Zsenya Nagyi felemelte a tárgyat a földről, és visszament a szobába. Egy ideig az ágyon ücsörgött, aztán nem bírta tovább, és felkapcsolta az éjjeli lámpáját. – Mi van már? – mordult fel Lida Nagyi. – Miért nem alszol, Zsenya? – Nem is tudom, Lida… Mi lehet ez a fura papírzsepi, amit az ajtónk alatt találtam? Az egyik vége valahogy gömbszerűre van tekerve, a másik meg olyan, mint egy farkinca. – Várj csak, felveszem a szememet! Lida Nagyi a szemüvegét hívta így. Felvette, és hirtelen felkiáltott: – Te jó ég! Hiszen ez egy virág! – Hogyhogy virág? – értetlenkedett Zsenya Nagyi, és tovább forgatta a kezében a furcsa zsebkendőt. – Ez egy rózsa! Nem látod? A gömbölyű rész a rózsabimbó, a farkinca pedig a szára! – Nahát, tényleg. Gondolod, hogy valaki véletlenül leejtette a folyosón? – Miért, a folyosó közepén találtad? – Nem, az ajtónk alatt hevert. – Ezek szerint nem leejtették, hanem direkt rakták ide. – De hát ki lehetett? – Nem tudom. De tudod, mit jelent ez? Lida Nagyi felélénkült. Kiugrott az ágyból, és odament Zsenya Nagyihoz. Leült mellé, és megfogta a kezét. – Ez azt jelenti, hogy… Hogy valaki beléd szeretett! Ezért csúsztatott be egy virágot az ajtód alá. – Micsoda ötlet! – horkant fel Zsenya Nagyi. – Ugyan ki szerethetett volna belém? Még csak egy hete vagyok itt! – Hát éppen ez az! – mondta Lida Nagyi ragyogó szemmel. – Én még senkitől sem kaptam itt virágot, pedig már három éve, hogy beköltöztem! Úgyhogy biztos beléd lett szerelmes valaki! – De hát kicsoda? – Nem tudom – vont vállat Lida Nagyi. – Ki kell derítenünk! Hány óra van? Reggeli alatt utánajárhatunk a dolognak! Reggelizés közben a két Nagyi gyanakodva méregette a közelben ülő férfiembereket. Összesen hárman voltak. Az egyikük épp az a rosszmájú öregember volt, aki elvette Zsenya Nagyitól a távirányítót. Zsenya Nagyi igyekezett kerülni a tekintetét: még rágondolni is kínos volt, hogy talán ő az, aki beleszeretett. Aztán ott volt még egy nagyon halk szavú, aszott kis bácsika, aki valaha egy gyár főmérnöke volt. Ő mindenkivel szégyenlősen viselkedett, és nemigen nézték ki belőle, hogy éjjel végiglopakodik a folyosón, hogy egy rózsát rejtsen valakinek az ajtaja alá. És volt még egy harmadik is, az a bizonyos Szemjon Pavlovics a mankóival, akiről Lida Nagyi már az első napon közölte, hogy ő itt a nyavalyabajnok. Viszont mellette ott ült egy rosszul öltözött, vörös hajú nénike. Ádáz tekintetet vetett mindenkire, aki csak rá mert pillantani Szemjon Pavlovicsra. – És még ott az igazgató is! – mondta suttogva Lida Nagyi. – Micsoda? Hiszen ő a fiam lehetne! – No, meg a helyettese. – Hát, erről éppen lehet szó – mondta Zsenya Nagyi elgondolkodva. – Nemrég elkaptam, nehogy leessen a székről. Úgyhogy lehet, hogy egyszerűen hálából hajtogatott egy rózsát, és az ajtó alá csúsztatta. – Nagyszerű! – örvendezett Lida Nagyi. – Akkor hát belevághatunk egy igazi nyomozásba. Kiderítjük, ki hajtogatta a rózsát, ki az, aki szerelmes beléd! Az