– Nagypapa nem szerette a kutyákat? – Dehogynem. Csak, tudod, a falusi ember sohasem engedte be a kutyát a lakásba. A macska még csak-csak bejöhetett, bár az se nagyon, de a kutyának kinn volt a helye. – Szegény kiskutyák! – Csak láttad volna, milyen boldogan hancúroztak a hóban. Ahogy te szoktál a paplanok meg párnák között. Kergették egymást, bukfenceztek, birkóztak. Ha meg elunták, bementek a kutyaházba, melengette őket az anyjuk. Ne félj, nem lett a két kiskutyának semmi baja a nagy télben. Edzett, kemény kutyák lettek. Az egyik kiskutyát még kölyökkorában elajándékoztuk, a másik ott nőtt fel a háznál. Hatalmas kutya lett belőle, egy jó arasszal magasabb az anyjánál. Bureknak neveztük el. Évek múlva, amikor elköltöztünk Tüskésről, az új gazda soknak találta a két kuvaszt – mert persze nem jöttek velünk, ott maradtak a régi házban –, és Burekot eladta öt faluval távolabbra egy embernek, akinek jó házőrző kellett. Aztán már csak a híreket hallottuk: Burek megvadult, megtámadott elevent és holtat, nemcsak az idegenek, de új gazdája is félt tőle, mint a tűztől. Láncra verték, de akkor meg őrjöngött, rohangált, tépte a láncot, és végül nem is bírta, belepusztult a helyváltoztatásba. – De a többi kutya, ugye, nem a házhoz, hanem a gazdájához ragaszkodik? – Persze. – Az is a gazdájához ragaszkodott, amelyiket Pécelen láttuk. – Pécelen? Hol? – Tudod, az autós kutyát! Ja, igen, az autós kutya! Kint csámborogtunk Pécel határában, épp fönn egy dombon, jó messzire elláttunk. Odalenn egy galagonyabokrokkal megtűzdelt birkalegelőn egyszer csak megjelent egy piros autó. Ez meg mit keres itt, jó messze a betonúttól, falutól, mindentől? „Jött az autóját legeltetni” – tréfálkoztunk, de akkor már az autó megállt, kinyílt az ajtaja, és egy kis tarka kutya röpült ki rajta. Valahogy nem úgy, mintha jószántából ugrott volna ki az autóból. Az ajtó becsapódott, az autó megindult, egyre nagyobb sebességre kapcsolt a birkalegelőt átszelő, keményre taposott földúton. A tarka kutya egy pillanatig tanácstalanul álldogált a sárgálló kutyatejek és szúrós levelű mezei iringók között, aztán megiramodott, uzsgyi az autó után. Az autó akkor már teljes sebességgel száguldott, a kutya is beleadta minden erejét. „Egy gepárduc utolérné, igaz?” – mondtad akkor te. Semmi kétség, egy gepárduc valóban könnyedén utolérte volna, de a kis tarka kutyának sok volt a nyolcvan lóerő, egyre nőtt a távolság közte és az autó között. Ráadásul akkor már dombnak fölfelé folyt a versengés. Az autó odafönn eltűnt egy akácerdő kiszögellése mögött. A kutya leült, égnek emelt fejjel sírt. Az autó búgását már nem hallottuk, de a szaggatott, elvékonyodó nyüszögés eljutott hozzánk. „Most, ugye, majd visszajön az autó” – reménykedtél te, de én már tudtam, hogy az autó soha többé nem jön vissza. Valaki megunta a kutyáját, és így szabadult meg tőle. Közben a kutya megijedt valamitől, és beiszkolt az erdőbe. „Most mi lesz vele?” – kérdezted, és szemrehányóan néztél rám, mintha én tehetnék róla, hogy a kis tarka kutyát kilökték a vakvilágba. Akkor úgy gondoltam, hogy soha többé nem találkozom a kis tarka kutyával… de tévedtem. Négy-öt hét múlva újra azon a tájon kóboroltam, és egy növendék fenyvesben világosbarna foltot vettem észre. A tíz-tizenöt