Ezekkel a gyerekekkel mindig csak a probléma van. Egyik hisztizik, másik nem eszik. És még szemtelenek, csúnyán is beszélnek, sokszor megfáznak télidőben. Ez a gyerekség bosszantó és imádnivaló egyszerre. Berg Judit Hisztimesék című könyvének folytatása, a Meseleves a rossz evők szüleinek segít megoldást találni. A kötet meséi sorra bizonyítják, hogy sikerül is neki, hiszen türelemmel, szeretettel és humorral, több nézőpontot felsorakoztatva közelíti meg ezt a bosszantó problémakört. A gyerekek evési szokásában akkor következik be az első drámai változás, amikor óvodába kerülnek. Figyelik, követik, ki mit eszik és nem eszik, ki mire fújjol vagy épp ki mit köp vissza egyenesen az asztal közepére, hogy a dadusnéni hajszálai az égbe meredezzenek. A közösség legmenőbb tagjai nagyon jól érzik, hogy milyen hatással vannak a többiekre. A szülőket meg otthon gyakorlatilag egyik pillanatról a másikra éri a sokk: a gyerek bizony már nem kívánja a spenótot, a répát a levesből módszeresen kihalássza és a tányér peremére gyűjti, a babtól meg egyenesen a hideg is kirázza. Ezekre a nemszeretemségekre vannak jó és rossz válaszok. Berg Judit mindenképp optimistán és szeretettel áll a kérdéshez, vallja, hogy a mesék talán a finnyáskodókat is jobb belátásra bírhatja. A Hisztimesék és a Meseleves felépítése szinte ugyanaz, a recept - hogy stílusosan illeszkedjünk a témához - pedig egyszerű: végy egy nagyszerű mesemondót, adj hozzá egy hasonlóan nagyszerű illusztrátort és máris különleges dolgok kerülnek ki a szorgos kezek közül. Berg Judit és Gévai Csilla párosa tökéletesen egészítik ki egymást, a kép és a szöveg játékosan fonódik össze. A Hisztimeséknek hála sok kisgyerek kezd el saját magán kacagni a mesék hallgatása közben a könyv megszületése óta. A Meseleves is hasonló sikerre számíthat: az elkeseredett szülők, akik mindent megtennének, hogy szemük fénye legalább néha lenyeljen egy-két falatkát, most mesés segítséget kapnak. A kötet négy kis története végigvezeti az olvasót az ételek és a velük kapcsolatos problémák útvesztőin, ügyesen lavírozva vezet el a mindig felszabadító megoldásig: márpedig enni kell és még élvezni is lehet! A kedvencem egyértelműen a Piros és Barna, hiszen manapság a változatos, sokféle színű táplálkozás a trend, a mesebeli két testvér pedig mindezzel szembemegy. Piroska étrendjében csakis a piros, míg Barnabáséban csakis a barna ételeknek van helye. "Fúj sárga, fúj fehér" és "Utálom a zöldet és a lilát". Melyik családban ne hangoznának el hasonló kijelentések, amitől aztán a szülők fejüket fogják a tehetlenségtől és a dühtől? A megoldás persze jön: a hűtőben az ételek cselhez folyamodnak, átváltoznak barnává és pirossá, a gyerekek pedig rájönnek, hogy nem a színeken múlik a tökéletes ízhatás. Válogatós óvodások és aggódó szüleik polcára mindenképp odakívánkozik ez az ennivaló könyv. Forrás: pagony.hu   Répa vitéz Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagy kastély. Abban lakott egy pocakos király, aki nagyon szeretett enni. Sok dolga volt a főszakácsnak: minden ebédre háromféle levest, háromfajta főzeléket főzött, húsokat sütött, káposztát párolt, krémeket, mártásokat kevert, pogácsát szaggatott, tésztát gyúrt. De hiába készített finom lakomákat, ha közben mindig morgott, veszekedett. Ő volt a legmérgesebb szakács a világon.   – Ej, nézd már, micsoda fonnyadt saláta, milyen sápadt paradicsom! Belőletek készítsek én salátát? És ez a krumpli? Micsoda kis vacak! Hát ez a kolbász? Vékony, görbe, szemétbe való ez, nem a király asztalára!   