utolsó mondatot egy kicsit túl hangosan mondta. Az emberek mind odafordultak, és rámeredtek Zsenya Nagyira. Ő elvörösödött, és gyorsan kikászálódott az asztal mögül, még a kásája maradékát is otthagyta. De Lida Nagyi csak nem nyugodott. Egész nap lesben ültek az igazgató irodája előtt. Pontosabban egyszerűen csak ücsörögtek ott a székeken, de ügyesen álcázták magukat az arcuk elé tartott újságokkal. Lida Nagyi még lyukakat is akart vágni az újságokra, hogy jobban tudják követni az eseményeket, de Zsenya Nagyi azt mondta, hogy ez már mégiscsak túlzás lenne. Az is épp elegendő volt, hogy, ahányszor csak Misa kiküldte vagy behívta magához göthös helyettesét, a Nagyik vizsla szemmel végigmérték őt, és a helyettes egy idő után már jobban tartott tőlük, mint szigorú főnökétől. – Lida! – szánta el magát végül Zsenya Nagyi. – Most már szólítsuk meg, és kérdezzünk rá egyenesen! Ő tette oda azt a rózsát vagy sem? – No hiszen, azt hiszed, felelni fog? – bosszankodott Lida Nagyi. – Ez túl hosszú kérdés! Kitalál valami ravasz, nyakatekert választ, és kész! Sohasem tudjuk meg az igazságot. – És ha röviden kérdezném meg? – Hogy érted ezt? – Például: „Szóval a magáé ez a rózsa?”– Nem, ez is túl hosszú! – Jó, akkor így: „A rózsa? A magáé?” – Még rövidebben kéne: „Maga az?” – javasolta Lida Nagyi. – És inkább én kérdezem meg. Ez majd váratlanul éri, zavarba ejti, és kénytelen lesz őszintén válaszolni. A helyettes ebben a pillanatban lépett ki az igazgatói irodából. Lida Nagyi hirtelen elhajította az újságot, és beleordított szegény igazgatóhelyettes fülébe: – Maga az?! – Hukk! – csuklott egyet elborzadva a helyettes. – Nos? – faggatta könyörtelenül Lida Nagyi. – Hukk! – csuklott fel újra a helyettes, és visszamenekült az igazgatóhoz. – Futás! – súgta Zsenya Nagyi, megragadta Lida Nagyi kezét, és elrobogtak a szobájuk felé. Becsukták maguk mögött az ajtót, és rátapasztották a fülüket. – Micsoda badarságot beszélsz? – harsogott az igazgató hangja. – Milyen nénik? Hol? Te hallucinálsz! No és ha ott vannak azok az újságok? Bárki ottfelejthette őket. Fejezd már be azt a csuklást! Szegény helyettes hangját nem is hallották. Nyilván folyamatosan csuklott, amióta Lida Nagyi kérdőre vonta. – Szegény… – sóhajtott fel Zsenya Nagyi. – Te is beleszerettél?! – kérdezte Lida Nagyi gyanakodva. – Nem! – Csitt! – parancsolta Lida Nagyi, és tovább hallgatózott. – Hogy te mit össze nem csuklasz, Anton! – hallatszott Misa hangja. – Gyere, veszek neked limonádét a sarki büfében. A szénsav ilyenkor állítólag használ. Lida Nagyi résnyire nyitotta az ajtót, és hirtelen felszisszent: mint amikor a szénsavas ásványvíz üvegéről lecsavarják a kupakot. Előrevetődött, felkapott valamit a földről, és gyorsan visszahátrált a szobába. – Egy papírzsepi! – kiáltotta. – Ide nézz! Pont olyan, mint amelyikből a rózsát hajtogatták! – Tényleg! – suttogta Zsenya Nagyi. – De ki ejthette el? – Hapci! – hirtelen Misa tüsszentését hallották a folyosóról.