éve telepített, még ritkítatlan fenyőerdő olyan, mint a dzsungel, karistoló ágszövevények között kellett átvergődnöm, de vitt a kíváncsiság, mi lehet az a furcsa folt. Egy széttépett őz volt. Miféle állat téphette szét, gondolkodtam, hiszen egy róka nemigen tud megfogni egy ekkora őzet, farkas meg már réges-rég nincs Magyarországon. Mi lehetett? Nem tagadom, eszembe villant a kidobott kiskutya is, de csak egy pillanatra, hiszen kisebb, mint egy róka, dehogyis tud elbánni egy őzzel. Hogy a tarka kiskutyának mégiscsak része van az őz halálában, az perceken belül kiderült. Kikecmeregtem az alacsony, sűrű fenyvesből, átvágtam egy vizenyős, békarokkával benőtt tisztáson, s szemből, a nyárfákkal szegélyezett akácerdőből négy kutya ugrott meg; köztük a kis tarka is. Nem fejvesztetten menekültek, lassan és méltóságteljesen futottak, mint akik tudomásomra akarják hozni, hogy egyáltalán nem félnek, csak okosabbnak tartják elkerülni a velem való találkozást. Méltóságteljes vonulásukban volt valami vészjósló is, figyelmeztetés, hogy támadásra ők is támadással válaszolnak, s különben is ez itt az ő területük, embernek itt semmi keresnivalója. Hát így pusztult el az őz. Azóta tudom, hogy a kóbor kutyák csapatokba verődnek, egyszeriben lehullik róluk a több ezer éves domesztikáció (házhoz szoktatás) minden sallangja, rojtja, és éppen úgy vadásznak, ahogy a farkasok, szabályosan; mindegyiknek megvan a külön feladata, fárasztják, kerítik az áldozatot, s így csapatosan olyan erősek, hogy akár egy szarvast is le tudnak teríteni. – Lehet, hogy a széttépett őz a mi őzünk volt? – Miféle őzünk volt nekünk? – Nem emlékszel rá?! Amelyik ránk kiabált. Dehogynem, a ránkkiabálós őzre hogyne emlékeznék. Május volt éppen, amikor ezerféle ifjonti zöldben ragyog a világ. Nagypapa faluja fölött van egy erdős, bokros, mély vízmosásokkal szabdalt terület, a helybeliek Csúnyának hívják. Ők tudják (ha tudják?), miért nevezik így, mert ez a Csúnya nagyon szép. (Vagy talán ugyanazért, amiért Rácpácegresen Rohadtsaroknak hívták a pusztától északkeletre eső részt? Mert hogy onnan jött a rossz idő, s arrafelé kaptak lábra a hideg szelek? Könnyen lehet, hiszen ez a Csúnya is északkeletre esik Péceltől.) Itt jártunk, s egyszer csak ugatást hallottunk. Vékonyka, mutálós ugatás volt, mintha egy kamasz kutya próbálgatná a hangját. „Hallod, egy kutya” – mondtad, s mi tagadás, először én is azt gondoltam, hogy egy kutya ugat az erdőben. De abban a pillanatban észre is vettük az ugatót. Egy hetyke, ifjú őzbak volt, hegyes agancskáját úgy viselte, mint egy újdonsült király a koronáját. Egyenesen felénk nézett, s nemhogy félt volna, sőt haragos volt, elszántan ugatott ránk. Talán azt akarta mondani, hogy azonnal hordjuk el magunkat az ő erdejéből. Szót is fogadtunk neki, szép csendesen elsettenkedtünk onnan, hogy ne zavarjuk őfelségét. – Te tudtad, hogy az őz ugat? – Nem én. De most már tudjuk mind a ketten… Ámbár ha lehet, ne mondd senkinek, hogy az őz ugat. – Miért? – Mert hátha nem úgy kell mondani. Kinevetnének bennünket a vadászok. Mert a szarvasra sem lehet azt mondani, hogy ordít, holott ordít, hanem azt kell mondani, hogy bőg. Érted? – Értem hát. Mint az upupu. – Igaz is. Azaz, majdnem igaz. Mindenütt azt olvastuk, hogy