Régóta ki voltunk már éhezve egy olyan, szinte eposzként hömpölygő, kalandos történetre, mint amit Majoros Nórától olvashattunk. A történet alaptémája a társadalmi konfliktusok, a társadalmi egyenlőtlenségekből fakadó, egymás ellen feszülő érdekek, amelyek hiába játszódnak elképzelt országokban, elképzelt népek között, párhuzamba állíthatóak (sajnos) a valósággal.
Nehéz lenne röviden méltatni ennek az igazi nagyregénynek valamennyi erényét: örültünk annak, amikor a fantasy kalandregény mint zsáner épült be a szövegbe, de múlhatatlan erényei a regénynek a látványos, aprólékos leírások, a részletek harmóniája, az egymásnak feszülő népek csatái, az egyre sodróbb, egyre véresebb, egyre több áldozattal járó küzdelmek felépítése, bemutatása, a mesteri ellenpontozás, a váratlan (de nem indokolatlan) fordulatok alkalmazása. Mindenek előtt kiemelve azonban a regény morális tanulsága az, amit kaphatunk, amit meríthetünk ebből a monumentális alkotásból. Mozivászonra, filmre kívánkozó történet.
Két apró illusztrációt készített hozzá Papp Beatrix, a regény két részéhez; ezekből a finom, kézi tusrajzokból reméljük, fogunk még többet is látni.
Hintafa blog
Hálás dolog (is lehet) az ifjúsági irodalom, mert megteremti a lehetőségét, hogy az írók friss, aktuális, fontos történésekre reflektáljanak. Felnőtteknek is melegen ajánlott, ha kicsit közelebb kerülnének a kamaszokat foglalkoztató témákhoz. Majoros Nóra idén megjelent Pityke és prém című könyve figyelemre méltó olvasmány. Kérdez és válaszokat szül, mert a szerző is tudja, hogy az ifjúság okos és érzékeny. Könyvet a kezükbe!
Mirináriában járunk, ahol egy meseregényhez illően varázslatosan gyönyörű a palota, minden ragyogó, a kertek csodálatosak, a csipkehíd tündöklően szép. Csakhogy a falak mögött húzódik egy másik világ, a szolgálók és alárendeltek zegzugos és nyomortól nyögő univerzuma: Trottyonkoszlin. A hely, aminek létezéséről egy jól nevelt pitykehercegnő tudomást sem vesz. Kivéve, ha nem ő, hanem ikertestvére a trónörökös. Mert akkor elnézik neki a kelleténél több szilajságot és szabálykerülést. Prillaszári hercegnő kalandjai akkor kezdődnek, amikor a pitykések elnyomásától leginkább szenvedő prémesek területén fogja el Móg, akivel együtt utazzák be a birodalmat, hogy választ kapjanak életük nagy kérdéseire.
Hiába a selymes fülű nyuszik és a pazarul zöldellő tájak, a kristálytisztán csillogó víz. Hamar lehull a lepel, az addig idillinek tűnő világról. Az ország döntő többsége elképesztő nyomorban és elnyomás alatt kínlódik jogok nélkül, kötelezettségek fogságában -természetesen a pitykés urakon és hölgyeiken kívül.
Ebbe a tarthatatlanná feszülő helyzetbe állnak bele a körkubikok, akik magasan fejlett demokratikus berendezkedésüket szeretnék elhozni, felszabadítva a sanyargókat, ha kell véres harcok árán. És mindkettőből bőséggel kijut, hiszen a hajlíthatatlan királynő engedményeket nem, csak parancsokat osztogat. Az unatkozó király pedig csak az alkalomra vár, hogy ismét hősként tündökölhessen a csatamezőn, mert őt is csak egy valami érdekli a háborúból: a dicsőség.
De vajon a körkubikoknál van az üdvözítő megoldás? Létezik egyáltalán? Hiszen Mirinária teremtéstörténete is annyiféle, ahány nép él a területén.
