A marosvásárhelyi képzőművész gyermekkora emlékeit rendhagyó kötetben jeleníti meg. Ajna lányának mesélve rádöbbent, hogy napjaink gyerekeinek nagyon nehéz mesélni a nyolcvanas évek Romániájáról, az akkori falanszter-világ ma már csak nyomokban létezik. Képzőművészként elsősorban a látványra fókuszál, a rövid, rendkívül pontos, úgymond lírai precizitással megjelenített történeteket egyegy illusztráció – a szerző saját alkotása – kíséri. A szerző gyerekkora színhelyeit jeleníti meg, a korabeli lakótelepi gyerekkor sajátos elemeivel. Ebben a világban az úgynevezett blokk (tömbház) és közvetlen környezete a gyerek életterét képezi: szülői ház, de miniatűr város is, amelyben minden emeleten több játszótárs lakik, ahol nem kell társaság után keresgélni, mert az akkori évek rekordszerű népességszaporulata az erdélyi magyarságot is ugyanúgy jellemezte, mint a többségi nemzetet. Illetve a blokk az a hely, ahol az udvaron sötétedés után is lehetett játszani – míg a nyolcvanas évek felnőttjei egyre kevesebb szabadságot élveztek, addig gyerekeik a mai gyerekek számára elképzelhetetlen mozgásteret kaptak. Szuszámi Zsuzsa Pihepuha illat és a házicsoki színe Szinesztézia: érzésekhez, hangulatokhoz, a múlt és a gyerekkor eseményeihez társított színek – ez Molnár Krisztina kiállítása a K’arte Egyesület székhelyén, Marosvásárhelyen, amely a Forgatag eseményeinek részeként nyílt meg. A gyermekkort sokféleképpen lehet elmesélni, az a gyermekkor pedig, amely a 89 előtti évekre esett, mindannyiunkban másképpen él. Illatokat, színeket minden bizonnyal sokan társítunk életünk eseményeihez. A képzőművész kiváltsága, hogy a benne rejlő érzetvilágot meg is tudja mutatni. Molnár Krisztina gyermekkorának színei – az ezekre rímelő történetekkel és rajzokkal – remekül adják vissza mindazt, ami a kommunizmus volt számunkra, annak a generációnak, amely akkor volt gyerek, kamasz, és indult el a felnőtté válás útján. Ez volt gyermekkorunk, a maga színeivel, történeteivel, amelyben mindennek helye volt, még akkor is, ha a banán és a rajzfilm hiánycikk volt, túl sok volt a pionírruhás felvonulás, és a sorok túl hosszan kígyóztak az üzletek előtt. Kaland volt számunkra a sorban állás, és kaland a felvonulás. Életünk rendjéhez tartoztak a disznóvágások a tömbházak között, izgalommal vártuk a gyertyafényes estéket, mert rendszeresen elvették a villanyt, természetessé vált a nyakunkban lógó kulcs, és jó kaland volt az őszi mezőgazdasági munka az iskolával. A kommunizmus a mi kis világunkon kívül tombolt, szüleinknek köszönhetően burokban éltünk. Gyermeki létünk, saját álmaink és vágyaink burkában, ártatlanul, őszintén, és építettük majdani felnőttéletünket.   Molnár Krisztina képeihez könyv is társul, A házicsoki színe című kötet, amelynek történetei társulnak a rajzokhoz, vagy talán éppen fordítva, de a képek semmiképpen sem illusztrálják a leírtakat. Ha mindkettőt együtt nézzük, az élmény bővül, kiteljesedik. Csupán a képeket szemlélve azonban akár saját kis történeteinket is társíthatjuk a rajzokhoz, a kaland máris közös lesz, gyerekkorunk keresztezi a művészét. Molnár Krisztina nagyobbik lánya kérésére kezdett el mesélni, majd rajzolni. Történeteiben olyan kort rajzol meg, amely már felnőttként, visszatekintve színezhető ki. A pár soros kis „ettűdök” a képzőművész eszköztárában színekké változnak. Felnőttként már ott az értékítélet, a gyermeki természetességgel megélt események átalakulnak: a sorban állás a hideg szürkeséggel kapcsolható szorosan össze, a felvonulások csakis irritálóan piros-sárga-kékek lehetnek, és a