a búbos banka azt kiabálja, hogy upupu, upupu. S egyszer csak a Bözsi néni diófáján megszólalt egy madár. „Azt kiabálja, hogy dod-dod-dod” – mondta a fiam. Tényleg azt kiabálta. Legalábbis mi úgy hallottuk. Jó érces, messze hangzó dod-dod volt. Addig kutatgattuk a tekintetünkkel a diófát, amíg meg nem találtuk a madarat. Egy búbos banka volt. – Akkor azt sem mondhatom, hogy a búbos banka azt mondja, hogy dod-dod-dod? – De mondhatod, mert Magyarországon vannak olyan vidékek, ahol a búbos bankát büdös dodnak hívják. Márpedig ez azt jelenti, hogy ők is dodnak hallják a kiáltását. – És azt mondhatom, hogy melyik madárnak van a legcsúnyább hangja? – Mondhatod, ha akarod, de úgysem hiszi el senki. – De én mondom: sárgarigó, sárgarigó, sárgarigó! (Na, ugye, hogy senki sem hiszi el! Még ha varjút mondott volna, vércsét, egerészölyvet vagy macskabaglyot. De hogy a sárgarigónak van a legcsúnyább hangja?! Amikor úgy flótázik, hogy öröm hallgatni. Azt mondja: Kell-e dió, fiú? Meg azt is tudja, hogy: Huncut a bíró!) – Talán úgy kellene mondani, hogy a sárgarigónak van a legszebb hangja meg a legcsúnyább is. – Azt elhiszik? – Ha nem hiszik el, meséld el, amit hallottunk meg láttunk. Először fölharsant az a rémületes, hátbizsergető rikácsolás, s amikor első rémületünkből föleszméltünk, döbbenten láttuk, hogy két sárgarigó rikácsol. Alig akartuk elhinni, hogy az utolérhetetlen énekművész sárgarigóapa ilyen repedtfazékhangot is ki tud adni a torkán. Márpedig így volt. Méghozzá nem akárki miatt: egy hosszú farkú szarka volt az oka. Úgy látszik, a gézengúz tojás- és fiókatolvaj túlságosan közel merészkedett a sárgarigók fészkéhez, onnan akarta elebrudalni őt a két szülő. Nagyon szertartásos, pontos szabályok szerint zajló üldözés volt. Amikor a szarka fölröppent, szárnyra kapott a két sárgarigó is, csapkodtak feléje, és szünet nélkül rikácsoltak. A szarka ekkor gyorsan egy fa ágára libbent, s megült ott. A rigók azonnal abbahagyták a kiáltozást, ők is rászálltak ugyanannak a fának egy másik ágára. Nem túl közel, de nem is messzire. Ültek, hallgattak, nézték a szarkát. A szarka újra fölrebbent, nosza a sárgarigók is, újra kezdődött az üldözés, a rikácsolás. Akkor egy másik fára röppent a szarka. A sárgarigók is. És megint hallgattak. Ahogy a gyerekek fogócskázás közben kijelentik: guggolás a ház, a szarkának a faágon „nem ért a neve”. Addig játszották ezt, amíg a szarkát jó messzire el nem kergették, akkor aztán visszaröpültek a fészkükhöz. – A sárgarigó, ugye, majdnem olyan bátor, mint a veréb? – Majdnem. A veréb persze bátrabb. Nekünk a veréb a legbátrabb madár. Mit nekünk kőszáli sas, karvaly és kígyászkeselyű! Hol vannak ők a verébtől! Az igaz, hogy kőszáli sas, karvaly és kígyászkeselyű egy darab sem fészkel a közelünkben. Veréb annál több. Tele van a fészkeikkel nagypapa házának vakolatja vesztett tűzfala. Ott zajlik hát az életük előttünk, és néha elámulunk rajtuk. Nemcsak a személyes bátorságuktól. Pedig abban is van elég csodálniva79ló, amikor verébmama, mint egy zuhanóbombázó vágódik a kutya elé, ha röpülni még csak félig-meddig tudó fiókáját veszélyben látja, s amíg a meghökkent kutya fölfogja, mi is történt, fióka és anyamadár egyaránt kereket old. Ámbátor, lehet, hogy nem is az