Egy besüppedt sír előtt álltak. A sírkövön két név: Tyl nagyapó, Tyl nagyanyó. Milyen jók voltak, és hogy szerették kis unokáikat! Nagyapó muzsikáló babákat faragott fából, nagyanyó almás lepényt sütött. Azóta se ettek olyan finomat. A két gyerek elandalgott a régi boldog együttlét emlékén.
– Nagyapóéknál voltunk – újságolta Mytyl.
– Igen. Az Emlékezés Földjén – mondta a Fény. – És a Kék madár?
– Nem találtuk. Most mit csináljunk?
– Tovább kell keresni.
– Menjünk Luxusországba! Ott mindenkinek megvan mindene. Biztosan ott lesz a Kék madár is.
A Fény elkísérte őket az első görbe útig, és leült az árokszélen. Ezután nem tartott sokáig az út. Egyszerre, mintha a földből nőtt volna ki, előttük állt egy roppant díszes palota.
Az inas bevezette őket az előcsarnokba, amelyből kétoldalt széles márványkorláttal szegett lépcső vezetett az emeletre. Az emeleten feltűnt Luxus úr estélyi ruhába öltözött feleségével, aztán az egyik a jobb, a másik pedig a bal oldali korlátra ülve leszánkázott a gyerekek elé.
– Örvendek, Mytyl vagyok. Ez itt az öcsém, Tyltyl. A Kék madarat keressük. Nincs itt?
– Csak fácánunk van, gombóccal – felelte röstelkedve Luxus úr. – Kék madár jobban ízlenék?
– Á, nem megenni akarjuk.
A gyerekek Luxus úréknál megkaptak mindent, csak épp senki nem foglalkozott, senki nem beszélgetett velük, nem volt, aki mesét olvasson.
– Én olyan boldogtalan vagyok – mondta Mytyl. – Itt senki se igazán kedves hozzám, mint apu és anyu. Nem is adnám őket ezért a gazdagságért!
– Pedig ők szegények.
Mytyl azonban úgy látszik, tanult már valamit a kalandsorozatból, mert mutatóujját bölcsen az orra elé emelve, meggyőződéssel így felelt:
– Nem szegények, csak nincs pénzük. Ez pedig nagy különbség.
Mytyl és Tyltyl elmenekült a palotából.
A sok céltalannak tetsző vándorlás után a Fény így szólt:
– Most már csak egy helyen lehet a Kék madár. Keressétek a Jövő birodalmában!
Hirtelen felhőbe nyúló hegycsúcs magasodott fel előttük. Ameddig a szem követni tudta, keskeny lépcsőfokok vezettek fel a sziklákba vésett úton. Mytyl és Tyltyl elszédültek, amint tekintetükkel fel próbálták mérni a meredeket.
A két gyerek lassan kapaszkodott felfelé. Még az út negyedrészénél sem tartottak, amikor elnyelte körvonalaikat egy rózsaszínű felhő, amely eltakarta a Jövőt a halandó emberi szemek elől.
Egy óriási márványcsarnok tárult a szemük elé. A csarnok termei tele voltak játszadozó, komolyan beszélgető gyermekcsoportokkal.
Az első kislány, egy aranyszőke angyal, bizonytalanul fordult hozzájuk:
– Ugye, ti élő gyerekek vagytok?
– Igen – felelte Mytyl –, ti talán nem?
– Mi várjuk, hogy megszülessünk.
Kimondhatatlan lágy és mégis ujjongó kórus hallelujázott fel:
„Messzi földre indulunk,
Az élők közé jutunk,
Lesz édesapánk, anyánk,
Boldogan várnak reánk.”
|
Mytyl és Tytyl úgy érezték, hogy a szívük olvadozni kezd a gyönyörűségtől. Ez a lágy dal újra felébresztette bennük az otthon utáni vágyat.
Hogy aztán mi történt, mi nem történt, az örök titok marad, úgy Mytyl, mint Tyltyl előtt. Ők ugyanis határozottan emlékeznek, hogy még búcsút integettek zsebkendőjükkel a Fénynek, és íme, a következő pillanatban anyu selyemsuhogású hangja hatolt a fülükbe:
– Felkelni, gyerekek! Ki az ágyból, kis álomszuszékok! Elég az alvásból!
Először Mytyl nyitotta ki a szemeit.
– Tyltyl – kiáltotta –, nézd csak, anyu van itt!
A boldogság úgy muzsikált a hangjában, hogy anyu, aki Mytyl részéről nem szokott ilyen viharos örömkitörésekhez, csodálkozva nézett rá. De még jobban meglepődött Tyltyl kérdésén:
– Anyu, tényleg te vagy az?
– Ki más lennék? Mi bajotok?
Tyltyl két kezével szorosan átfonta anyu nyakát:
– De jó, hogy újra látunk!
– Nem is említettem még – mondta anyu –, hogy apu kora hajnalban felkelt, és új kalitkát csinált a madaratoknak.
Mytyl és Tyltyl rohantak megnézni az új kalitkát. És ahogy ott álltak előtte, gyökeret vert a lábuk.
– Tyltyl! Nézd a madarat! Tegnap még fekete volt, és ma reggelre megváltozott a színe!
Egyszerre kiáltották, mintha csak egy torokból jött volna a hang:
– A Kék madár! Mindenfelé kerestük, és egész idő alatt itt volt!
Mert a Kék madarat nem kell távoli országokban kergetni. A Kék madár mindig velünk van, ha szeretjük egymást, és örülünk az élet legkisebb ajándékainak. De mindig elrepül, ha bántjuk egymást, ha irigykedve figyeljük mások örömét. Mert a Kék madár maga a boldogság, és kalitkája az emberi szív.
|