Nem titkolom, hogy családilag Otfried Preußler rajongók vagyunk. A szerelem a Torzonborz-trilógiával kezdődött, majd A kis boszorka és A kis szellem kalandjaival erősödött meg, és tart töretlenül. Ezért is csaptunk le azonnal a Kolibri új (2018-as) Preußler-kötetére. Valahogy mindenki (a 4, a 8, a 10 és a 41 éves is) tudta, hogy nem fogunk csalódni. Így is lett.
Pedig, ahogy a kötetet kézbe vettük, azonnal szembeötlött, hogy ez a könyv egy kicsit más lesz, mint az eddigiek. Mire pedig letettük, azt is tudtuk, hogy a más nem jobb, nem rosszabb, csak más, minden hozadékával és tanulságával együtt.
Az első, és leginkább szembeötlő különbség az illusztráció eltérése volt. A korábbi kötetekkel ellentétben ezt a könyvet Anette Swoboda illusztrálta, nyilvánvalóan más stílusban és képi világgal megjelenítve, mint a korábbi Torzonborz-köteteket és A kis szellemet jegyző F.J. Tripp. (Érdekes módon a különbség a Kis boszorka esetében a gyerekeknek nem volt ennyire feltűnő, azt ugyanis Winnie Gebhardt illusztrálta).
Az eltérést egyrészt nyilván az illusztrátor stílusjegyeiből fakad, vagy esetleg abból, hogy egészen más korosztályt képvisel, mint a korábbi illusztrátorok, illetve, hogy maga a szöveg pedig Preußler későbbi írásai közé tartozik (1980-as az eredeti kiadás). A képek meseszerűbbek, kevésbé realisztikusak, nem annyira cizelláltak, mint az előző kötetekben. De – és bevallom, e tekintetben én hordoztam magamban negatív előfeltételezést – a gyerekek dicsérték. Szerintük a képek aranyosak és viccesek, és be kellett látnom, hogy igazuk van. Ez a képi világ pontosan illeszkedik a szöveghez, ami aranyos, vicces, szépen megkomponált és mindenek felett: több szinten hordoz tanulságot. Nem szájbarágósan, inkább végiggondolósan.
Először is: ez a sztori kortalan. Míg a korábbi kötetek az igazán kicsi gyerekeknek nehezebben voltak befogadhatóak, ezt könnyen és jól értette a négyéves is, de magával ragadta a tízévest is. És bár van benne izgalom, és feldereng egy félelmetes lény (a Setenetter – Nádori Lídia újfent zseniális fordítása), a történetben nem kerül elő, mert – spoiler alert! – igazából nem létezik. Csak a szóbeszéd róla: hogy valahol van egy gonosz lény, akitől félni kell. Aki majdnem egészen olyan, mint mi, csak rossz szándékú és gonosz, és jobb lesz sose találkozni vele. (Ugye, áthallásos?)
Másodszor is, a főszereplő, Kökény, a kalapos manó, nagyon tudatosan kilép a saját komfort-zónájából. Ez – manó lévén – nem jelent többet annál, hogy a kötelező lekvárfőzés helyett egy erdei kirándulást választ, amiből persze kényszerű kaland, és a hazatalálás bonyolult útja következik. Ilyesformán ez egy izgalmas, erdei road-movie, ahol az izgalmat igazából a kaland, nem pedig a félelmetes ellenséggel való szembenézés, ármánykodás és katarzisos küzdelem adja.
Harmadszor – és ezt nagyon fontosnak tartom – a kalandok során megismert másik főszereplő, Bozont, a maga bohókás, vicces, leginkább gyermeki figurájával felmutatja a teljes önelfogadás képét: karaktere szelíden, fennhéjázás nélkül, a legtermészetesebb módon közvetíti az olvasónak: ez vagyok én, és vállalom. Kócos vagyok, nem szeretek fürödni, féltem tőled, amíg nem tudtam ki vagy, ebben ügyetlen vagyok, ebben ügyes… a részletek nem is számítanak, csak az üzenet, ami átjön a kis és nagy olvasóknak: tudom, ki vagyok, tudom, mi vagyok, tudom, mit tudok, és tudom, mit nem, elismerem a hiányosságaimat is, és el tudom fogadni. Könnyű leírni, nehéz e szerint élni, különösen nehéz kisgyermekként, kiskamaszként – amúgy kellő önismeret híján akármikor is -, és különösen nehéz manapság, a megfelelési kényszerek és nagyon erősen ránk nehezedő társadalmi (iskolai, gyermekközösségek-beli) elvárások terhe alatt. És bizony ez a szöveg szépen enyhíti ezt a nyomást.
