Győri Hanna   Máté Angi kötetében hat hasonló mese található, mint a Pagonynál megjelent Volt egyszer egy meséi. Itt is minden mese egy tárgyból, alakból indul ki, hogy annak a sorsán keresztül, az élete apróságain, vágyain át mondjon el valami egyetemesen fontosat az élet folyásáról. A mesék hasonló szerkezetűek, mégis egész más kötet született: Keszeg Ágnes rajzai, valamint a szöveg elrendezése szellős képeskönyvvé teszik. Egy-egy rövid mese több oldalra van szétosztva, ahol a rajz hangulatteremtő ereje épp olyan fontos, mint a szövegé. A mesék közt vannak egészen rövidek és enigmatikusak is, melyek szinte versszerűek - egy-egy lírai kép kibontásai. Több a szövegekben az absztrakció: az üresség, a magány, a szegénység, az éhség, a hely jelenik meg a tárgyak által.     A megoldások pedig a főszereplőket körülvevő apróságokból fakadnak. Azokat kell meglátni és magunkhoz emelni, befogadni: a kislánynak a lábnyomokat, a járókelőknek a pattogó, sülő gesztenyék énekét, a tar fáknak az erdő leveleit. Ha ezekre figyelünk, akkor megsúgják nekünk, hogy mi gyógyítja meg a magányt: a szavak. A saját történetünk szavakká formálása, szavakkal átformálása. A susogás, a jó szavak, amik keletkeznek a zsebből, a kertész emlékeztetője, amit felír a nyélre, és hogy boldog születésnapot kíván a kertjének - mind-mind a szavak erejéről tanúskodnak, hogy a szavakkal létrejöhet az a mágikus kapcsolat emberek, lények között, ami megtöri a világba vetettségüket.     Máté Anginak eddig két könyve jelent meg, az inkább felnőtteknek ajánlható Mamó, amely egy erdélyi kislány életéről szól, akit szeretetet és kedvességet nem igen ismerő nagyanyja nevel fel, illetve a rövid meséket összegyűjtő, gyönyörűen illusztrált Volt egyszer egy. Mindkettő számos díjban, elismerésben részesült, és mindkettőt nagyon szeretem. Angi írásai a sajátos nyelvezet és a semmi mással össze nem téveszthető hangulat miatt (is) fogják meg az embert. Egyszerre letisztult és gyönyörű, illetve régies és újító a nyelv, amin ő ír (és beszél). Benne van Erdély, de az önmagában nem lenne elég, hogy ennyire különleges legyen. Ehhez ez a csodálatos, elvarázsolt írónő is kell, aki olyan szerény, békés és szeretetteli, és akinek ugyanakkor annyi nehézség volt az életében (a Mamó az ő saját története).      Most egy újabb csokor Volt egyszer egy-et kapunk, más kiadónál, teljesen más köntösbe öltöztetve. Mintha csak Szulyovszky Sarolta képeinek ellentétét akarta volna megalkotni Keszeg Ágnes, bár hogy mennyire volt ez szándékolt, meg nem mondhatom.    Az ő képei tele vannak mozgással, de térrel is, szellősek, van hely bennük az ürességnek is, törékenynek, játékosnak tetszenek, valamint gyermekibbek is, máskülönben meg elvarázsoltak, szürreálisak kissé, és sokszor nem egészen szó szerint képezik le a szövegben olvashatókat, sajátos, plusz értelmezést adva azokhoz. Elsőre fura volt, annyira megszoktam Sarolta festményeit, de ma már úgy látom, hogy ezek is ugyanúgy passzolnak Angi meséihez, épp csak más szemszögből, máshogyan mutatják meg azokat. A mesék pedig sok mindenről szólnak. Egy utcáról, ahol a gesztenyék nagyanyja, vagy legalábbis a rokonuk varázsol melegséget és békét a fázó, éhes és magányos emberek zsebébe meg szívébe, egy kertészről és az ő szeretett kertjéről, esőt ültető szitakötőről, lábnyomokat szedegető kislányról, szegénységről, aki tanul valami szépet, és egy helyről, ahol három lombtalan fa áll, s egy másikról, ahonnan a dús lombú fák susogó leveleket küldenek emezeknek.    Ahogy a Pagonyban tartott könyvbemutatón a kötet lektora fogalmazott, metafizikus, filozofikus olvasatuk is lehet ezeknek a meséknek, vagy egyszerűen csak üzenetük, minthogy mind susogó levél, és az olvasónak az a jó, ha meghallja, mit susognak. És igen, ahogy a Mamó és a Volt egyszer egy, ez a kötet is sok szomorú, nehéz dologról szól, de nem csak szól róluk, hanem oldja is őket, és végeredményben mindben csak azt hallom, hogy élni jó. Ahogy az egyszerre rokon és teljesen más Varjúdombi mesékben van: „Az volt a jó, hogy élni kellett, élni a sok szeszélyes mesét…”