(az első kiadásból)
A mese hőse Peti, a nagycsoportos óvodás, aki álmában betéved Alfabéta budapesti bérházába, ahol a betűk laknak…
Lássuk, ki lakik itt – nyitott be a következő ajtón. – Őrület – álmélkodott –, ezen az emeleten olyan lökött figurák laknak. Ez is! Ott van az a príma fotel, ő meg egy rúdon lóg, a párnája alatt. Megáll az ember esze.
– Hát te ki vagy?
– Én vagyok a Lajhár.
– A lajhár az egy állat, nem egy tulajdonság? – kérdezte a kisfiú álmélkodva.
– Igen, méghozzá egy híres állat. A leglassúbb, a legkényelmesebb.
Igazi arisztokrata. Nem rohan mindenhová, mint egy menedzser. Hogy beszáll mindenféle sportkocsikba, aztán karambol, meg ügyintézés.
– Nem?
– Nem ám. Én aztán nem rohanok sehová. Rohanjon az idő. Már rég le is hagyott. Én még régebben élek, mint ahány óra van.
– Micsoda? Van olyan, hogy az idő másképpen van? Á, ez hülyeség.
– Egyáltalán nem az. Biztos nem hallottál még Einsteinről meg a relativitáselméletéről.
– Hát arról aztán nem. A Heisenberg-féle bizonytalansági relációról viszont már hallottam.
– Az nagyon kevés. Na, mehetsz, ne zavard az unalmamat.
– Miért, unalmas?
– Nagyon.
– Akkor nem lenne jó változtatni?
– Nem. Unatkozni jó. Jobb, mint rohangálni…
– Akkor ég áldjon – mondta a kisfiú, s nevetett magában:
újabb siker. A lajhár. A fotel rajzolata az el: L.
– Gyere be, te kóválygó szerencsétlen – hasított egy éles hang a levegőbe. – Elmesélem neked, mekkora hőstettek fűződnek a nevemhez.
A kisfiú közben nyitotta az ajtót.
– Én találtam föl a dinamitot, én fedeztem föl Amerikát, én másztam meg először a Himaláját, én találtam fel a tejfogat…
– Micsodát? A tejfogat?
– Többek között.
– Na, ne szórakozzál már velem, azt hiszed, mindent elhiszek, mert még oviba járok?
– Azt.
– Jó, igazad van, ezt is elhiszem.
– Ugye-ugye, ennyire buta vagy, elhiszel mindent, pedig én vagyok a lyukasorrú halandzsamadár.
– Nem is lyukas az orrod.
– Mert ezt is kitaláltam. Csak úgy mondom, mert különben nem lyukas.
– Akkor hol veszel levegőt? – kérdezte a kisfiú.
– Most megfogtál. Azért, mert ilyen okos vagy, elárulok neked valamit. Nem locsogod el senkinek?
– Titkos ügynök vagyok – lódított a kisfi ú –, úgyhogy hallgatok, mint a sír.
– Szóval, idefi gyelj: engem bízott meg Alfabéta, hogy őrizzem az elipszilon jelet.
– Tényleg?
– Aha. Ez az itt, látod? – A madár a talpa alatti jelekre mutatott.
A kisfiú rögzítette: LY, de csak a gangon véste be a füzetbe ezt a különös jelet, az elipszilont.
A mesekönyv főszereplője, Peti titkos összeesküvésre gyanakszik a felnőttek között. Hiszen mindenhol - a falakon, a boltokon, a könyvekben, amerre csak a szem ellát - ott vannak azok a rejtélyes titkos jelek, amelyek szerinte csak egyet jelenthetnek: egy Analfabéta nevű föníciai terrorista üzenget titkos jeleket használva annak a negyvennégy rablónak, akiket szétküldött a világba azzal a céllal, hogy rajtuk keresztül uralma alatt tudja tartani a Föld összes országát.
Peti elhatározza, végére jár a dolognak.
Útja a rablók tanyájára, az Ágyúgolyó utca 25-ös számú házába vezet, ahol aztán mindennap felkeres és megismer egyet a negyvennégy lakás lakói közül, akik mindegyikének jele van, C, mint cápa, K, mint kacsa és így tovább.
Peti fejében lassan összeáll a kép: nem is összeesküvésről van szó. Minden rabló egy-egy betű, s az a küldetésük a földön, hogy játékosan, egy-egy mesén keresztül bevezessék a gyerekeket az olvasás világába.
"– Nyuszi ül a fűben, fűben szundikálva, nyuszi talán beteg vagy? – kérdezte, mert szokatlan látvány tárult elé.
– Igen, van egy kis problémám. Nem nevezném betegségnek, de engem tényleg üldöznek.
– Kik? – kérdezte a kisfiú.
– Nem tudom, lehet, hogy mindenki.
– Én nem.
– Ez csak akkor derül ki, ha már üldözöl.
– De én most nem üldözlek.
– Ez a baj – mondta a nyuszi –, mert bármelyik pillanatban elkezdhetsz üldözni. Még jó, hogy lelakatoltattam magam ebben a kalitkában. Így aztán nem tudsz ártani nekem.
– Nem is akarok.
– Ezt nem tudhatom – mondta a nyuszi –, mert amíg nem ártasz, addig bármikor elkezdhetsz ártani nekem.