Hasonlóképpen tanulságos a két főszereplő közös kalandja, ami a kezdeti – pletykákon és mendemondákon alapuló, kívülről generált – félelem lebontása nélkül el sem kezdődhetett volna. Bizony, ez – ma különösen – a legfontosabb üzenete a könyvnek (és ezért is csodálatos belegondolni abba, hogy a szöveg 1980-as!!!), hogy az ellenségeskedés, a belénk táplált félelem megtörésének első lépcsője bennünk rejlik. Nem szabad elhinni minden mendemondát a rettenetes gonoszról, főleg, hogy az valaki más. És törekedni kell nyitott szívvel, érdeklődőn, befogadón megismerni a másikat, hiszen rejtett csodákra lelhetünk! Idővel megbízhatunk benne, és vállvetve kiverekedhetjük magunkat egy kemény helyzetből. Elismerhetjük, hogy ha valamiben jobb nálunk, és rászorulunk a segítségére. Megszerethetjük. Barátokká lehetünk, hogy aztán megoszthassuk vele nemcsak a kenyerünket, de az otthonunkat is. Mi ez, ha nem a legnagyobb kaland? Nem a félelmetes, arctalan, tán soha nem is létező ellenséget kell félni és gyűlölni, hanem magunkkal szembenézni, és emberségesnek lenni minden körülmények között. Még ha manók és koboldok is „vagyunk” történetesen.
A két részes sorozat címadó főszereplője a Hetvenhéttölgyes-erdőben lakó - foglalkozására nézve kalapos és kosárfonó manócska - egy szép őszi napon enged a csábításának és hagyja a csudába a lekvárfőzést, inkább elindul kirándulni. Az erdőt lakó tizenhárom manótárs közül senki nem hajlandó elkísérni. Van, akiben a kötelességtudat buzog, más egyszerűen túlságosan kockázatkerülő.
Végül Kökény egyedül vág neki az erdőnek, hiszen csak arra kell ügyelnie, hogy elkerülje a Holló-tavat, mert azon túl az Irdatlan rengetegben lakik a rettenetes Settenetter.
Preußler életművében Torzonborz kalandjai elé helyezem Kökényt, hiszen az 5-6 éves korosztálynál fiatalabbak számára is érthető, élvezhető. Mostantól a kisebb óvodásoknak sem kell sokat várniuk, hogy megismerkedjenek kedves írónkkal.
Óhatatlanul utoléri Kökényt az összehasonlítás Torzonborzzal. Nos, a héttőrös rablóénál -legalábbis Kökény kalandjainak első része- kevésbé szövevényes az erdei manó története. Preußler mesemondói hangjára annyira jellemző kedves szelídség a Hetvenhéttölgyes-erdő történetében is visszatér. Apró, kiszámítható kalandokban nincs hiány, de kevésbé vesz hajtűéles fordulatokat. Immár sokadszorra volt jó döntés visszavonulni ebbe a világba, ahol nemcsak a képeken jelenik meg az erdő, de valami titkos csatornán át, a szóközökből -vagy tudomisén honnan- még az erdei illatok, hangok, fények is átkúsznak hozzánk. És pontosan ezért kell-kell-kell Preußler köteteit (újra)olvasni, mert jó mellette lelassulni és élvezni a cirregést, a napfény szűrt zöldjét. És a beépített könyvjelzőt még nem is említettem, pedig azt is annyira lehet szeretni főleg, ha olyan notórius könyvjelző elhagyó valaki, mint mi.
Nádori Lídiáról tudjuk, hogy feddhetetlen fordító és most is magával ragadta gyermekeim játékos énjét. (A Settenetter mintájára azóta csak “rettttenetttest” tudunk ejteni.) Preußler egyébként nagy kópé lehetett és biztosan csodás tanító volt, aki ugyanúgy megtalálta a hangot az osztályteremben ücsörgő gyerekekkel, mint a meséit 35 évvel később hallgatókkal. Hiszen a huncut szójátékok (ezekből akár többet is elbírtunk volna), a jó ritmusérzékkel visszaadott nevek megmozgatják a fantáziát és a mesehallgatás mellett saját játékra invitálnak, mert végül mindkettő gyerekjáték. Nem is akármilyen.