Nagy Koppány Zsolt   „Valószínűleg nem hiszitek el egyetlen szavamat sem. Biztosan azt mondjátok majd, hogy hazudós vagyok. Sőt, talán még nevetni is fogtok rajtam. De esküszöm, hogy minden, amit itt elmesélek nektek, valóban megtörtént. Semmi sem hazugság. Nem találtam ki semmit. És ha hazudok, akkor… akkor… essenek le a füleim, mert mindent, amit elmesélek nektek, saját magam hallottam nagybácsikámtól, Leó bácsitól” – így kezdődik a Leó bácsi kalandjai az andorrai sztyeppéken című gyerekkönyv, és nyomban láthatjuk, hogy egy igazi Münchhausen-történettel van dolgunk, ami valahogy mindig kedves a szívnek. Hogy miért? Talán azért, mert olyasmit ad, amire mindenki vágyik: egy kis elszabadulást a valóságtól, kalandozást az erőteljes képzelet világában. Mesét. Irodalmat. Igen, a Münchhausen-történetek mindig az irodalom egyik igen fontos és eredeti célját tűzik ki maguk elé (és érik el): hazudnak valami szépet – valami hihetetlent, meghökkentőt, különlegeset, ami az olvasókat kirántja a napi rutin unalmából. Gyerekkönyvben pedig még nagyobb és több értelmet kap az egész, ugyanis mindannyian tudjuk, akik próbáltunk gyermekfantáziát mesével megtölteni, milyen kimeríthetetlen igény mutatkozik újabb és újabb történetekre, és lehetőleg jó hihetetlenekre. Nos, a Leó bácsi kalandjai… fényesen eleget tesz minden elvárásnak, csak azt sajnálhatjuk, hogy igen hamar vége lesz a könyvnek, türelmesebb vagy nehezebben álomba szenderülő gyerekek bizony egyetlen este alatt szippantják fel a tartalmát, és kérnek még. (Jó hír a meghökkent és kínosan feszengő szülőknek, hogy lesz folytatása a könyvnek, Leó bácsi kalandjai a szibériai dzsungelekben címmel.) A történet szerint a kissé elhanyagolt kisgyereknek rendszeresen Leó bácsi mesél valami szellemes és bődületes hazugságot (Hogyan akadt fenn Leó bácsi egy felhőn?; Miért szereti Leó bácsi a négy hajszálát?, Hogyan változott Leó bácsi csótánnyá?; Leó bácsi udvari bolond lesz Fordítványban, valamint: Leó bácsi és a Meséket Elnyelő Szörny – ezek a fejezetcímek), amit aztán a szülők esténként rendre legyintve és kissé cinikusan vesznek tudomásul. De ez – szerencsére – nem tántorítja el az elbeszélő-főszereplőt, és alig várja, hogy újra hallhasson valami vagány hazugságot. Leó bácsi külseje is meglehetősen extravagáns („Éppen akkor toppant be a házba Leó bácsi. Leó bácsinak csak négy hajszál lengedezik a fején, és nagyon szereti őket. Néha sárgára festi őket, néha lilára.”), hát még az észjárása! Arról pedig, hogy a történeteivel végső soron neveli is a hallgatóságát, lehet, hogy jobban, mint a szülők az unalmas-bevált módszereikkel, már nem is beszélek. Például a csótánnyá változós fejezetben felkészíti a kisgyerekeket Franz Kafka Az átváltozásának értelmezésére. Nekem mégis a Csukás István mesevilágát erőteljesen megidéző fejezet, a Leó bácsi és a Meséket Elnyelő Szörny című történet tetszett leginkább. Íme a posztmodern irodalomfelfogás egyik alaptézise egy gyerekkönyvben – Leó bácsi a következőképpen győzi le a szörnyet: „Elmeséltem neki a saját történetét. Meséltem neki a Meséket Elnyelő Szörnyről, aki elnyelte a többiek meséit. Elmeséltem, hogyan nyelte el az írott történeteket a könyvekből, hogyan ragadta el őket az emberek szájáról és hogyan fosztotta meg őket az éjszakai álmoktól. A szörny végighallgatta a történetet, és csendben elnyelte. Mivel a történet, amit elmeséltem neki, róla szólt, ezért elnyelte saját magát is, és eltűnt.” Ennyi.

