Mindenkinek vannak hívószavai, amelyek emlékeket idéznek fel. Több is. Nekem az egyik a Mukk, azaz Muck, ha „eredetiek” akarunk lenni, merthogy nyolcvanas évekbeli gyerekkorom egyik meghatározó filmélménye (bátyám és haverjai számomra akkor még érthetetlen felnőtt videója és a King Kong mellett) A kis Muck története (Die Geschichte vom kleinen Muck, Wolfgang Staudte, 1953.) volt, amelynek főszereplője az első szuperhőseim közé is tartozott egyben. Megjegyzem, ez utóbbi tény igen fontos, hiszen személyes időszámításaim egyike is Pókember előttre és utánra osztja fel a történelmet. Amint megláttam e kötet borítóját és címét, azonnal monokróm képsorok peregtek le előttem, ahogy (most már tudom) az akkor 11 éves Thomas Schmidt vigyorogva fut egy széles, arab utcán a túlméretezett varázscipőjében. Mit nem adtam volna azért a pár surranóért pihés fióka koromban! És hova el nem futottam volna a kis Mukk helyében!  Wilhelm Hauff és az ő kis Mukkja örök élménnyel ajándékozott meg, és nagyon valószínű, hogy merőben általános meseszeretetemet is részben nekik köszönhetem. Szóval, megörültem ennek a könyvnek, mert a történet a klasszikusok közé tartozik, és a klasszikusok ismérve az, hogy érdemes őket újra elővenni, amikor már kezdenek feledésbe merülni. Wilhelm Hauff meséi több szempontból is klasszikusnak számítanak. Olyan jól sikerültek, hogy akár bővíthetnénk is velük Az Ezeregyéjszaka meséit. Az „Ezeregy” akkora hatással volt Hauffra, hogy saját meséinek világképévé az arab mesevilágot választotta, és még a keretes szerkezetet is átvette, csak épp nem Seherezádé mesél a királynak, hanem egy nagyvezír unokaöccse az őt felvevő/megmentő karaván vezetőinek és vica versa. Itt jegyzem meg, hogy az Ezeregy kismillió másik írót is megihletett léte számos évszázada során, csak ők nem tudták olyan remekbe szabottan megfogalmazni a gondolataikat, mint Hauff.  De visszatérve a kötetre; bevezetésként megkapjuk a látszólag semmihez sem kapcsolódó Mesék almanachját, amely valójában bármely mesekönyv bevezetője lehetne, olyan tökéletes gyökeret kínál minden olyan történetnek, amely fiatalabb az antik arab világnál. Öregebb pedig nem sok van. Ezután kezdődik Szelim Baruch három oldala, ami elég is neki, hiszen nincs más dolga, mint felépíteni a keretet, amelyben a kötet javát kitevő négy mese elhelyezkedik. Ezek között található a címadó és méltán sokféleképpen feldolgozott kis Mukk, és bizton állítom, hogy a többi mese sem marad el mögötte.  (Forrás: Szegedi Katalin honlapja) Az öt történethez Szegedi Katalin tetszetősen egyéni illusztrációi kínálnak vizuális hátteret annyira illeszkedve hozzájuk, hogy eleinte fel sem figyeltem rájuk. Nem azért, mert átlagosak lennének, hanem mert a meséket olvasva a képek olyanok voltak, mintha az általam elképzelt jelentek egy-egy állóképe vetült volna ki a könyvoldalakra. Persze, nem mindenki fog ennyire ráhangolódni a könyvre, de nekem ez azt jelenti, hogy a kiadvány tökéleteshez közelítő, egységes egészet alkot.  Ezt az érdemet nem kisebbíti, hogy a szöveg eleve magasabb szintről indul az átlagosnál. Hauff meséit részletes és könnyen elképzelhető környezetbe helyezett, hihető karakterek jellemzik, akiknek a varázslat és a csoda olyan hétköznapi, mint amilyennek minden gyermek számára lennie kellene. A kis Mukk, a húga megmentésére induló testvér, az örökségéért megküzdő herceg, vagy a gólyává változott kalifa története ezért nem csak néhány mese a sok közül, hanem olyan fabulák, amelyek az ember legbensőbb gyermeki énjét szólítják meg, miközben évezredes hagyományokat elevenítenek fel.  