Nagy Koppány Zsolt
Az osztrák Erwin Moser élete nehéz és gyötrelmes volt, mégis a talán legtörékenyebb műfajt, a gyerekmesét választotta hivatásul, és elképesztő hangulatteremtő erejével képes belakni a kisgyerekek lelkét, képzeletét, agyát. A meséket tagadhatatlanul belengi valamiféle melankólia, csöndes szomorúság, de az, hogy milyen körülmények között születtek, soha nem derül ki – még olyan szinten sem, hogy beteg mesehősökről sem esik szó soha.
A mesék hősei állatok, akik felnőttfejjel nézve nem túl izgalmas kalandokba keverednek, érdekes más állatokkal találkoznak, és miután valami nagy, ijesztő veszély elől megmenekülnek vagy csak összebújva elrejtőznek, a történet hirtelen véget ér (van olyan is, hogy még a végkifejlet előtt – így a gyermekek fantáziájára van bízva, hogy befejezzék a történetet, aminél szebb kihívás kevés akad).
Jelen kötet, a Kokó és Kiri varázslatos utazásai című folytatásos mese talán nem a legsikerültebbek közül való, mármint a főhős illusztrációja szempontjából: Kokó egy „görbe orrú medve”, csak nem tudom, miért (nyilván azért, hogy majd az orrszarvúval elmerenghessenek a furcsa orrukról és az emiatti kiközösítésélményükről), és akármennyi ideig nézem (meg nézik a gyerekeim), csak nem sikerül megszeretni. (Míg az összes többi Erwin Moser-mesehős imádnivaló és szép.)
Kokó hozzájut egy esernyőhöz, amelyik mindent tud: esőt ad, röpül és szállít, fényt és védelmet nyújt (különösen megható a kép, amelyiken Kokó tizenhárom (!) egér fölé tartja az esernyőjét, amelyik fényt bocsát ki, és így elűzi a vadakat és megszünteti a félelmet), kismadarat varázsol a szomorú orrszarvúnak, hogy csipegesse a vastag és ráncos bőrt, és így a depressziós állat jobb kedvre derül – és végül elvezeti az igaz szerelemhez (Kiri mellé sodródik derék Kokó medvénk). A funkcióját így betöltve az esernyő virággá alakul az ifjú pár barlangja fölött. És ez még csak az első történet.
Ha az lenne a cél, elképesztő mennyiségű szimbólumot lehetne felfejteni ezekben a kis történetekben – mit erőltetve, mit magától értetődő természetességgel. De nem ez a cél, hanem az, hogy szórakoztassa a gyerekeket és a felnőtteket, és ennek a célnak a kötet kiválóan megfelel.
A kicsit vadabb képzeletű olvasók kedvéért valósággal tobzódik a szürreális elemekben mindegyik mese: van itt szakállas madár, a kígyóbűvölő mintájára működő növénybűvölő fuvola, bölcs madár („A fehér madár nem szólt semmit. Minek szólt volna? Okos volt és bölcs, szinte mindent tudott.”), jegesmedveszőrből készült ágynemű, rafinált tatu, aki mégsem elég rafinált, teveszikla, amely olyan, „mint egy óriási teve, aki hasig elmerült a homokban”, és mohó csodaszőnyegevő bogár, aki azért alapjában véve nem rossz arc. És persze mindez hol játszódik? Itt:
„Egyre csak ment, ment, de virágot nem talált sehol. Álomországnak ezen a vidékén nemigen nőttek virágok.”
Erwin Moser tavaly, 2017. október 11-én, hosszas betegség után hunyt el. Az 1954-ben született szerzőről 2002-ben, 48 éves korában derült ki, hogy amiotrófiás laterálszklerózisban szenved (ez a betegség onnan lehet ismerős azon szerencsés olvasóknak, akik másként nem találkoztak vele, hogy a tudós Stephen Hawking is ugyanebben szenvedett), de felesége segítségével még ezután is sikerült könyveket írnia és kiadnia. Már életében alapítottak egy múzeumot, ahol a mesékhez készített saját illusztrációi mellett a kéziratok is megtekinthetők, a Gols (azaz Gálos) nevű osztrák településen.
Eljön az idő, amikor Moser szomorú, melegszívű meséinek legjava kijegecesedik, gyűjteményes kötetekben helyet kap, és újra meg újra az olvasók elé kerül – de addig is elmondhatjuk, hogy igen nagy mesélő távozott, akinek egészen egyedi, könnyen azonosítható látásmódja, amelyet mind írásban, mind pedig illusztrációban fel tudott mutatni, gyerekek generációi számára jelentheti az igényes mesét.
|