Hintafa blog Andorrában nincsenek is sztyeppék. De tegyük félre az ilyen jelentéktelen tényeket. Mert hangosan kimondva például végtelen erőt sugároz! Szinte mítikus-mágikus hátteret ad a mesékhez. Ízlelgessétek nyugodtan, képzeljétek el a hangzását, vagy kezdjetek úgy egy mondatot a nyitott hűtőnél, a hallgatóságotoknak háttal állva ’amikor az andorrai sztyeppékre értem…’. Mire visszafordultok a feszült figyelem középpontjában találjátok majd magatokat. Leó bácsi esete a tökéletes példa minderre. (Eredetileg egyébként Romániában kalandozik a kedves bácsi, de a fordító Szilágyi Erzsébet és a kiadó nagyon bölcsen és nyilvánvaló okokból úgy döntött, hogy másik helyszínt választanak.)   Leó bácsi egyébként fantasztikus fazon. Nem csak bizonyos szemszögből, hanem alanyi jogon. Minden szerdán megjelenik Andriséknál és amíg a fiúkra felügyel mesél nekik mindenféle hihetetlen dolgokról, amik az andorrai sztyeppéken estek meg vele. Mondjuk a hely már eleve azt feltételezi, hogy itt egy átlagos hétköznap is átlagon felüli. Szóval Leó bácsi korábban keresztül-kasul kalandozta a tájat, fennakadt egy felhőn, a négy hajszála megmentette az életét, családot alapított, de persze ezt is olyan Leó bácsisan.      Leó bácsi történeteinek legfőbb erőssége, hogy felerősíti az igényt arra, hogy a jót és a szépet vegyük észre. A kopaszság is háttérbe szorul, ha az embernek van négy szál életmenő haja, a csótányok pedig minden visszataszító ismeretünk ellenére is egészen vidám, megnyerő népség. Yannets Levi felemeli és új, barátságos színben mutatja be a hiányosságokat, gyengeségeket. A könyv egyébként a gondozott és szórakoztató szöveg, a könnyen olvasható hosszúságú fejezetek és a szellősen szedett sorok miatt önálló olvasásra is alkalmas. A szerző által teremtett nagyon optimista légkört Shimony illusztrációi is visszatükrözik. Ezek a világos, de nem szemkápráztatóan élénk színű képek olyanok, mintha a jókedvű napfény ragyogna be mindent. Mi is hasonló napsütéses érzésekkel olvastuk Leó bácsi kalandjainak induló kötetét.   2. Leó bácsi kalandjai a szibériai dzsungelben "Nagyon szerettük Yannets Levi sorozatának első részét, melyben a hantás Leó bácsi fantasztikus kalandjaival szórakoztatja unokaöccsét. Levi akkor azt mesélte nekünk, hogy Leó bácsit az egyik rokonáról mintázta: «Igazából az eredeti Leó bácsi az édesapám nagybátyja volt. Eléggé hasonlított is a könyvbeli karakterhez. (…) Én mesélő családba születtem. Az apám nagy történetmesélő volt, ahogy a bácsikáim és a nénikéim is. Tudom, hogy ez nagyon aranyosan hangzik, de valójában egy hazudós családot takar. Közülük néhányan profi hazudozók voltak, miközben mások egyszerűen élvezték, ha lenyűgöző történeteket mesélhettek.« Leó bácsi ezúttal a szibériai dzsungelbe vezeti olvasóit." (konyves.blog.hu)   Kiadás éve: 2018 Oldalszám: 96   Találkoztatok valaha zokogó óriással? Pillantottatok már igazán veszélyes tükörbe? Ástatok már alagutat a földgolyó másik oldaláig? Nem? Ezek szerint még nem vettetek részt Leó bácsi legújabb kalandjaiban. Csatlakozzatok Andris, Imrus és Leó bácsi csodálatos utazásaihoz a szibériai dzsungelben! A lenyűgöző történetekben és a szórakoztató illusztrációk között sok különleges figura vár rátok elrejtett kincsekkel és varázslatos pillanatokkal.

