Napló Kicsinéninek van egy olyan titkos naplója, amiben egész évre előre az összes dátumhoz meg van írva, hogy mi történik aznap. Kicsinéni minden éjszaka, amikor már Kicsibácsi és Imikém is mélyen alszik, csendben kióvakodik a kamrába, és előveszi a naplót egy rejtekhelyről, amiről csak ő tud egyedül. Miután elovasta az éppen elmúló naphoz tartozó bejegyzést, elővesz a hálóköntöse zsebéből egy kék színű tintaradírt, és gondosan kiradírozza vele az egészet, az első szótól az utolsóig. Mikor ezzel végzett, visszarakja a naplót a helyére, és aludni megy. Így tesz minden egyes éjjel, míg csak véget nem ér az év.   December 31-én, amikor már durrognak mindenfelé a petárdák és előkerülnek a behűtött pezsgők, Kicsinéni titokban még egyszer előveszi a naplót, és egytől egyig végiglapozza az összes üres, radírforgáccsal pettyezett oldalát. – Jó kis évünk volt! – állapítja meg, mikor az utolsó oldalt is meg-nézte alaposan. Esetleg ezt mondja: – Ejnye-ejnye, sikerülhetett volna jobban is! Ezután becsukja a naplót, visszateszi a titkos rejtekhelyre, majd csatlakozik a többiekhez, akik már alig várják, hogy éjfélt üssön az óra, és koccinthassanak végre az újévre. Kanyar Imikém szeret kanyarodni, csak nem tud. Egyenesben semmi probléma: szinte repül – mintha mágnesként vonzaná a tágas horizont. Viszont amint kanyarodni kell – na, ott mindig adódik valami. Hol későn kezdi a fékezést, hol túl hamar; hol túlságosan bedől fordulásnál, hol pedig a ritmust véti el valahogy. Aztán bucskázva terül el az út porában, vagy – rosszabb esetben – süvítve csapódik be az utat övező tüskés csalitosba. – Az egyenes sima ügy – magya-rázza Kicsibácsi, mikor rátalál, s ballagnak lassan hazafelé. – Az jobbára csak lendület kérdése. De kanyarodni, nyuszi, azt belülről kell. Szív, kalandvágy és dőlésszög! Ez a három. Meg, na jó: tapasztalat. Még az is. Ha érted, mire gondolok. – Érti, érti, bólogat komolyan Imikém. De azért aztán néhány napig ilyenkor inkább otthon marad. Bánáti Anna Az új mesékben ugyanúgy megtaláljuk a különleges nyelvi játékokat, a képtelen kifejezéseket (runyon, brefönd, vagy, teszem azt, kvakorkumoponir), mint az előzőben, és a mesék zárómondatai is ugyanúgy telitalálatok minden történet után, ahogy azt megszokhattuk. Főleg a legutolsóé, de nem mivel nem szeretnék nagyot szpojlerezni, álljon itt egy másik:  „– Sajnos elég recsegősen jön be középhullámon – teszi hozzá sajnálkozva Kicsibácsi, miközben bekapcsolja a rádiót. Azután ülnek ott ketten a délutáni fényben, és hallgatják, mint csúszik ropogva sziklamedrében a lassú északi jég.” Annyi minden van, amitől Kicsibácsiék története ennyire brilliáns lesz – a precízen kidolgozott, szerethető karakterek, a derűs, néhol fanyar humor, a nyelvi huncutságok, az utánozhatatlan meghittség –, hogy irtó nehéz szavakba önteni, miért van az, hogy a mai napig olvasgatom a történeteiket elalvás előtt. Azt hiszem, nem az az abszurd, derűs és otthonos világ az, amitől olyan jó kézbe venni a könyvet, hanem az a hanyag elegancia és könnyedség, ahogy a szerző elénk tárja ezt a szerethetően bizarr világot, erőlködés nélkül, egyedülálló humorral, időzítéssel és a rajzok és a szöveg tökéletes harmóniájával.