A kuflik és a nagy eső története ugyanúgy kezdődik, mint mindegyik másik nap is a kuflik életében; heverésznek. Aztán feltűnik az égen egy nagy fekete paplanszerű dolog, és Bélabá időjóssá avanzsál; esőt mond és lőn. Nem is kicsi, de inkább nagy. Akkora, hogy az elhagyatott réten megjelennek az első pocsolyák, majd összefüggő vízterületté alakul, és a vízszint is elkezd emelkedni. „Hogy fogunk ennyien elférni három üregben? – kérdezte a többiektől Zödön, aki a legnagyobb volt közülük. Amikor ezt elképzelték, egyáltalán nem tűnt mulatságosnak. Na jó, egy kicsit…” A hét kufli pedig egyre feljebb szorul a kupacon, a kufli-lak alacsonyabban fekvő üregeit, pedig elönti a víz. Először Bélabáét aztán a többiekét is. Úgy ülnek a kupac tetején, mint a kiöntött ürgék és azon rémüldöznek, hogy most vajon mi lesz velük? Tényleg, mi is? Nem árulom el, de végére csak biztatóan alakulnak a dolgok, és egy csavaros kuflihúzással megmenekül a rét is, és jöhet a kupactakarítás! „- Szerintetek látott már valaha is kádat ez a [vizi]patkány? – kérdezte suttogva a többiektől Pofánka. – Nem úgy néz ki, mint aki gyakran fürdik…” „A kuflik kihordták elázott holmijaikat a kufliüregekből. Bélabá a molyrágta nyakkendőit, Zödön a szotyolahéjjal töltött gyógypárnáit, Pofánka pedig a kukacmintás selyemlegyezőjét. Hilda a vicces színű művirágait, Titusz a villamosjegy-gyűjteményét, Valér egy furcsa alakú dobozt, amiben egyszer szeretett volna majd tartani valamit, Fityirc pedig a fél pár csíkos frottírzokniját, mivel egyebe nem volt.”   A második történet Az igazi fák sosem horkolnak címet viseli, a Bújócskázás Világnapját ünnepelheted meg a kuflikkal. Kiderül belőle, hogy kuflijaink imádnak bújócskázni, hogy milyen a jó bújócska-idő, se nem túl hideg, se nem túl meleg, hogy Bélabának milyen kreatív ötletei vannak, melynek segítségével feltalálja az álombújócskát is, és hogy mennyire verhetetlen ezen műfajban. „Az elhagyatott réten szerdánként van a Bújócskázás Világnapja. Persze csak azokon a szerdákon, amikor mindenkinek van kedve hozzá.”       A kuflik még mindig nagyon menők; ázottan, lucskosan, félig hajléktalanul is. Az pedig, hogy a mindenttermő kuflizsebből nemcsak a zsebásójukat tudják előhúzni szükség esetén, hanem a zsebernyőjüknek is akad ott hely, már meg sem lepi az embert, nem mintha sokat érnének vele. Elképesztő, hogy a szerző milyen fantáziával bír az olyan egyszerű dolgok kitalálásában is, mint például, hogy mi alkalmas csónaknak, vagy éppen rejtőzködésre. “- Szerinted mihez hasonlítok a legjobban? – kérdezte egy arra szökdécselő lábascsigától. – Hát, lássuk csak – nézett rá a csiga. – A legjobban talán egy öreg, kiszáradt fára emlékeztetsz. – Valami kedvesebb is eszedbe juthatott volna – sóhajtott Bélabá. – De azért köszönöm a segítséget!” Újabb érdekes növények tűnnek fel a mesék során, mint például a mézköpőfű, réti zselé cserje, dúsan termő közönséges csipeszbokor vagy a foltos lepénybokor. Az első kötetben lévő csodanövényeket is nagyon szerettem, itt sem okoztak csalódást a flóra elemei. Annyira nem egymáshoz való dolgokat bír jó érzékkel összepárosítani az író, hogy eszébe sem jut az embernek megkérdőjelezni, hogy ilyen egyáltalán, hogy a fenében létezhet, csak egyszerűen mosolyt csal az ember arcára. A növények mellett természetesen megjelennek új állatfajok is, a csőlakó kavicskukacok személyében, melyek igen mókásan mutatnak a rétbeágyazott villa, illetve kávédaráló mellett, vagy a szökdelő lábascsiga, amely már maga is egy akkora anomália, hogy zseniális, de ott van még a vicsormókus, a kéktollú nyihánc vagy a borostapók is. „Álmában igazi fa volt. Mindenfelé friss levelek zöldelltek rajta. Az odújában egy vicsormókus lakott, ágai között pedig egy öreg borostapók szövögette hálóját. Göcsörtös gyökerei alatt egy szőrmók vakarc, ráncos kérgén pedig néhány recskeszú, más néven pohos résbogár vert tanyát. Úgy érezte magát, mintha egy nagy ház lenne, sok boldog lakóval…” A rajzok, ahogy már megszokhattuk, felettébb mulatságosak, a rajtuk elhintett  apró, kissé groteszk humorcseppek pedig egyszerűen zseniálisak, fokozzák a vicces, pici iróniával megszórt mesék adta élményt. Itt egy búvársisakos csiga, ott egy csontot rágó hal, réten horgonyzó papírhajó, egy esernyős repülő, a redőnnyel záródó odú pedig mindent visz. “- Az igazi fák sosem horkolnak – jegyezte meg Titusz. – Tőled meg visszhangzott az egész elhagyatott rét! (…) Vajon ha egy fa álmodja azt, hogy ő egy kufli, akkor sem horkol?” Dániel András ezekkel a kuflikkal valami olyat tud, amit csak nagyon kevesen. Akármennyire óvodáskorúaknak szólnak is a történetek, az itt-ott elrejtett utalásoknak köszönhetően, legyen az szövegbe, vagy akár rajzba ágyazott mondanivaló, olyan réteget rak a mesékre, hogy a felnőttek éppen olyan jól szórakoznak rajtuk, mint a pöttömök. Számukra is felfedezésre várnak a mesék, az izgalmas képi világ, a kissé ironikus humor.