anyamadár volt, aki a hősi cselekedetet végbevitte. – Lehet, hogy az a bátor nagyveréb nem is volt rokona a kisverébnek? – Lehet. Egyszerűen csak a tűzfalban fészkelő verébkolónia egyik felnőtt tagja volt, aki észrevette, hogy egy kisveréb bajba került, és már cselekedett is. Mert sokat tétovázni nem lehet. A kutya már lekushad, feszülten figyel, már megfeszülnek az izmai, hogy ugrik. És ebben a pillanatban kell az orra elé vágódnia a felnőtt verébnek. Én biztos vagyok benne, hogy ezt bármelyik, a csoporthoz tartozó veréb megteszi, nemcsak az anya. – Emlékszel a verébérettségire? Egy nyári vasárnap délelőtt zajlott ez a nagy esemény, amit mi tréfából verébérettséginek neveztünk el. A verébkolónia rendkívül izgatott lett, szúrós verébzsivaj, tűhegyes csiripelés töltötte be az udvart. Mi lehet a nagy izgatottság oka? Egy kis leselkedés után megtudtuk. Most röptetik a megtollasodott fiókákat az öregek. Az első kétségbeesett szárnycsapások után – a fészektől a földig – a kisverebek rémülten kerestek menedéket bokorban, fűcsomók mögött, a virágágyás sűrűjében, s közben folyamatosan hallatták vékonyka, segélykérő pip-pipjeiket, ami valami ilyesfélét jelenthetett, hogy „segítség, éhes vagyok, egyedül vagyok, vissza akarok menni a fészekbe”. Közben az öreg verebek valamennyien, akár az ő gyerekeikről volt szó, akár 8081nem, lázasan tevékenykedtek. Hogy megnyugtassák a kicsiket, enni hordtak nekik, s mindegyiket árgus szemmel figyelték, nehogy valami baj érje. Lenyűgözött bennünket ez az összetartás, a verébközösség szervezett együttműködése. És hogy mire képesek, akkor tudtuk meg, amikor az egyik kisveréb rémületében egy felfordított, nagy láda alá bújt, s én azt hittem, talán nem tud kijönni, segítek neki, kiveszem. A ládához mentem – a kisveréb segélykérő csipogása felerősödött –, s abban a pillanatban egy verébörvény surrogott a fejem körül. Vad csiviteléssel támadtak rám az öreg verebek, fenyegetően keringtek körülöttem, ne merd bántani a fiunkat – harsogták a fülembe. Nem is kísérleteztem tovább, visszaültem a padra. Ahol ilyen erős a közösségi szellem, nincs szükség az én segítségemre. A kisverebek közben rájöttek, hogy előbbi szárnycsapásaik, repülésük – a fészektől a földig – nem égbekiáltó szerencsétlenség volt, hanem életelemük. Egyszer csak észrevették, hogy tudnak repülni. Rövidke, esetlen kis tanulóröppenések után céltudatosan és boldogan fölrepültek egy-egy kiemelkedő pontra; bokorra, faágra, a kút tetejére. A nagy mutatvány megnyugtatta őket, elcsendesedtek. Önálló, felnőtt verebek lettek. Az udvarba visszaköltözött a vasárnapi nyugalom, a verébérettségi lezajlott. – Kár, hogy a veréb ügyetlen. – Ki mondta neked, hogy ügyetlen? – Te. Azt mondtad, hogy a veréb nem mindig tud elröpülni a száguldó autó elől, bezzeg a varjú, a csíkos gerle meg a fecske olyan ügyes, hogy sohasem gázolja el az autó. – Először is a csíkos gerlének a rendes neve balkáni gerle, másodszor… – Miért hallgattál el? – Mert eszembe jutott egy nyár végi délután. Mohácsra mentünk autóval, és döbbenten láttuk, hogy a műút feketéllik az elgázolt fecskéktől. – A mohácsi fecskék ügyetlenebbek, mint a többiek? – Dehogyis! Először mi sem értettük, hogy mi történt, aztán kiderült, hogy valamilyen növényvédő szerrel