Vinczellér Katalin elmesélte, hogy a Tilos az Á Kiadó 2016-ban indította el a Vészkijárat sorozatot, melynek fókuszában a problémacentrikus könyvek állnak. Ezek a könyvek nagyon fontos problémákat tematizálnak, ugyanakkor szépirodalmi művek, tehát nem valamifajta szakkönyvként kell rájuk tekinteni. Nem recepteket adnak a problémák megoldására, hanem lehetséges alternatívát kínálnak, miként lehet természetesen, őszintén és elkendőzés nélkül foglalkozni a rázósabb témákkal. A könyvekben a következő témák jelennek meg: szexuális zaklatás, szorongás, pánikbetegség, bullying, bántalmazó kapcsolat, depresszió, áldozat-hibáztatás, nem kívánt terhesség, mentális betegségek. Ezekkel a jelenségekkel közvetve vagy közvetlenül az élet valamely szakaszában mindenki találkozik. Tudunk ezekről, de nagyon sokszor álságos módon beszélünk róluk: bizonyos részek kimaradnak, vagy eufemizálódnak, ahelyett, hogy nyíltan, bátran, valóban egymásra figyelve tennénk fel kérdéseket, és utána meghallgatnánk egymást. A könyvek az adott tematikán keresztül sokféle árnyalt szempontot és megfogalmazásmódot tudnak fölkínálni, amelyek megoldást természetesen nem nyújtanak, de valamiféle oldást hozhatnak. A beszélgetés három nagyobb témakör köré szerveződött: élet, élet és irodalom, irodalom. Az élet témakör kapcsán a moderátor első kérdése az volt, hogy miként lehet reagálni arra, ha képmutatáson kapunk rajta valakit. Csekeő Borbála elmondta, hogy amikor képmutatást tapasztal valaki részéről, akkor kérdez, a kérdés pedig mindig az adott témától függ. Tétje van annak, hogy nyíltan tudjunk kommunikálni. Az a baj a képmutatással, hogy lehetetlenné teszi, hogy beszéljünk például egy osztályon belüli konfliktusról. Nagyon helyzetfüggő – tette hozzá Wéber Anikó – mert vannak olyan helyzetek, és szemléletpontok, ahol érzi az ember, hogy nem érdemes belefogni egy hosszabb beszélgetésbe, mert a képmutatás egyfajta védekező reakció a másik fél részéről, amit nem minden esetben lehet egy beszélgetés során feloldani. Ha például egy osztályközösségben tapasztaljuk a képmutatást, akkor egy hosszabb, különböző módszerekre felépített folyamat része lehet, hogy olyan helyzetekbe hozzuk a gyerekeket, ahol esetleg maguktól jönnek rá arra, hogy amit eddig kifelé jeleztek, nem feltétlenül fedi a valóságot. Mészöly Ágnes nem foglalkozik többet azzal, akit képmutatáson kap, amennyiben nem áll hozzá közel az illető. Ezt követően Vinczellér Katalin arról kérdezte beszélgetőtársait, hogy kapták-e magukat már képmutatáson? Wéber Anikó azt a példát említette, amikor egy osztály szülői közössége létrehoz egy csoportot, és azon belül elhallgat valaki valamilyen véleményt, ami ütközik a többiekével. Van az a szituáció, amikor úgy érzi az ember, hogy fél egyedüliként azt mondani, hogy másként gondolkodik az adott témával kapcsolatban, vagy az is előfordulhat, hogy úgy látjuk, hogy nincs értelme, mert az adott szituációban lehet, hogy nem lehet meggyőzni a másik felet. Nehéz elkerülni, hogy ne váljunk képmutatókká. Csekeő Borbála hozzátette, hogy az a kérdés, mikor vesszük fel a kesztyűt, mikor hagyjuk azt, hogy mindenki azt gondoljon rólunk, amit akar. Úgy véli, hogy a szülői szerep, szülői értekezlet, fogadóóra olyan helyzetek, melyekben nehéz önazonosnak maradni. Miklya-Luzsányi Mónika a közönség soraiból azzal egészítette ki az elmondottakat, hogy a képmutatás alapja a szerepkonfliktus. A kérdés, hogy melyik szerep mellett döntünk: az adott környezet által elvárt szerep mellett vagy amellett, ahogyan például anyaként döntenénk. A képmutatás kezelésében az egyik módszer az, ha szembesítjük az illetőt a szerepkonfliktusával, akár a humor segítségével. Diák-tanár, diák-szülő viszonylatban miért érzékelhető egyfajta kommunikációs hézag? – tette fel a kérdést Vinczellér Katalin. Minden közösségnek vannak íratlan szabályai, melyekből érződik, hogy miről lehet beszélni és miről nem. Nehéz olyan témákat behozni, melyekről otthon és a baráti körben sem