villanyspórolós esték gyűlölt feketék. A színek fokozatosan kivirulnak, a történetek a fekete és a fehér közönyéből egyre fényesebbé válnak, a kötet végén felragyog a gyerekszoba intim szférája. A gyermekkor akkor is életünk meghatározó és legszebb korszaka, ha a nélkülözés és az elnyomás sötét erői irányították a körülöttünk lévő világot. A gyertyafény, amely mellett a leckét írtuk, mindent beragyogott, a házicsoki pedig, ami illatos ritkaság volt valamikor, most a tárlatmegnyitó hangulatát a szó szoros értelmében belengte: tálcán várta a látogatókat, és könnyedén visszalendített bennünket a múltba. Forrás: e-nepujsag.ro   Révész Emese A könyv első tervei már az 2015-ös Aranyvackor pályázaton sikert arattak. (Az akkori pályázat témája „rázós ügyek” voltak!) A Ceausescu rezsimet bemutató, újszerű látásmódú könyv kiadását (jellemző módon) a kolozsvári Koinónia Kiadó vállalta fel. A könyvet íróként és illusztrátorként is jegyző Molnár Krisztina képekkel és szöveggel váltakozva és egyenlő arányban idézi meg a diktatúrát. Elbeszélése egyes szám első személyű, a felnőtt visszaemlékezése, aki színekre asszociálva, 19 tételben eleveníti fel a Ceausescu rezsimben megélt gyerekkorát. Az emlékező szubjektív, gyermeki szemszögéből adódóan nem a nagypolitika eseményei, hanem az „alulnézetből” megélt történelem tárul fel, ahol a házilag készített csoki íze felülírja a világpolitika nagy mozgásait. Maga a vezér csak faldekorációként tűnik fel, ami megragadható, az a diktatúra hétköznapjai, a hiánygazdaság, a panel játszótere vagy a kötelező felvonulások hangulata. A memoár jellegű szöveghez illeszkedve a képek fő forrása is a privát képek sora: fényképek, tárgyak, gyerekkori rajzok. Molnár Krisztina e vizuális emléktöredékekből montírozza össze kompozícióit. A kollázsjelleg összhangban van az emlékezés rekonstruáló, töredékes és önkényes karakterével. Képeit a hitelesség és fikció kettőssége hatja át, a fotóhasználatból eredően dokumentatív hitelesség olykor a stilizált vonalrajzokkal vegyül, mintha egy rekonstruált emlékkönyv képeit lapozgatnánk. Ez a hibrid, retro hangulatokkal teli képi stílus ismerős az ezredforduló nézője számára. Az illusztrációk ugyanis akkor töltik be hivatásukat, ha a kortárs vizuális trendekhez igazodva segítik a kötetben felvetett kérdések szülővel közös megbeszélését. A Házicsoki színe (habár a romániai diktatúráról szól) kiváló közvetítő eszköz arra, hogy a Kádár-korról beszéljünk gyerekünkkel, felvillantva számára saját gyerekkorunk meghatározó élményeit, a sorban állást, a fekete-fehér tévén szűkmarkúan és szűrten juttatott meséket, az iskolai egyenruhát, a pionír- (úttörő-) élet mindennapjait, a végtelennek tetsző felvonulásokat vagy a lakótelepi gyerekközösség játékait. Épp ezért sajnálatos, hogy az ígéretes és átgondolt képi világ technikai kivitelezése csapnivalóan rossz. Az illusztrációk nyomdai képminősége a román reprodukciós ipar legrosszabb emlékeit idézi. Ami ezúttal a legkevésbé sem segíti elő a történelmi időutazást. A kötet ennek ellenére mégis megkerülhetetlen, felhívja ugyanis a figyelmet arra az űrre, ami a témához kapcsolódóan tátong a hazai könyvkiadásban.   