permetezték a földeket, s a fecskék megmérgeződtek tőle. Elbódultak, lelassultak, a villámgyors fecskecikkanásból tétova, imbolygó repülés lett, ezért gázolták el őket az autók. – Úgy megmérgeződtek, mint a fácántyúk a Duna mellett? – Úgy. Látod, az is milyen tehetetlenül feküdt. Csak cikákolt szegény, és rémülten nézett ránk, menekülni szeretett volna, de meg sem tudott mozdulni. – De biztos meggyógyult, mert odatettük a víz mellé. Ihatott. – Igen, így történt. Arra gondoltam, talán egy kis víz jót tesz neki. Ha iszik. A szántóföldekről egy vékony kis erecske igyekezett a Duna felé, odafektettük melléje a fácántyúkot. Csak otthon jutott eszembe, lehet, éppen az volt a baj, hogy korábban ivott abból a kis erecskéből. Valószínű, annak a vize is tele volt méreggel. – Nem vigyázunk az állatokra. – Egész nyáron a mezőn mászkeráltunk, és látod, egyszer sem hallottunk fürjet. Pedig szerettem volna, ha te is megismered a hangját. Azt mondja, hogy pity-83palatty. De alig van már fürj. Nemhogy fürj, még ürge sincs. És alig van már uhu, császármadár, haris, sólyom, menyét, hermelin, és ha így megy tovább, nemsokára elefánt se lesz, orrszarvú se… – És rétisas? (A rétisas valamiért a kedvenc állatai közé tartozik, nincs olyan nap, hogy a salátává olvasott állatos könyvben rá ne nyitna a képére.) – Rétisas is nagyon kevés van már. Talán négy-öt pár egész Magyarországon. – Mert nem vigyáznak rá az emberek? – Most már vigyáznak. Egyszer a Dráva mellett észrevették, hogy az ártérben egy öreg fán rétisaspár fészkel. Az erdészek meg a katonák körülvették a területet, hogy senki ne zavarja a sasokat költési idő alatt, hátha úgy fel tudják nevelni a kicsinyeiket. – És fel tudták nevelni? – Nem tudom. Én csak ennyit olvastam az újságban, hogy vigyáznak a sasok nyugalmára. De nemcsak költési idő alatt kellene rájuk vigyázni. Okosabban kellene bánni az embereknek a természettel. Úgy, hogy minden élőlény meglelje benne a maga nyugodalmas élőhelyét. – Nagy, nyugodt erdő kellene? – Az is. Estefelé egy újabb rajzot tett elém. Keszekusza vonalak hálózták be a papírt, a rajz alján valami fűrészszerű bökős képződmény, a tetején pöttyök, foltok, köröcskék, oválisok. Egy darabig tanácstalanul nézegettem, aztán a fűrészre böktem. – Ez mi? – Hát mi lenne?! Fű! – Ja igen. Akkor ezek meg fák, igaz? Itt vannak a leveleik. – Persze. Ez a Nagy Nyugalmas Erdő. Ezt most éjszakára itt hagyjuk az asztalodon, és amelyik állatnak nincs nagy nyugalmas erdeje, az a sötétben ideköltözhet. Jó? – De még mennyire. – Mit gondolsz, a rétisas is ideköltözik? Másnap reggel rögtön ébredés után nagy óvatosan megközelítettük a rajzot. Lábujjhegyen. Még a szoba közepén sem jártunk, amikor valami horkanásszerű hang ütötte meg a fülünket. – Hallod? – súgta a fiam boldogan. – Horpantott a rétisas. – Csakis – súgtam vissza –, más nem tud így horpantani. A Nagy Nyugalmas Erdőben, egy öreg fán tényleg ott ült a rétisas. – Itt van! – Nézd, valami mozog itt a fák közt! Egy elefánt, semmi kétség. Az elefánt is eljött. Ez meg fürj, ide nézz, sólymok, orrszarvú, még erszényes farkas is van. Boldogan néztük a vidám állatseregletet, s ők is boldogan néztek vissza ránk. Megmenekültek. Rátaláltak a Nagy Nyugalmas Erdőre.   <<Vissza a könyv oldalára