Emrich Krisztina     Mikor találkozhattam utoljára Jancsi és Juliska megrázó történetével? Fogalmam sincs, de jó régen lehetett. Most, felnőtt fejjel, sőt, anyukafejjel elolvasva zseniálisnak találom, amiben egyértelműen benne van Mosonyi Aliz munkája. Az írónő kiváló ritmusú, nagyon jól hangsúlyozható, szinte eljátszható szöveget írt, ami krasznahorkaiasságával nagyon hasonlít a beszélt nyelvre: sok vessző, kevés pont. A mese tele van olyan fordulatokkal, amik tényleg életszerűek, tőlünk, felnőttektől hallhatják a gyerekek („Nagy a drágaság”, a már idézett „verekedni meg aztán soha,”, „Nyavalyás kölykök”), de ezek nem hogy kilógnak a történetből, hanem szervesen illeszkednek abba. A drámai részeknél a tökéletesen eltalált mondatokkal azonnal olyan világot teremt, ami magába szippant: ott hegyezzük a fülünket Jancsival és Juliskával a sötét szobában, amikor a szüleik róluk tanakodnak, összeszorult torokkal, tágra nyílt szemekkel bámulunk bele az erdő sötétségébe az eltévedt gyerekekkel együtt, mi sem hiszünk a szemünknek a váratlan csoda, a mézeskalács-házikó láttán, és minden éhségünket azonnal csillapítani akarnánk, és mi is azonnal furcsának és bizarrnak találjuk a vén nénikét, ahogy finom falatocskákról sustorog (szerintem tisztára Gollam). Álmomban sem gondoltam volna, hogy morális tanulságokra fogok bukkanni a Jancsi és Juliskában: a nem mind arany, ami fénylik, lásd kedvesnek tűnő mézeskalácsos nénike, aki egy gonosz boszorkány, vagy az a zseniális csavar, hogy a sok vágyott finomság keserű is lehet, ha a levágásra ítélt testvérkénknek kell megfőznünk. Egyébként ez a csavar egy visszatérő minta, egy gyönyörű apokrif része, melynek során a szertartásosan felsorolt ételek először képzeletbeliek, aztán nagyon is valóságosak, de rendeltetésük miatt (Jancsi felhizlalása) már egyáltalán nem vágyottak, majd szerencsére a történet végén, a klasszikus mesék logikája szerint minden jóra fordul, és a finomságok is valóssá, egyben boldogítóvá válnak. További izgalmas eltérés a kánontól a szerintem hangsúlyozottan erélytelen „Haj, haj” apuka figurája is; nem hiszem, hogy a klasszikus Jancsi és Juliskában ennyire pipogyának ábrázolták volna. Ahogy a gyerekek is vagányabbnak, életrevalóbbnak tűnnek az eredeti figuráknál: piff, be a kemencébe, ne féljél, Juliskám, stb.   Az illusztrációk egy külön írást megérnek, ehelyütt csak azt tudom mondani, hogy imádnivalóak és köszönjük a sok vicces rajzot, a kövér macskát, aki Juliskának segít betolni a boszorkányt a kemencébe, a szilvásgombócot gurító duci egeret, a labirintusnak megrajzolt erdőt. Agócs Írisz akvarell képekben mozog igazán otthonosan – a minden oldalra jutó, többnyire a szöveggel szembeni oldalakat uraló, de a szöveg alatt is jelenlévő képek is ezzel a technikával készültek. A szöveg háttereként funkcionáló egész oldalas képeken az illusztrátor kiválóan használja a színeket: a finoman összemosott festékkel kidolgozott árnyalatok adják a rajzok valódi erejét, mivel tökéletesen illeszkednek az események hangulatához. Az egyedül maradó gyerekek sötétzöld-barna erdőben állnak tanácstalanul, míg világoszöld-sárga erdei úton tartanak hazafelé a boszorkány legyőzése után. Amennyire kifejezők Agócs Írisz színei, annyira leegyszerűsítettek a figurái. Jancsi és Juliska alakja alig több egy gyerekrajznál. Az arányosságot a gyerekekre jellemző nagyobb fejjel letudja az illusztrátor, de a karok, lábak igen vékonyak, a testek kidolgozatlanok és az arckifejezések is csak a száj állásban fejeződnek ki: felfelé kunkorodó mosoly, lekonyuló szomorúság vagy alig egy pöttynyi tanácstalanság. A rossz szereplők látványosan csúnyák is, a boszorkány már az abszurditásig groteszk homlokából kinövő orrával. Ettől, hiába szép a ceruzával előrajzolt, festett képeken az alakok környezete, maga az illusztráció groteszk, kevéssé szép –  ez a stílus egyébként mostanában több gyerekkönyvre jellemző.