Simon Emőke Volt egyszer, hol nem volt, voltam egyszer én gyerek, voltál egyszer te gyerek, voltunk mi gyerekek és leszel te felnőtt, te, akinek Molnár Krisztina meséli, hogy milyen volt nekünk A házicsoki színe. Nekünk, azoknak a gyerekeknek, akik felismerik a szerző által elmesélt világot, azokban a színekben, amelyeken keresztül elénk tárja. Molnár Krisztina első kötete tizenegy rövid, egy oldalas fejezetből épül fel, egy fejezet egy színnek felel meg. A színek, amint ezt a cím is sugallja, ízeket takarnak, tárgyakat, érzéseket, vágyakat és csalódásokat tárnak fel, egy, minden gyerekhez szóló jellegzetesen közvetlen nyelvezettel, amely elsősorban az érzékeket érinti. Az ily módon bemutatott élethelyzetek, mint például a rózsaszín ruhás baba utáni vágyakozás, majd a baba elvesztése, a vágyakozás és a csalódás dinamikája, vagy a nagymamával kialakult konfliktus, könnyen elsajátíthatóak azon gyerekek által , akik lehet, hogy nem várnak napokig, hogy a zsinórra kiakasztott banán sárguljon a szobában, vagy nem kék kockás egyenruhába járnak iskolába, és nem láttak soha a blokk előtt disznóvágást, viszont vágyakoznak, csalódnak, örülnek és szomorkodnak. Az azonosulási folyamatot erősíti az egyes szám első személy, és gyakran a többes szám első személy használata. A könyv tétje így többrétű. Az elsődleges, személyes tét teremti meg a narráció érvényességének a terét – a gyerek kéri az édesanyját, hogy meséljen, anya pedig mesél (Anya, mesélsz a gyerekkoródról? / Jó, mesélek. / Milyen volt? [1]). A belső tér, ahová az olvasót kézen fogva vezeti be a szerző, a személyes, a szubjektiv memória és léttapasztalat tere, ahol a szabad asszociáció alapelvét használva tör utat magának úgy a szerző, mint az olvasó. A színek nyitják meg ezt a belső világot, és a színek is fedik fel ennek a belső világnak a külsővel való érintkezési pontjait. Ugyanígy, a felidézett élethelyzetek hálózatát keresztezi a szabad asszociáció elvét érvényesítve egy olyan olvasási folyamat, amely a könyv tartalmának az esetleges esti meseként való hangos bemutatása mentén egy párhuzamos szövegként bontakozhat ki. Molnár Krisztina ugyanis helyet ad nekünk a többes szám első személyében, és emlékezésre késztet minket, azt a generációt, aki a nyolvanas években kulccsal járt a nyakában, egyenruhája volt, felemás érzésekkel gondolt a “Vezérre”, türelmetlenül várta a szombati rajzfilmet, szőlőt szedni járt, pionír nyakkendőjére volt büszke, tartotta a sort, ismeri a kínai törülközőt, a játékboltok gazdag kínálatát, a tengerpartot is talán, de főképp a házicsoki színét. A közös élethelyzeteket pedig erősen meghatározta a tárgyakhoz és az időhöz való viszonyulás. A tárgyak, mint üzletben megtalálható termékek, nem változnak éveken keresztül és nem változatosak. “Ha kinöttük az egyenruhát, elmentünk az üzletbe, és vettünk egy ugyanolyant, csak nagyobbat. Szintén műszálasat” (16), írja Molnár Krisztina. A választás lehetősége minimális volt, az egyenruha esetében: a műszálas, amelyet nem kellett vasalni és a nem műszálas. Ugyanígy mentünk kabátot vásárolni, vagy játékot. A rózsaszín baba példája azonban jelzi, hogy egy tárgyhoz való viszony sajátossága, még akkor is, ha a viszonynak ugyanolyan a dinamikája – a vágy és ennek a beteljesülése -, a kibontakozásban nyilvánul meg. Az ezüstös autót mindenki csodálja, mert mindenki vágyik egy autóra, az autó azonban ritka jelenség, és ha vágyunk is rá, nem mindenki támaszthatja alá a vágyat a szükségszerűséggel, márpedig az Aro a szükségszerűség szürke világában tündököl. Habár a grafikus apa, Molnár Dénes, autóbirtoklása a szakmai tevékenységével motivált, a szükségszerűsége, illetve hatékonysága megkérdőjelezett a ló és az autó között húzott párhuzamban, amellyel a szerző felkarolja a kommunista rendszer előtti időszakot, kikacsintva ezáltal egy tágabb narratívába, ami nem Ceaușescu-éráról szól, hanem az ipari forradalom következményeiről: hiába több lóerős az Aro, amikor beragad az erdei úton, elég egy