Hintafa blog   Az előző kötet hosszabb meséihez után újra visszatértek a Fantasztikkus jóéjtmesékből ismert rövidebb anzixok. A 77 meséből Mosertől megszokott békés, meghitt világa köszönt vissza. Ebben a világban gyakran a legkisebbek a legnagyobb hősök, a legnagyobbak pedig távolról sem olyan félelmetesek, ahogy az gondolnánk. Ezért tud a barátságos bagoly csodálatos meséképeket eregetni a pipájából és Rüdigert a bátor kisbékát sem tartja vissza saját mérete, ha  az álmai megvalósításáról van szó. Újra átéltük a moseri mesék minden sajátosságát: a szeretetteljes, megnyugtató légkört, amiért úgy szeretem az írásait.  Jó olvasni a történeteit, amik békés hangulatukkal ellensúlyozzák a napközben körülvevő zajt.   Látom a fiúkon is, hogy az óvodai, iskolai zsibongásból vágynak visszahúzódni egy olyan szegletbe, ahol nyugalom van. Apró, megnyugtatóan végződő kalandok, egymásról gondoskodó, odafigyelő szereplőkkel, akik hol bejárják a világot, hol csak elvackolódnak télre egy kényelmes föld alatti odúban. Itt az ártatlan, huncut viccek jól megférnek a másik odaadó segítésevel, támogatásával a másság elfogadásával. Tűnjön bármely elcsépeltnek az üzenet, a szerző most is olyan jól kormányozza mesevilágát, hogy történetei egyformán szólnak izgalmas kalandokról, merész vállakozásokról élet- és lélekmentésekről.   Moser, aki betegsége miatt évek hosszú során át helyhez kötött életet élt, beutaztatja olvasóival az egész világot. Egy-egy keresetlen félmondattal emlékeztetve arra, hogy néha jó ráérősen, a dolgok szépségéért csinálni valamit. Apró történetei szinte követelik, hogy továbbálmodjuk őket. A sűrűn illusztrált történetek pedig nagyon is alkalmasak erre, hiszen sokszor meglepő megoldásokkal áll elő. Eső ellen esőmuzsikaház, fáradtságra, kimerültségre viszont a legjobb a légkúra egy helikopterkastélyban, megnyugvásra pedig Erwin Moser. Bis dann kedves mesélőnk!   A távoli rokon Célia, a smaragd gyík a sivatagban nőtt fel, kaktuszok között. Korán elveszítette a szüleit, egy öreg borz nevelte. Amikor Célia felnőtt, a borz meghalt. Nem hagyott rá egyebet, mint a zegzugos barlangrendszert, amit maga ásott a föld alatt; no meg a titkos aranyat, amit ásás közben talált. Szóval Célia tulajdonképpen gazdag volt. Csakhogy társ nélkül nem tudott örülni a vagyonának. Társaságra vágyott. Pontosabban: egy őhozzá hasonló smaragd gyík meghitt társaságára. Naphosszat járta a környéket, de egyetlen smaragd gyíkkal sem találkozott. Csak nem ő az egyetlen a világon? Egy napon séta közben összefutott egy világlátott patkánnyal. A patkány elmesélte neki, hogy egy smaragd gyík egészen bizonyosan létezik: messze délen, az őserdőben. Ő, a patkány nem találkozott vele személyesen, de megjegyezte egy macska címét, akiről tudta, hogy a saját szemével látta ezt a gyíkot. Célia nem is várt tovább, még aznap útnak indult dél felé. A macskát, aki látta a másik smaragd gyíkot, Pierre-nek hívták. Egy őserdei folyam partján lakott, és volt neki egy kis gőzhajója. A faluban, ahol élt, mindenki ismerte a történetet az óriási smaragd gyíkról, akivel a macska egyik folyami útján találkozott; de senki nem hitt neki. Amikor Célia megérkezett és a gyík iránt érdeklődött, a macs- ka nagyon megörült. – Bizony, bizony – bólogatott ‒, de még mennyire létezik! Úgy néz ki, mint te, Célia, csak sokkal, de sokkal nagyobb. És azt hiszem, rendkívül félénk. Gyere velem, elvezetlek hozzá. Ha megpillant téged, egészen biztosan előbújik rejtekhelyéről! És valóban így is történt. Két napig tartó hajóút végén találkoztak az óriásgyíkkal, aki azonban, amikor megpillantotta Céliát, tetőtől-talpig elvörösödött. De csak pár percre, utána megnyugodott, és visszanyerte szépséges smaragd színét. És elválaszthatatlan barátok lettek Céliával.