A sorozat egyszerűen sikerre van ítélve az eredetisége, a humora és illusztrációi miatt. Harcos Bálint dacmeséi és Cristina Quiles fergeteges rajzai a kipukkadó nevetésig fokozzák a történeteket. Az amúgy morgolódó, türelmetlen felnőttekből a megengedő mosolyt csalják elő, míg a gyerekekből a csibészes, összekacsintó nevetést. Bálint idehaza találja ki a történeteket, míg Christina Spanyolországból dolgozik. Nincs lehetőségük nagy összejövetelekre, beszélgetésekre, mégis fantasztikusan egymásra érzett író és illusztrátor. Hol a szöveg erősíti a rajzokat, hol pedig a képek fokozzák egy-egy mondat humorát. Könyvről könyvre nő az összhang, és egyre izgalmasabb történetek születnek több ezer kilométeres távolságból. Szofi épp annyira mindkét alkotóé. Már nem lenne meg egyik sem a másik nélkül. Benne van a könyvekben, hogy szívből szeretik Szofit, mint ahogy az olvasók is. Hiszen szeretni kell ezt a szófogadatlan kislányt, aki nem hajlandó felhúzni a zokniját, és aki után fut a mamája. A rohanás közben kitüsszenti a spenótot a tányérból, letüsszenti a leveleket a fákról, a körhintát eltüsszenti a helyéről, aztán a tengert, meg a fél várost és a hegyet is. És az őt elkapni próbáló sokaság úgy nő mögötte, mint a kisgömböc. A rajzok pedig mintha mozognának. Mintha nem is könyvet nézegetnénk, hanem egy rajzfilmet. Imádni kell Szofit, amikor a cirkuszban őt választja a bűvész a gyerekek közül. Persze, hiszen ő a leghangosabb. És akkor is, amikor csak azért sem azt a varázsigét mondja amire a bűvész kéri. Viszont őrült varázslásba kezd, és olyan dolgokat teremt a pálcával és a hókuszpókuszaival, amire minden gyerek vágyik. Varázsol erdőt, ahol futkározhatnak a gyerekek, mesebeli várat királylányokkal és lovagokkal, báltermet csillogó ruhákkal, majd egy hatalmas sártengert, ahol sárcsatázni lehet. És medencét, és egy hatalmas ugrálni való ágyat is. A könyv végére szinte mi is elfáradunk a nagy viháncolásba. Ölelnivaló Szofi, amikor anyukájával az erdőt járva bújócskáznak. Anya számol, Szofi bújik pöffeteg alá, zörgő avarba, viháncoló vadmalacok közé, szarvas agancsa mögé, rókalyukba, mókusodúba. Anyukája hiába keresi, hívogatja, Szofi nem bújt elő. Már megint nem fogad szót. Mígnem aztán mamája bújt el, ami már közel sem olyan mókás dolog. A megszeppent Szofi végül boldogan fedezi fel a megkerült mamát egy vadles tetején. És puszilnivaló Szofi, ahogy majdnem az őrületbe kergeti szegény Mikulást. Mert Szofi tényleg nem alszik el, és bizony megvárja éjszaka a Mikulást, aki miután "rajtakapták", egy szofis ámokfutás áldozatává válik. Hiszen a krampusszá változott kislány most érzi csak igazán elemében magát. Őrült tempót diktál, mikor átveszi a szán irányítását, amikor degeszre eteti a rénszarvasokat, amikor majdnem minden ajándékot egyetlen kéményen szór be. Már-már katasztrófába torkollik a bűvös éjszaka, amikor is a kislány teljesen lemerül, és a Mikulás nagy szakállába bújva alszik el. Itt van 5 ok, hogy miért szeresd ezt a kötetet! Mindezek után a legújabb könyvben Harcos Bálint egy újabb fordulattal tovább fokozza a Szofis történeteket. A Szofi lufijában ugyanis nem a kislány lesz a dacos-akaratos, szülőnyúzó veszedelem, hanem az a fránya lufi, amelyik nem akar szót fogadni Szofinak. Az a szemtelen, sárga gömb, ami soha nem arra megy, amerre a gazdája szeretné, sőt, biztos, hogy mindig pont az ellenkező irányba röpül, nem is akárhogyan. Ő egy igazi túlélő lufi. Nem fog ki rajta esernyő hegye, se harapós kutya foga, sőt még a rózsabokor tüskéi sem. Inkább ő fog ki rajtuk. Az esernyő ijedtében kinyílik, a kutya elrepül, és a rózsák pukkadnak ki végül a lufi helyett. Szofi meg, mint ahogy anyukájától hallotta, nevelgeti azt a rakoncátlan ballont, aki még a nagyfiúkat is "megpattogtatja", sőt elhúz egy egész villamost, végül pedig még a napot is kipöcköli a helyéről. Forrás: pagony.hu