Nagyon sok illusztrátor és grafikus ma már csak számítógéppel dolgozik. Mívesen hat, jól néz ki, de sokszor ugyanaz a fa, ugyanaz a bárány szerepel oldalakon keresztül. Ez az előregyártottság amúgy is körülvesz minket, de így még nagyobb a veszélye, hogy a gyerekek világára is átmegy.
Az is igaz, hogy az én kézi rajzos módszeremmel elkészíteni például egy diafilmet 25 képpel, nem kifizetődő. Rengeteg idő. Ugyanakkor fontosnak tartom – még ha ez egy nehezebb munkamódszer is –, hogy a figuráimnak legyen karaktere, személyisége, viszonya a többi szereplőhöz a mesében. A melegség, az emberi kéz által beletett személyesség ott van a rajzokban. Szerencsére ma már géppel is lehet úgy dolgozni, hogy benne van a kézművesség. Ez az én nagy szerencsém!
Kriszta és képzőművész férje minden évben kiutazik a Bologna-ban rendezett éves gyerekkönyv-vásárra. Számukra ez fontos szakmai feltöltődés. Sokszor azonban meglepődnek és megdöbbennek a kortárs gyerekkönyv illusztrátorok munkáin, amelyek a környező világ zavarosságát, jelenítik meg.
Összetévesztik a művészek a gyerekkönyvet az önmegvalósítással – mondja Kriszta. – Értem a szándékot, hogy a való világot is meg kell ismerniük a gyerekeknek – láttunk például egy válás történetéről szóló, nagyon lehangoló mesekönyvet –, de azt gondolom, egy gyerekkönyvben a derű, a humor fontos.
Bizonyára alkati kérdés is, hogy ki mit kommunikál, mit tud megragadni. Emlékszem arra a pontra, ahol eldőlt, hogy én alkalmatlan vagyok a drámai hangvételre. Még középiskolai feladatként Arany balladákat választottam illusztrálni, de nem tudtam megbirkózni vele. Az unalomból lapszélre rajzolgatott egerek lettek a befutók. Azóta sem tudok komoly témákhoz „komolyat” rajzolni. Ahhoz, hogy gyerekeknek alkossak, nem kell gyereknek lenni, felnőttként ez infantilis volna. Inkább az alapvető kíváncsiságot, nyitottságot kell megőriznem. A rácsodálkozás képességét, ami a gyerekeknek megvan. Például, amikor először látnak havat életükben.
A másik a humorérzék. Keresem a groteszket, a humort, ami oldja a feszültséget, ami örömet ad. Hogy ez gyereknek maradás-e? Ha az embernek már gyereke van, akkor a felelősségérzet alakítja a személyiségét, jó esetben többé nem gyerek.
Inkább empátia, amikor belehelyezkedem egy szerepbe, és kicsit a színészetre hasonlít. De a legfontosabb, hogy érdekeljen, amin dolgozom. Nyilván mindnyájunknak vannak nehézségei, szomorúsága, de a küzdésünk ne legyen ott a rajzokban. Ez nagy feladat, de megtanít arra is, hogy kívülről lássuk magunkat.
Kriszta minden munkája gyerekekhez kötődik. Még a reklámgrafikái is. Izgalmas feladat számára, amikor valamit a csomagolástól kezdve kell kitalálni.
Amikor könyvet illusztrálok, nagyon figyelek, hogy a rajzok kövessék a szöveg stílusát. Az ember akkor tud igazán jót csinálni, ha olyan, mint a kút: a víz sok-sok rétegen át lemegy a mélybe, és onnan jön föl újra. Ezért nem működnek a direkt moralizáló üzenetek sem – lásd politikai plakátok.
Nagyon izgat a kompozíció kérdése is – hogyan lehet feszültséget belevinni egy-egy rajzba, hogy izgalmas legyen. A férjemmel, mint alkotótárssal sokat beszélgetünk mindezekről. Valószínűleg ezért van a művészeknek gyakran olyan társuk, aki az alkotásban is társ.
De nem akarom magam túl komolyan sem venni. A gyerekeknek készült rajzaimat otthon nem is tettem ki. Mindaddig, amíg a kislányom meg nem kérdezte, hogy minden képet eladok-e, mert ő is szeretne egyet.
Érdekes élmény, amikor olyan 20 évesekkel találkozom, akik már felnőttek a könyveimen – teszi hozzá Kriszta. Ez csak annyiban fontos, hogy jelzi az idő múlását, és szintén abban segít, hogy kívülről láthassam magamat. Így tudok a leginkább a megrendelő szemével is látni, és a vele való közös munkából a lehető legtöbbet kihozni. Egyrészt elfogadtatva, hogy amit kér, az másként is lehet jó, ugyanakkor éreznie kell, hogy én is meghallom, elfogadom az ő szempontjait.
Persze ott van az is, hogy szeretek belehelyezkedni egy adott témának, embernek a világába – ezek jó kalandok, sok mindent kipróbálhatok anélkül, hogy pályát kéne változtatnom.
Igazából mindegy, hogy mi a feladat, az a fontos, hogy az elkészült alkotás egyfajta esztétikai minőséget képviseljen. Hogy ez mi? És miként lehetne jobban megragadni? Verbálisan nem is tudnám megtenni, csak a képeimmel.
Babarczy Veronika
|