Zsenya Nagyi úgy döntött, kihasználja, hogy Vika sokáig szokott készülődni. Még akkor is, amikor csak a szemetet kell kivinnie. Hát még most... Amíg kirúzsozza a száját, újralakkozza a körmét... Akárhogy is, Zsenya Nagyinak bőven volt ideje rá, hogy visszamenjen a szobájába, a komód fiókjába rejtse a piros tollat, kikapja az ágy alól a bokszkesztyűt, leereszkedjen a lepedőkből font kötélen az udvarra, és odalépjen a padon ücsörgő fiúhoz. - Helló! - szólította meg. - Csókolom - mondta a srác, fel sem pillantva. - Mától fogva a te neved Borzkenőcs! - jelentette be Zsenya Nagyi. - Hogy micsoda? - méltatlankodott a fiú, és felemelte a fejét, de ekkor egy piros bokszkesztyűt dugtak az orra alá. - Jajj... Izé... Hát jó... - Igazán nem kell ilyen szerencsétlen képet vágnod! - nézett rá szigorúan Zsenya Nagyi, és meglóbálta kesztyűs kezét. - De azért, mi lenne, ha mégsem a nevem lenne? Hanem mondjuk a nickem? - A nicked? És azt szokták aláírásként használni? - Hát persze! - Akkor rendben! Zsenya Nagyi hazasietett - úgy számolta, Vika mindjárt kiér az udvarra -, de búcsúzóul még szeretett volna mondani a srácnak valami kedveset. - Tetszel nekem! - mondta végül. - Ha meg akarnád kérni az unokám kezét, számíthatsz a szavazatomra. Vika délben hazaért az iskolából, és rögtön a számítógéphez ült.  – Mit csinálsz? – kérdezte tőle Zsenya Nagyi. – Lájkolok! – felelte Vika. – És mi lesz a háziddal? – A házim várhat! – legyintett Vika. Pötyögtette a billentyűket, és a képernyőn feltartott hüvelykujjú kezek jelentek meg. – Helyes – bólintott a Nagyi. – A házid tényleg várhat. De most sétálnod kellene egyet. – Nem akarok sétálni! Unatkozom odakint – morcoskodott Vika. Zsenya Nagyi elgondolkodott. Nem igazán szerette, ha valakit győzködnie kell. Ehelyett általában a bokszkesztyűjéhez folyamodott, de ha erre nem volt módja, mint most Vika esetében, kénytelen volt valami mást kisütni. Így aztán Zsenya Nagyi bement a saját szobájába, fogott egy noteszlapot, rajzolt három szívecskét, és alájuk írta: „Lájkollak!” A kézírását természetesen elváltoztatta. A lapot kicsire összehajtogatta, és Vika kezébe nyomta. – Ez meg mi? – kérdezte Vika, fel sem pillantva. – Egy fiú hozta neked, amíg az iskolában voltál. – Milyen fiú? – kérdezte gyanakodva Vika. – Az ott! – mutatott ki Zsenya Nagyi az udvarra. Odakint csakugyan üldögélt egy siheder, a mobilját bújta. Vika kis híján leszédült a székről. Csak forgatta a kezében a cédulát, és hirtelen mit vett észre a másik oldalán: „Borzkenőcs”. Felolvasta. – Hát ez mi lehet? – álmélkodott. Zsenya Nagyi legszívesebben a homlokára csapott volna. „Ezt a bolondságot! – gondolta. – Hiszen ide  firkantottam fel a megfázás elleni orvosság nevét! Üres lapra kellett volna írnom!” De most az volt a dolga, hogy rávegye Vikát, dugja ki az orrát a levegőre. – Biztosan az aláírása! – találta fel magát Zsenya Nagyi. – Kié? – Hát azé a fiúé. – Szóval úgy hívják, Borzkenőcs? – Hát… – Te jó ég! – sóhajtotta Vika, de azért készülődni kezdett. Nagyon tetszettek neki a szívecskék. Pontosan olyan piros tollal rajzolták őket, amilyen neki is volt, csak valahogy elkeveredett. Zsenya Nagyi úgy döntött, kihasználja, hogy Vika sokáig szokott készülődni. Még akkor is, amikor csak a szemetet kell kivinnie. Hát még most… Amíg kirúzsozza a száját, újralakkozza a körmét… Akárhogy is, Zsenya Nagyinak bőven volt ideje rá, hogy visszamenjen a szobájába, a komód fiókjába rejtse a piros tollat, kikapja az ágy alól a bokszkesztyűt, leereszkedjen a lepedőkből font kötélen az udvarra, és odalépjen a padon ücsörgő fiúhoz. – Helló! – szólította meg. – Csókolom – mondta a srác, fel sem pillantva. – Mától fogva a te neved Borzkenőcs! – jelentette be Zsenya Nagyi. – Hogy micsoda? – méltatlankodott a fiú, és felemelte a fejét, de ekkor egy piros bokszkesztyűt dugtak az orra alá. – Jajj… Izé… Hát jó… – Igazán nem kell ilyen szerencsétlen képet vágnod! – nézett rá szigorúan Zsenya Nagyi, és meglóbálta kesztyűs kezét. – De azért, mi lenne, ha mégsem a nevem lenne? Hanem mondjuk a nickem? – A nicked? És azt szokták aláírásként használni? – Hát persze! – Akkor rendben! Zsenya Nagyi hazasietett – úgy számolta, Vika mindjárt kiér az udvarra –, de búcsúzóul még szeretett volna mondani a srácnak valami kedveset. – Tetszel nekem! – mondta végül. – Ha meg akarnád kérni az unokám kezét, számíthatsz a szavazatomra. A srác ettől valahogy még jobban összezuhant. – Szívesen vigyázok majd a gyerekeitekre! – ígérte a Nagyi, és eliramodott. A kapun Vika lépett ki, és határozott léptekkel megindult a fiú felé. – Hé! – kiáltott oda neki még a kapualjból. – Téged hívnak Borzkenőcsnek? – Ühüm… – felelte a srác a mobiljára meredve. – Vagyis hát, ez a nickem. – Sirály! – mosolygott Vika. – Bírom, ha egy srácnak van humorérzéke!   TOVÁBB>>