esik szó, még képmutatás sem kell hozzá, egyszerűen a kínosabb vagy nehezebb témák kerülgetéséről van szó – válaszolt Csekeő Borbála. Sokan úgy tartják, hogy majd elmúlnak maguktól a problémák, de igazából sohasem múlnak el, csak rosszabbak lesznek – tette hozzá Mészöly Ágnes. Wéber Anikó azzal folytatta, hogy néha a szerepek sincsenek tisztázva. A szülők nem mindig tudják, hogyan forduljanak a pedagógushoz, például lehet-e baráti hangvételű beszélgetést kezdeményezni, vagy mennyire tartsák meg a távolságot. Ugyanez a jelenség megfigyelhető a diák-tanár viszonynál is. A következő kérdés már az irodalom felé közelített. A moderátor arról kérdezte a jelenlévőket, hogy vajon az irodalom tud-e segíteni? Például egy olyan tematikájú könyvvel, amely valamilyen problémához kapcsolható.  Wéber Anikó szerint igen, mert valaki helyett megteszi a könyv az első lépést: feldobja a témát. A könyv szereplőjének érzései és a vele történtek kapcsán lehet beszélni az adott témáról. Segítséget adhat a diák, a tanár vagy akár a szülő kezébe is azzal, hogy egy harmadik személyről kezdünk el beszélgetni, nem pedig konkrétan arról, aki érintett. Mészöly Ágnes szerint a jó irodalom mindig valamilyen kényes témáról szól, aminek tétje van. Ha valaki sok matekpéldát old meg, javulhat a problémamegoldó képessége, ugyanígy, ha sok jól megírt könyvet olvas, az érzékenysége, empátiája nő. Abban viszont nem hisz, hogy ha egy anorexiáról szóló könyvet odaadunk egy anorexiásnak, jobban lesz. Egyrészt azért, mert az anorexia nem egy primer, hanem szekunder probléma, és nem biztos, hogy jó, ha arról olvas, hogy a könyv szereplője is majdnem belehalt, mert akár erősítheti a problémáját. Tehát nem biztos, hogy a könyvek direkt módon működnek. Vinczellér Katalin hangsúlyozta, hogy direkt módon biztosan nem alkalmazhatóak ezek a könyvek, de átvezetőként tud funkcionálni, annak érdekében, hogy egy adott témáról lehessen beszélni. Csekeő Borbála hozzátette, hogy ezek a szövegek úgy hozzák közel az olvasót, hogy egyúttal el is távolítják. Ha jó a könyv, könnyen bele lehet élni magunkat a főszereplő helyzetébe, akkor közel kerülhetünk a témához is, mindeközben bármikor becsukhatjuk a könyvet, így megtarthatjuk a biztonságos távolságot. A beszélgetés során Mészöly Ágnes elmesélte, miként keletkezett a Szabadlábon című könyve. A szerzőről tudható, hogy konduktor-tanítóként kezdte a pályafutását. Noha többször fordultak hozzá azzal kapcsolatban, hogy írjon mozgássérültekről szóló könyvet, sokáig nem szeretett volna ilyen témájú könyvet írni, mivel túlságosan jól ismeri azt a világot, és fenntartásai voltak a direkt problémaorientált irodalommal. Aztán egy kerekesszékes fiúval folyatott beszélgetés kapcsán kitalált egy történetet, melyről úgy vélte, hogy másnak is szórakoztató lehet, mert arról szól, hogyan feszegetjük a határainkat, hogyan válunk le a szüleinkről, hogyan keressük a saját identitásunkat. Az, hogy Dani, a főszereplő kerekesszékes, annyiban fontos, hogy az ő határai sokkal határozottabban ki vannak jelölve. Vinczellér Katalin felsorolta azokat a témaköröket, melyek szintén megjelennek a könyvben, úgy, mint az anya-fiú viszony, amikor nincs jelen az apa a családban, sőt a fiú nem is ismeri az apját, a túlságosan védelmező anya szerepe, a szülőről való leválás, kortárs csoportokba való beilleszkedés stb.. Egy igazi fejlődésregény, mely túlmutat a kerekesszékes lét érzékenyítésén. Ezt követően Wéber Anikótól megtudhattuk, mi a keletkezéstörténete Az osztály vesztese című könyvének. Az egyik szándéka az volt, hogy mindazt, amit tanárként átélt, a saját nyelvükön megmutathassa a gyereknek is. Nagyon sok szituációt emelt át a könyvbe, melynek napközis tanárként szemtanúja volt vagy hallott róla. Vinczellért Katalin arról kérdezte az írókat, hogy javasolnák-e a saját könyvüket, hogy megjelenjenek a közoktatásban, akár ajánlott irodalomként? Wéber Anikó bevinné a Szabadlábont az iskolába pont azért, mert a főszereplőnek van