Nagy Koppány Zsolt   Yannets Levi előző mesekönyvéről már írtam, mert tetszett, de a folytatásként megjelent Leó bácsi kalandjai a szibériai dzsungelben című kötet még jobb. A szerző a Münchhausen-féle nagyotmondást, lódítást, ordas hazudozást ötvözi a semmibe vett kisgyerek iránti szeretettel, és az egyveleg, ami születik ebből, egyszerre mulatságos, kissé megható és nagyon szórakoztató. A kötet hőse ugyanis Leó bácsi mellett Andris, aki kisebbik testvér a báty Imrus mellett. Imrus legjobb esetben levegőnek nézi a kis Andrist, de inkább szurkálja, piszkálja és gúnyolja. Ezekben a kritikus pillanatokban érkezik mindig a nagyotmondó Leó nagybácsi, aki a két kisgyerek között lefolyt, éppen elcsípett párbeszéd alapján afféle vigaszmesét rögtönöz a kis Andrisnak, amely sosem nélkülözi a tanulságot. Olyannyira sikeresen vigasztal és mesél ez a Leó bácsi, hogy a végén az öccsét terrorizáló Imrus is megszívleli a történeteket, és a kötet (meg minden bizonnyal a két könyvből álló sorozat) ezekkel a megnyugtató mondatokkal ér véget: „Leó bácsi továbbra is minden szerdán meglátogat bennünket, és mesél nekünk a kalandjairól, amelyek e széles nagyvilágban estek meg vele. Ez csudajó! Hogy mi van Imrussal és velem? Még veszekszünk, ám vannak napok, amikor már majdnem barátok vagyunk. Sőt, néha együtt sakkozunk.” A kötetben négy történet kap helyet, mindig újra és újra megvigasztalva a kis főhőst: ezek a történetek elsősorban nem azért érdekesek, mert egy feje tetejére állított világot mutatnak be (és hát Münchhausen báró kalandjait is a végtelenségig lehetne folytatni, különösebb újdonságérték nélkül), hanem azért, ahogyan a szerző (és/vagyis Leó bácsi) a mindig aktuális testvérháború megnyugtató felszámolásává tudja konvertálni a történetet, remekül rögtönöz mesét ott, helyben, az éppen véget ért konfliktus feloldása kedvéért. (Azért egyik régóta dédelgetett gondolatomat – miszerint az általunk ismert univerzum a maga idő- és térbeli dimenziói­val pusztán egy elképzelhetetlen méretű kanálnyi leves, amelyet az ismert idő kezdete óta egy óriás emel a szájához és nemsokára lenyel; neki csak másodpercek, ami nekünk százmilliárd év stb. – viszontlátni ebben a mesekönyvben kifejezetten kínos volt.) A kötet magas színvonalú humora kifejezetten nyelvi és intellektuális vonalon érvényesül, például „…Kacajovban az emberek különböznek tőlünk: nevetnek azon, amin mi sírunk, és sírnak azon, amin mi nevetünk. Amikor valami kedveset hallanak vagy egy kicsit is humorosat, feljajdulnak. Amikor egy jó viccet mesélnek nekik, azonnal sírni kezdenek. Éhes csecsemők addig nevetnek, amíg megetetik őket. Amikor Kacajov lakosai nagyon megütik magukat, halkan kuncognak. Ezzel ellentétben, amikor hallanak vagy látnak valami nagyon-nagyon szórakoztatót vagy vidámat, teli torokból jajveszékelnek. Néha megpróbálják visszatartani a nevetést, nehogy azt higgyék róluk, hogy puhányok.” Andris nevet, az olvasók nevetnek, hétéves kor fölött ajánlja a kiadó, amiben igazuk is van. Ráadásul a kötetben szereplő egyetlen vers első mondata, bár közhelynek tűnik, mégis igen pontosan foglalja össze a lényeget: „A mesék édességek, szavakból születnek s mint minden csoda, örömöt szereznek, felnőttnek és gyereknek.”