A kötetben található mesék: Mesék almanachja A karaván A gólyakalifa története Fatme szabadulása A kis Mukk története Az álherceg  Forrás: ekultura.hu A karaván mesélni kezd Jakob és Wilhelm Grimm közismert szövegeihez hasonlóan Wilhelm Hauff (1802-1827) meséin is gyönyörűen látjuk, hogy a német romantika hogyan nyúl vissza a szájhagyomány útján terjedő népmeséhez, „ősi-”, közeli- és távoli kultúrák mesekincséhez. Miként lesz a népmeséből romantikus műmese, és hogyan őrzi meg a leírt mese az ezernyi elbeszélő által alakított, mindig változó szóbeli mesét. Hauff írt regényt,  szerzett verseket, meséit pedig számtalanszor közreadták. Az olvasóközönség leginkább A gólyakalifa és A kis Mukk történetek szerzőjeként ismeri. Hauff a Mesealmanachját eredetileg három kötetben adta közre. A General Press A gyermekirodalom klasszikusai sorozat tagjaként szintén három kötetesre tervezi a Hauff-mesegyűjteményt.   A Hauff-szövegeket érthető módon, a kisgyerekeknek akarták újraszerkeszteni. A probléma az, hogy Hauff sokkal inkább az ifjúkorba lépő olvasó- és hallgatóközönséget célozta meg történeteivel. Az eredeti szövegben bizony vannak igen hátborzongató, ugyanakkor számos olvasati lehetőséget kínáló, többrétű „rémtörténetek”. Ezeket most, a célközönségre tekintettel kihagyták a mesegyűjteményből. A mesék eredetileg többszörösen keretmesébe ágyazva szólalnak meg, és a keretek és betétmesék között, sőt keret és keret, valamint betétmese és betétmese között is utalások, párbeszédek vannak, amiket örömmel ismerünk fel az olvasás során. Ezért a meseciklus szinte regényként is olvasható. Hauff tudatosan megszerkesztett mesegyűjteményt adott közre. A jól kiagyalt irodalmi forma elsődleges volt számára. Láthatóan a mesefüzérben új elbeszélői lehetőséget látott korábbi regényeihez, verseihez képest. A betétmesék külön-külön, akár önmagukban is közreadhatóak lennének, „mikrokozmoszként” magukban foglalják a mesegyűjtemény „egészét”. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy teljesen más az olvasat, ha a Hauff által közreadotthoz képest egy-két mese kihagyásával kialakított új mesefüzért olvasunk. Ami kimaradt: A kísértethajó és A levágott kéz története, és a keretmese, valamint a betétmesék is rövidebb, egyszerűbb formájukban jelentek meg. Az eredeti, és a most közreadott szöveg is a Mesék almanachja című keretmesével kezdődik, ami magáról a meséről szól. Már itt megjelennek bizonyos motívumok, amik a későbbiekben majd (persze mindig más-más formában) visszatükröződnek. A történet szerint Képzelet Királynő legidősebb lányát, a Mesét már nem hallgatják meg az emberek, ezért ő új köntösbe öltözve a gyerekekhez szeretne szólni. Ha a Hauff-mesékre, mint az arab és germán mesekincs évszázadokkal későbbi német interpretációjára nézünk, akkor az „új köntösbe bújtatott mese” a Hauff-mesék metaforájaként is értelmezhető. Ugyanakkor a köpeny, azaz alteregó motívuma a keretmese és minden betétmese több pontján is megjelenik majd: ilyen a gólyává változott kalifa, A kísértethajó című mese bolygó lelkei, A levágott kéz történetében a keretmese hősei tükröződnek vissza, Fatme szabadulásában az álruhába öltözött megmentő „rossz” Fatmét ment meg és ilyen A kis Mukk és Az álherceg figurája is. A betétmesék maguk is keretes szerkezetűek, amik többféleképpen kapcsolódnak a kerethez: vagy részletezik magát a keretmesét, szervesen kapcsolódnak hozzá, vagy valamelyik szereplő azonossága miatt, vagy mert a kerettörténet előzményét képezik. Az eredeti kötetben (Die Karawane, 1826) a szerkesztés módja szimmetrikus. Az első és utolsó mese beleszövődik a keretmese történetébe, a második és utolsó előtti a szereplőkön keresztül kapcsolódik, a két középső pedig oksági szempontból. A két középső mese továbbírja, kiegészíti a keretmesét. Lehetőséget ad, hogy megalkossuk ennek a mesei világnak az összképét. Nem tör azonban teljességre: nem egy végpont felé halad, mint a (fejlődési) regény, hanem egy körkörös, lazább világleírást mutat fel. Ez a meseciklus-forma arról tanúskodik, hogy  Hauff számára nem a nagy, lineáris elbeszélésforma, a regény képes megragadni a világot. A világ már túl nagy ahhoz, hogy a kis mesék biztosan összekapcsolódjanak, és egy nagy, teljes elbeszélést adjanak ki. A német romantikára nagyban hatottak a Shakespeare-drámák. A Shakespeare-nél vissza-visszatérő színház a színházban motívum emlékeztet a Hauff-mese izgalmas narratív szerkezetére. Hauff kerettörténetet és betétmeséket sorakoztat föl (amivel a mindennapi élet színterébe helyezi a drámai helyzeteket), de számára már nem a keret a legfontosabb,  mint Shakespeare-nek, hanem a betétmese. A színház. Ha megszűnik a drámai szituáció, akkor a művészet, a mese elveszíti a különleges alkalomhoz kötöttségét, és mindennapi élvezetté alakul. Ezzel Hauff magának a művészetnek a szerepére kérdez rá. Hauff az irodalomhoz, és annak legősibb műfajához, a meséhez a pihenés, a játék céljával fordul, hasonlóképpen a Dekameronban (ami Hauff legfontosabb forrása és előképe) fellelhető „játékból mesélés” aktusához. A gólyakalifa mellett A kis Mukk története a legnépszerűbb a kicsik körében, ezért erről a meséről szeretnék még néhány szót ejteni. Ha a kis Mukk alakját szimbolikusan mint törpét, „a felnőttben továbbélő gyermeket” értelmezzük, akkor a mese a nevelődési regény egy változata. A nevelődési regény tétje a boldogság megtalálása a társadalmon belül. De Hauffnak (Goethe-vel ellentétben) nem az a célja, hogy rámutasson az egyén és a polgári társadalom közötti feszültségre, hanem egy ennél sokkal eredendőbb, általánosabb, és nehezebben megragadhatóbb kérdésre hívja fel a figyelmet: a gyermekkor szükségszerű meghaladására. Úgy tűnik, a mese (egyik) tétje az, hogy az ember miként élhet felnőttként, ha egyszer már belekóstolt a gyermeki létbe. Egyrészt csak úgy, ha megőrzi saját gyermekiségét. Másrészt valóban boldoggá teszi-e a felnőttet a gyermekség  őrzése magában? A Mukkot eredetileg a karaván egyik tagjának az apukája mesélte el („nevelő célzattal”, mert a gyerekek folyamatosan csúfolták a már vénülő kis Mukkot), amikor a karaván utazója még kisgyerek volt, (és szerencsére az új kiadásból is kiderül annyi a kontextusból, hogy egy kisfiú apukája meséli a mesét egy másik kisfiúnak). Mindez felveti annak a kérdését is, hogy miként lehet mesével „nevelni”? A Hauff szövegeket olvasva nekem úgy tűnik, az biztos, hogy lehet, ha a mese nem direkten egy nagy tanulságra építi magát, hanem inkább jó történetet akar elmondani annak milliónyi tanulságával. Az igazi tanulságokat sosem kész állapotban kapja kézhez az olvasó, hanem saját magának kell rájönnie a számára érvényes igazságokra. Hauff abban csodálatos, hogy a megragadni vélt tartalmat úgy tudja megmutatni, hogy a hangsúly közben mindig máshol van. Ezért képes a mesehallgató, legyen az nagy vagy kicsi, egy Hauff mese olvasása után még órákig emészteni magában a történetet. A Hauff kötet szerkesztői azt a szempontot tekintették elsődlegesnek, hogy ez a mesegyűjtemény ezúttal kisgyerekeknek akar szólni. A rémtörténeteket kihagyták, de az átdolgozás során  precíz munkát végeztek. Bár a keretmeséből a kötet legvégén nem közölték a mese végét, így a „keret” a kötetet csak az elején „keretezi”, és ezért elmarad a „nagy leleplezés”, a végső csavar, az látszik, hogy az eredeti szöveg szerkezetét maximálisan igyekeztek visszaadni. A horrorisztikus részeket kiszedték, és minden maradék szöveget igyekeztek az eredeti szerint megtartani. Így egy óvodás hallgató is könnyen párhuzamokat vonhat a mesék között, és olvashatóak folytatásosan  a történetek, és nem kell a szülőnek a hallgatóság füléhez alakítani őket. A General Press gondozásában közreadott mesealmanach történeteit Szegedi Katalin csodálatos illusztrációi kísérik, aki ezúttal is a tőle megszokott „határozott finomsággal” tudott hozzányúlni a klasszikus mesékhez, és közelebb hozni azokat a mai olvasóhoz. Szegedi Katalin képei talán még Hauffot magát is elvarázsolták volna. Forrás: pagony.hu