egy olyan tulajdonsága, amit el kell fogadtatnia a környezetével. Az az ambivalencia, hogy én is ugyanolyan vagyok, mint a többi ember, de valamiért mégsem, nagyon jól megjelenik a könyvben, és ezáltal lehet beszélni másról is. Sőt, ha nem lenne a főhős kerekesszékes, akkor is izgalmas lenne a történet. Mészöly Ágnes Az osztály vesztesét azért tudná elképzelni akár iskolai olvasmányként is, mert nagyon jól megírt könyvről van szó. A gyerekek egymásnak adják a narrációt, megmutatkozik, hogy milyennek látják magukat, milyennek látják őket hozzájuk képest a többiek, és hogy a kettő mennyire nincs egymással szinkronban. (Például lehet, hogy én egy szerencsétlen csődtömegnek látom magam, de közben a padtársam azt gondolja rólam, hogy én vagyok a király.) Csekeő Borbála kifejtette, hogy ő annak örülne, ha ez a két könyv mint irodalom jelenne meg az oktatásban, és az csak egy járulékos haszon, hogy olyan tabukról írnak, melyekről könnyebb úgy beszélni, hogy van egy közös olvasmányélmény. Mindamellett, hogy mind a két könyv abszolút a mai fiatalok nyelvén szólal meg, a klasszikus irodalmi hagyománnyal és látásmóddal, valamint dramaturgiával is rendelkeznek, melyekről lehet beszélgetni iskolai keretek között is. Mind a két könyvnek harmadik személyű az elbeszélője, érdekes megfigyelni, hogy az elbeszélő hogyan látja a könyvekben megjelenő szereplőket. Wéber Anikó könyvében minden fejezetben megjelenik egy gyerek, aki egyenrangú szereplője a történetnek, így a karakterek megformálásakor az író beleképzelte magát az összes szereplő helyzetébe. Mészöly Ágnes történetében egy kiemelt szereplő van, sokszor az ő szemszögéből láthatjuk a történetet, de a mindentudó narrátornak köszönhetően több szálon futhat a cselekmény. Így az is láthatóvá vált, hogy más szereplők mit gondolnak Daniról.  Az osztály vesztese dramaturgiája kicsit hasonlít a krimi történetek dramaturgiájára. Vinczellér Katalin arról kérdezte az írót, hogy ez mennyire volt tudatos választás. Wéber Anikó elmondta, hogy ez nem volt előzetes koncepció, mivel a könyvben megjelenő történetek novellaszerűen álltak össze. Ha valaki csak egy fejezetet olvas el, akkor egy külön történetként is megállja a helyét, és a könyv szerkesztőinek volt az a kérése, hogy legyen egy olyan szál, mely összeköti a novellákat, ami a krimiszál lett. A Szabadlábon road movieként íródott, ami Mészöly Ágnes elmondása szerint nagyon alkalmas egy fejlődésregény megírásához, mert sok helyzetbe lehet belevinni a főhőst, sokféle emberrel lehet összehozni, lehet véletleneket, furcsa karaktereket beleszőni a történetbe. Vajon milyen témákat lehetne körbejárni még? – tette fel a kérdést a moderátor. Mészöly Ágnes szerint a konkrét tematika mentén megjelent könyvek lassan minden problémát lefednek, azonban a természetes öregségből adódó halálról nem igazán írtak még. Ezzel szemben az erőszakos halállal kapcsolatban számtalan könyv jelent már meg. Wéber Anikó bizonyos történelmi helyeztek esetében érzi azt, hogy nincsenek megfelelően körbejárva. Ő személyes kötődés kapcsán a környei svábok kitelepítésével foglalkozna szívesen. Az esemény kötetlen beszélgetéssel zárult, számos olyan témát hoztak fel a közönség soraiban ülők, melyről nehéz beszélni, akár iskolai, akár otthoni keretek között. Például, mit lehet kezdeni akkor, ha egy tanár értesül arról, hogy az egyik diákja vagdossa magát, és nincs iskolapszichológus. Hogyan lehet közeledni a diák vagy a szülő felé. Miként kezeljünk egy olyan szituációt, ha egy gyerek bántalmazza az osztálytársait. Ha egy osztályban haláleset történik, ki, és hogyan tudna segíteni a feldolgozásban. Reméljük, a jövőben is lehetőség nyílik arra, hogy irodalmi művek kapcsán együtt gondolkodhassunk a lehetséges megoldásokról annak érdekében, hogy ezek a nehéz témák felszínre jöhessenek, és közösen, szakemberek, pedagógusok, szülők és diákok együtt kereshessünk megoldási lehetőségeket. Fotó: Czifrik Eszter Lilla és Mayoría Stefánia Forrás: prae.hu