Csupa feszítő, nyugtalanító kérdés. Majoros pedig a tolla megremegése nélkül, magabiztos stílusérzékkel és mesélő kedvvel vezet végig. Nem fáradt bele, pedig nem rövid és meglehetősen szövevényes a történet. Jókor és jó ritmusban váltogat a párhuzamosan folyó események között, ami kellemes bizonytalanságban tartott. Még a mellékszereplők is erőteljes figurák. Sokuk nem pusztán statiszta, aki továbblendíti a cselekményt egy pohár limonádéval. Rajtuk keresztül is átnyúl a szerző a mese univerzumából az olvasóhoz és felvillantja a megfeleléseket. Szerettem, hogy nem hagyott távolságtartó olvasónak megmaradni. Pedig hát ki ne akarna elhatárolódni ennyi szívfájdalomtól. A lélekrágó megalkuvásokat, a kiszolgáltatottságot, szívtelenségeket. Minden ami más, idegen, annak teljes elutasítására és a kiirtására való törekvést. Ráadásul annyi allegorikus figurával dolgozik, akik a feudális világtól kezdve az aktuálpolitikáig is behelyettesíthetik a szereplőket. És nagyon bírom, hogy a történet kereteit nem veti szét a feszültség, a szerző lehetővé teszi akár azt is, hogy ne vegyünk észre a párhuzamos pontokat. És nem a domborzati szépségekre gondolok.
Érdekes dolog ez, mert amit az ember(ek többsége) a hétköznapi ingerei során talán hajlamos megszokni és a valóság részeként eltűrni, a könyv lapjain vérlázító pimaszság és lélekrázó méltatlanság. Abban bízhatunk, hogy a tükör, amit a szerző tart az olvasó elé, talán elég fényt fog visszaverni a befogadói oldalra is. Az egészen biztos, hogy ez a regény kinyúlik a papírról és beoson és kérdez és válaszokat szül. Tud és akar is kapcsolódni a jelenhez. De az már az olvasón múlik, hogy hagyja-e.
Egymásra utalt ellenségek
A szerző háromrészes, exkluzív interjút adott Dávid Ádámnak, a kötet felelős szerkesztőjének (a szerkesztés oroszlánrésze Rét Viktória nevét dicséri). A beszélgetés első részében többek között a regény különös címe, háttértörténete és részletesen kidolgozott társadalomképe kerül terítékre, de szóba kerül a Pityke és prém fájó aktualitása is az előítéletektől az idegengyűlöletig.
Pityke és prém – elég titokzatos cím. Miért tartottad fontosnak, hogy az eltérő öltözködés külső jegyeivel és szimbolikájával különböztesd meg a két szembenálló népcsoportot, a pitykéseket és a prémeseket?
Az identitásunk első, legszembetűnőbb jele a megjelenésünk. A pitykések és a prémesek beszédükben, viselkedésükben, szokásaikban és hiedelmeikben is eltérnek, és akinek az öltözködése pitykés, annak a szóhasználata, a gondolkodása, az étkezése, a kisujja körme hegye is az. No meg szerettem eljátszani a szóeleji „p” betűkkel.
Ez a poláris világrend a Capuletek és a Montague-k acsarkodását juttatja eszembe. Mit érdemes tudni a pitykések és a prémesek ősi szembenállásáról?
Nem egyszerű szembenállásról van szó, mert az egymás mellett élő három csoport, a pitykések, a prémesek és a pórok egyszerre ellenségek, miközben erősen egymásra is vannak utalva. A pitykések például éhen halnának a pórok nélkül, a pórok meg elveszettek lennének az uralkodóik nélkül – számtalan ehhez hasonló ellentmondásos viszony jelenik meg a regényben. Egyedül a prémesek élveznek valamiféle függetlenséget, aminek az az ára, hogy a többiek elnyomják, és nem veszik őket emberszámba. No és ott van a kedvenc, láthatatlan szereplőm, a természet, hiszen az emberek tetteinek Mirináriában is következményei vannak a környezetükre.
„Két kastély volt egymásba fonódva. Az egyik a pitykések fellegvára, a híres-míves Priccenproszlin. A másik az első kastély termei mellett, alatt, fölött volt elrejtve, a személyzet sötét folyosóiból és kamráiból állt. Úgy hívta mindenki, a Trottyonkoszlin.” – írod a regény elején.
Lenyűgöző részletességgel mutatod be a kastély ellentmondásos, intrikáktól és belső feszültségektől terhes atmoszféráját, ahol egy fedél alatt él a királyi család, a pitykések krémjének számító talpnyalók és a zegzugos folyosókon közlekedő szolgálók hada. Őket egyébként mind valamilyen Sárinak vagy Sanyinak hívnak, és a pórnéphez tartoznak. Hogy alakult ki benned ez a kasztrendszerre emlékeztető, izgalmas társadalomkép?