Így morgott a szakács egész nap. Hiába vették a legszebb gyümölcsöket a piacon, a legszebb húst a hentesnél, semmi sem volt elég jó neki. A kukták is eltanulták a szakácstól a morgást, ők is veszekedtek egész nap. Ha pedig már semmi sem jutott az eszükbe, hát ráförmedtek az almákra: – Hiába mosolyogtok ti ott a polcon! Belül biztosan kukacosak vagytok mind. Aztán egy szép napon különösen rossz kedvében volt a szakács. Már korán reggel elkezdte a morgolódást. – No nézd csak, ezt a halom zöldséget! Fonnyadt a karalábé, büdös a hagyma! És ez a répa! Olyan vékony, mint a giliszta! A zöldségek egy ideig hallgatták a szidalmakat, de a répa végül megelégelte. Kiugrott a szakács kezéből, fel a polcra, és onnan kiáltotta: – Zöldségek, gyümölcsök, barátaim! Ne tűrjük tovább ezt a gyalázatot! Ha nem vagyunk elég jók a szakácsnak, hát ne főzzön belőlünk ebédet! – Úgy van, úgy van! – helyeseltek a krumplik, és legurultak a deszkáról, be a konyhaszekrény alá. – Visszajönni! – ordított a szakács, és hatalmasat csapott az asztalra. Több se kellett a karalábénak meg a petrezselyemnek: futásnak eredtek. Utánuk gurult a hagyma meg a karfiol. Meg sem álltak szekrény tetejéig. – Kukták, gyerünk, fogjátok meg őket! – vezényelt a szakács. – Ne hagyjuk magunkat! – kiabált Répa vitéz a polcon. A kukták megpróbálták fakanállal kipiszkálni a krumplikat a szekrény alól, de föntről a fejükre ugrottak a zöldségek, ütötték-vágták őket, ahol érték. Egy nagy libacomb fejbe kólintotta a szakácsot, a csirkelábak pedig a kuktákat rugdosták. – Segítség! – kiabált a szakács, de egy hatalmas cipó bebújt a szájába, hogy ne tudjon megszólalni többet. – Kötözzük meg őket! – vezényelt Répa vitéz, és a tészták előtekeredtek, hogy gúzsba kössék a kuktákat. A király eközben hiába várta az ebédet. Amikor elunta a várakozást, leküldte a szolgáit a konyhába, nézzék már meg, mi történt. De amint beléptek a szolgák, nyakukba zúdult egy tál lencse. Az almák leugráltak a polcról, s a rémült szolgák lába alá gurultak. A szolgák megbotlottak, hasra estek. Akkor aztán őket is megkötözték. Hatalmas volt a felfordulás, minden étel kiabált, szaladgált. Répa vitéz buzdította őket: – Csak így tovább! Üsd, vágd, nem apád! Ám egyszer csak csendben kinyílt az ajtó, és bekukucskált valaki. A király kicsi fia jött le a konyhába, mert már nagyon várta az ebédet. – Mit történik itt? – Megbüntettük a szakácsot meg a kuktákat! – kiabált a sok ennivaló. – Nagyon erősek vagytok – csodálkozott a kis királyfi. – Egyedül győztétek le őket? – Bizony ám! Meg a szolgákat is! – büszkélkedett Répa vitéz. A királyfi ámult-bámult. – Répa vitéz! Te igazán bátor vagy! – Nem csak én! A többiek is! – Látom! – bólintott a kis királyfi, aztán megkérdezte. – Akkor ma nem ebédelünk? – Haragszunk a szakácsra – magyarázta Répa vitéz. – Csúfol bennünket. – Én még sosem láttam ilyen szép, erős zöldségeket és húsokat – mondta a királyfi. – Kérlek szépen, ne haragudjatok. – A szakács szerint belőlünk nem is lehet finomat főzni! – panaszkodtak a csigatészták. – Dehogynem! Az én kedvencem a zöldségleves csigatésztával. És a lencsefőzelék kolbásszal – jelentette ki a királyfi. – Nem is tudom – gondolkozott Répa vitéz. – Ha a szakács megígéri, hogy nem morgolódik, nem csúfol minket máskor, akkor talán megbocsátunk. – Persze, hogy megígéri! – dobbantott a kis királyfi. – Olyan szépek, frissek vagytok. Dicsérni kell benneteket, nem csúfolni. A szakács ijedten bólogatott. A cipó kiugrott a szájából, és akkor már meg is szólalt: – Ígérem, ígérem. Többé rosszat nem mondok. Csak eresszetek szabadon! – Mindenki a helyére! – vezényelt Répa vitéz, és leugrott az asztalra. A többi zöldség, gyümölcs, tészta, hús szépen visszamászott a helyére. A szétszóródott lencsék beugrottak a tálba, csak a szalonnának kellett segíteni, mert a nyakában lógó madzag beakadt a fiók gombjába. – Mehetsz kezet mosni, kis királyfi! – integetett Répa vitéz. – Fél óra múlva kész az ebéd.