– Neked akkor csak olyanok vannak, akik ártanak és üldöznek, meg olyanok, akik még nem ártanak, és nem üldöznek, de bármikor elkezdhetnek ártani és üldözni?
– Igen. Csak ilyenek vannak, meg én – mondta a nyuszi.
– És azok az oszlopok ott a kalitkában, azok milyen célt szolgálnak?
– Azok mágikus oszlopok. Elűzik az üldözőimet. Azért kaptam Alfabéta doktortól, mert különben ő kezel, hogy elűzze az ellenséget.
– Akkor el is űzöm magamat.
– Jól teszed, mert amíg itt vagy, felmerül bennem, miféle fondorlatot eszelsz ki ellenem.
– Nyuszi – mondta a kisfiú a gang korlátjának támaszkodva:
NY – rajzolta a füzetbe a mágikus oszlopokat. Ez is egy rendszer: vannak jelek, amelyek két jel összetételei, de egy hangot
képeznek. Ilyen volt a gyöngytyúk, vagyis a GY, és a csiga, vagyis a CS. És ilyen a nyuszi, vagyis az NY."
Mindennek rendelt ideje van – olvashatjuk az Ószövetségben (Prédikátor könyve 3,1), s bár a születéstől a halálig szinte minden felsoroltatik a szövegben, az nem szerepel, hogy rendelt ideje van annak is, hogy az ember mikor mit olvas. Hangsúlyozottan igaz ez a gyerekkönyvek esetében, amikor még a felnőtteken múlik, hogy mit mikor kap kézbe a bimbódzó elméjű gyermek. (Saját tapasztalatból tudnék mesélni arról, hogy mi az, amit nem szabad túl korán…) A gyerekkönyvek, ha megfelelő időpontban kapják el és szippantják be a gyereket, akkor egy egész életre meghatározhatják a könyvekhez való hozzáállást. Háy János meséje, az Alfabéta és a negyven rabló ékes példája a rendelt időhöz tartozó könyvnek!
Ideális esetben – felolvasva! – a gyerek akkor találkozik először a könyvvel, amikor még nem tud, de már szeretne tudni olvasni. Pont ilyen korú a történet főhőse is, aki rájön, hogy a felnőttek és a nagyobb gyerekek tudnak valamit, amit ő és ovis csoporttársai nem. A nagyobbak részesei egy összeesküvésnek:
„Titkos üzeneteket olvasnak le a falakról meg a könyvekből. Egy alfabéta nevű föníciai terrorista üzenget. Negyvennégy rablót küldött szerte a világba. Ez a negyvennégy küldönc titkos üzeneteivel fogva tart minden országot, minden birodalmat. De én megfejtem a titkos jeleket – mondta a kisfiú, s tekintetét épp a terem jobb felső sarkának irányozta.”
S ha meggondoljuk, hogy a mai világban, ahol az információáramlásból az olvasni még nem tudó gyerekek sincsenek kirekesztve, akár valami ilyesminek is lehet látni az olvasást… Főhősünk álombéli felfedezőútra indul, miután megtudta egy hajléktalan-szerű figurától, hogy hol laknak Alfabéta emberei.
„Torzonborz ábrázat, merev szemek, és olyan összezsugorodott arc. Rettenetes kinézet. Messziről ijesztő, de közelről sem vonzó. A kisfiú megállt előtte. Misi bácsi műanyag üvegből ivott valamit és nagyot cuppogott: nyamm-nyamm – valahogy így.”
Misi bácsi feltűnése egy mese lapjain igazán meglepő, de egyben üdvözlendő is, hiszen ilyen és hasonló fazonokat a gyerekek is láthatnak, s nyilván van is róluk kérdésük, csak nem tudják, hogyan-miként kell/lehet/érdemes feltenni azt. (Ez egy olyan pontja a mesének, ahol meg lehet állni kicsit beszélgetni.) Háy János a valós környezet elemeiből építi meséjét, a betűk is egy lepukkant bérházban laknak, s olyan események is szóba kerülnek, mint az Aranykéz utcai robbantás…
A bérházban lakó betűk nagyrészint klasszikus mesebeli lények, de mind-mind különös, jól megjegyezhető karakterek. Némelyikük a felnőttek számára is kézenfekvő, mások pedig a felnőtt felolvasó számára is fejtörést okoznak. De minden történetről – mind a negyvennégy lakás lakójáról elmondható, hogy felnőttnek és gyereknek egyaránt élvezetes, rekeszizom-csiklandozó figurák, akikkel öröm megismerkedni.
Persze, a többség nem ilyen intuitív és csodálatos módon tanulja meg az olvasás „onnan nézve” szinte hihetetlen tudományát, de ettől függetlenül Háy János meséjéből inspirálódhat. S persze, azoknak a gyerekeknek is jó olvasmány, akik már tudnak olvasni, de még emlékeznek rá, hogy milyen volt megtudni a betűk titkát.
„Olvasni – gondolkodott a Peti. Hogy ez az egész összeesküvés az olvasás. Hogy a testvére meg a papája meg az összes felnőtt olvasni tud. Hogy erről van csak szó. nem titkos kereskedelemről, fegyverüzletről, terrorista akcióról? Ez a megoldás?”
Bizony, olvasni tényleg „csak” ennyi. És ez így jó.
Szerző: Grozdits Hahó
Forrás: librarius.hu
|