Sokszor érzem, hogy magunkat zárjuk dobozba, aztán szorongunk a falak mögött. De változtatni nem tudunk, vagy nem is akarunk, mert végül is kényelmes az életünk úgy, ahogy van. A szigorú társadalmi rend jellemző a szereplőim belső világára is, hiszen csak a saját kereteiken belül tudnak gondolkodni, és nagyon erős történések kellenek ahhoz, hogy kilássanak a falaik mögül. Prillaszárit, az egyik ikerkirálykisasszonyt például majdnem kivégzi egy prémes, már feni a kését – ez az élmény kell ahhoz, hogy a királykisasszony elkezdje kritikus szemmel nézni a saját világát, és nyitott szemmel nézni a többiekét. A regényben a szereplők sorsa annak függvényében alakul, ki hogyan tudja leküzdeni az előítéleteit, mennyire lát ki a saját „kasztjából”.

Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a Mirináriával szomszédos Körkubik-völgy fekete bőrű lakói az egyenlőség nevében a prémesek segítségére akarnak sietni, de ők babonásan félnek a körkubikoktól, és démonoknak hiszik őket.
A körkubik főhős, Ében Hatos fensőbbségtudattal érkezik Mirináriába, mert az ő országában demokratikus rend uralkodik, ami kevesebb teret enged a babonának. Neki éppen azzal kell szembesülnie, hogy az ő tökéletesnek hitt világa kívülről éppen olyan félelmetes lehet, vagy éppen az ismeretek hiánya viheti félre a külső szemlélőt. Ugyanúgy nyitottságot, a másikra való odafigyelést tanul ő is, mint a pitykés királykisasszony, vagy éppen Móg, a prémes. Sőt, még az sem biztos, hogy a körkubik számára ez a folyamat könnyebb.
Miközben a regény elsődleges olvasata egy középkori hangulatú fantasy – amely szerencsére mentes minden aktualizáló kikacsintástól –, lényeges, mindannyiunkat érintő társadalmi kérdéseket is feszegetsz benne a társadalmi előítéletektől és a kirekesztéstől kezdve az idegengyűlöleten át a faji megkülönböztetésig. Miért tartottad fontosnak, hogy reflektálj ezekre a súlyos témákra?
Íróként nem valami küldetéstudat motivál, hogy bármit is papírra vessek. Az írás ahhoz hasonlít, mint az álmodás: képekké, történetekké állnak össze a fejemben a napközben átélt élmények. Az engem körülvevő világ, a tapasztalataim sora hívta elő a képeket, amelyekből ez a regény született. Meg egy álom. A regény elején lévő, csipkehidas jelenetet tényleg
megálmodtam, és utána kiszakadt belőlem a történet.
Korábbi munkáim során sokat utaztam, különböző országokat, kultúrákat ismertem meg. Miközben egyre nyitottabbá, kíváncsibbá váltam, úgy lett szembetűnő, hogy a környezetem egyre inkább bezárkózik, és egyre hangosabbá válnak az előítéletek. A regényt 2014-ben kezdtem el írni, és ezek a kérdések már akkor is aktuálisak voltak. Sokkal jobban szerettem volna, ha a regény mára aktualitását veszíti, de sajnos nem így történt.
Minden népcsoportot, illetve társadalmi réteget képvisel egy-két fontos szereplő, így válik egyből átélhetővé és szerethetővé a Pityke és prém ellentmondásokkal teli, összetett világa.
Amikor az ember meghallgat egy történetet, különböző módon mesélik el a szereplői. Például ha egy szakítás során az ember mindkét felet meghallgatja, olyan, mintha nem is ugyanaz történt volna velük. Ezt mindig is izgalmasnak találtam, és élveztem eljátszani a jelenséggel a regényben. Azt is szerettem volna, ha az olvasók nem egy népmesei helyzetben találják magukat, amikor éppen a királykisasszonnyal, vagy pont a szegénylegénnyel azonosulnak, hanem egyszerre látják a királykisasszony, a szegénylegény és még a sárkány igazát is.
A portrét Tóth Gábor készítette.