós mese, amely konkrétan egy fika család idillikus életéről szól) vagy épp székletről mesét írni vagy sem, s a szülő is hajlamos néha elbizonytalanodni, igényes, ámde kedves figurákkal benépesített könyvet adjon-e a gyerek kezébe, esetleg vállalja be helyette az ún. extrémet.
A tapasztalat ugyanakkor azt mutatja, hogy ami a szülő számára idegenül hat, az a gyerekeknek többnyire vicces, így adott esetben, győzedelmeskedve a konvenciókon, az aktuálisan felvetett problémához is közelebb kerülhetünk. A tetűmese is hasonló elgondolás mentén jött létre: nem csupán a kellemetlen tetvekkel töltött mindennapokról számol be, hanem sajátos módon e parányi lények jellemvonásaival, sőt, nagyra törő célkitűzéseivel is megismerteti az olvasót, akik, ha kedvessé egyébiránt nem is, de legalább nevetségessé válnak, mialatt a valóságban a fejtetőn talán már épp elszabadult a pokol.
A történet színhelye ennek megfelelően egy kisiskolás lány feje, ahol már megtelepedtek a szívós kórokozók. A sztori a néha kalóz, másszor napóleoni (!) külsőt öltő főszereplő, Mocsok bácsi „a tetvek között legnagyobb”, valamint zsenge korú (serke) rajongójának párbeszédéből bontakozik ki a képregények látványvilágára hajazó illusztrációkon, melyek jól illeszkednek a könyv ironikus-humoros nyelvezetéhez.
Mocsok bácsi, akinek megnyilvánulásai semmiben sem különböznek a körülöttünk élő celebekétől, azt is elmagyarázza a hozzá félve közeledő kis tetűnek, milyen trükkökhöz kell folyamodnia, ha 1. életben akar maradni 2. be akarja teljesíteni élete legnagyobb küldetését, amely nem más, minthogy a lehető legnagyobb körben terjessze el a kórt. A klasszikus összesküvés-elméleteket sem nélkülöző monológja, amellett, hogy számot ad egy dicsőséges életút különböző állomásairól, melynek során a sokgyermekes, becsületes tetűanyától származó lény, túlélve számtalan tetűírtó szert és személye elleni támadást végül révbe ér, s nem mellesleg irigyelt celebbé válik, egyszerre vicces, s valljuk be, némileg hátborzongató. „Először csak egy tetves osztály, aztán egy tetves iskola, aztán egy tetves kerület, egy tetves város, és…ki sem merem mondani” – sorolja az önfényező parazita, a felnőtt olvasó pedig, akinek annakidején legfeljebb Fognyűvő manócska rémtettei jelentették a horrort, máris retteg.
Ez persze már az úgynevezett másik oldalt, az ellenséges emberi álláspontot jeleníti meg, melynek világáról a tapasztalt tetű meglepően sok információval rendelkezik. Túlélési „receptjei” (hogyan maradjunk észrevétlenek, mégis nagyon hatásosak) a meghódítandó gazdatestek számára is hasznosak lehetnek, a könyv elsődleges célja pedig éppen ez: úgy beszélni a sok esetben tabunak számító problémáról, hogy közben, ha lehet, ne gondoljunk arra, hogy a gyerekünk éppen tetves lett, s esetleg még szégyelli is, ami viszont mindenképp megnehezíti a dolgunkat.
A könyv mindazonáltal nem kímél senkit: tetűügyben ugyanúgy fricskát kapnak benne az áruló óvónők, a ritkán hajat mosók, a titkolózó szülők és a félős gyerekek, hogy az agykontroll és az aromaterápia híveit már ne is említsük, ami azért is jó, mert a fejtetvek szempontjából korábban még sohasem láthattuk önmagunkat. S hogy tetűség-e ilyen szép karriert befutni, mint Mocsok bácsi? Nyilvánvalóan csak nézőpont kérdése. Jó hír viszont, hogy mint sok minden másra, erre is létezik gyógymód.
Forrás: prae.hu
|