ló, hogy kihúzza. A kínai törülközőhöz való viszony egy másik dinamikáról árulkodik – az embereknek elege van a gyárakban kiosztott karácsonyi csomagok kínai törülközőjéből, még akkor is, ha a törülközőre szükség van, mindig jól fog, de egy olyan tárggyá alakul, aminek láttán az emberek minden évben azzal a ténnyel szembesülnek, hogy még mindig ugyanott vannak, ugyanúgy, és ez a kiszolgáltatottság élethelyzete. Várni a sorban, nem tudni, hogy pontosan mire, várni a televízió előtt, nem tudni pontosan, hogy mikor kezdődik a rajzfilm. Várni és nem tudni, hogy mikor adják meg a villanyt. Adott azonban az élethelyzetnek megfelelő használati utasítás: a kisegér, akit olyan jól ismerünk, amikor sarokba van szorítva, oly annyira, hogy semerre nem tud menekülni a macska vizorként működő szemétől, amelyen keresztül meg van célozva, csak megvonja a vállait, és szinte mosolyogva beköti a saját szemét, vagyis rezignáltan és engedelmesen szemet huny a halál előtt. Bár, tény, hogy nem láttuk, hogy mi előzte meg és mi követi ezt a kulcspillanatot, de kevés a valószínűsége annak, hogy a végén a macska, az egér engedelmességétől meghatódva, táncra perdül az egérrel együtt, vagy hirtelen becsap a villám és a macska úgy megijed, hogy elengedi az egeret. A heti rendszerességgel újraélt helyzet és a vele együtt felkínált megoldás, könnyen beépül a gyerek tudattalanjába és megszüli az elnyomó hatalommal szembeni ideális viselkedésmintát. És az emberek többsége valóban engedelmesen állt a sorban, várta, hogy megadják a villanyt, felvonult, mintha szemet hunyt volna, mintha úgy tenne, hogy nem lát, és nem hall, talán Mihaelára várva, aki, ha még Piroskának is segített, hát nekünk miért ne segíthetne, gondolhattuk volna, ha követjük a hatalom által felkínált viselkedésminta logikáját. Mihaela ugyanis az a rajzfilmfigura, aki mindenkinek segít, rajta keresztül átíródnak a klasszikus történetek, mint például a Piroska és a farkas. Oly módon, hogy Piroskának, szüksége lesz Mihaelára, és csakis az ő közbenjárásával győzheti le a farkast. Mindenesetre idő volt a várakozásra, idővel mintha mindenki rendelkezett volna, pontosabban, az idő kétségbevonhatatlan hatalmával szembeni engedelmességgel. De ugyanakkor, amint a szerző hangsúlyozza, rendelkeztünk az időt kitöltő szabadsággal is. Várni addig, amíg megdermed a házi csoki: egy választás. És ez a választás már nem a hatalmi rendszerrel függ össze, hanem annak a varázslatos belső világnak az erejét fejezi ki, amellyel a nagymama kötötte szvetter textúrája évről évre hűséges marad ahhoz, aki viseli. Ez az a belső világ, amelyben a csalódások és az álmok, amelyek minden gyereké lehetnének, egy olyan valóságot szül, amelyben az elnyomó hatalom zászlójának színei egy csalódástfeloldó és vággyal telített képet kevernek ki: „Elképzeltem, amint a kék égen a piros léggömb találkozik a sárga nappal” (20). A szerző által kollázs, rajz, festés, tus és fénykép technikáival készített illusztrációk ebből az anyagból készültek. A különböző technikák, pontosabban a rajz és a fénykép találkoztatásával Molnár Krisztina egy olyan memória textúrájának a képét ragadja meg, melyben a külső és a belső, az álom és a valóság, az egyedi és a közös, illetve a visszafogott feszültséget rejtő nyelv tényszerű ridegsége oldódik.  A házicsoki színe nagylelkűen emlékeztet arra, hogy az időt igenis le lehet győzni, és az olyan szavaknak, mint például a kommunizmus, vissza lehet adni az elsődleges jelentésüket, amennyiben bebizonyítja, hogy létezik a közös, mint megosztható valóság. Forrás: aszem.info.hu