Egy hajnalon, amikor Pillepanna és Zordongó boldogan repkedtek a harmatcseppek között, egyik pillanatról a másikra egy kristálytó felett találták magukat. Hogyan kerültek oda, máig sem értik. Talán valami különös varázslat repítette őket odáig. Pillepanna meglepődve nézett Zordongóra, amikor a tó mélyéről különös dallamra lettek figyelmesek.
Zordongót és Pillepannát ámulatba ejtette a csodás muzsika. A dongófiú meghajolt a szépséges tündérke előtt, aprócska kezét Pillepanna felé nyújtva táncra kérte őt. A tündérlány könnyedén Zordongó felé szökkent, és máris táncra perdültek.
A harmatcseppek kristályként tündököltek a hajnali fényben.
– Nézd csak, milyen csodás gyöngyszem! – szólt Pillepanna, miközben a tóparti kövek közé legördülő harmatcseppre mutatott. Könnyed léptekkel szökdécselt kőről kőre a vízcseppek csilingelő dallamára, majd lehajolt, óvatosan felemelte a harmatcseppet. Azután aprócska tenyerébe zárta a természet kincsét.
Egyszer csak kisütött a napocska, sugaraival felszárította a harmatot. Ébredezett az őserdő, a tavi muzsikát a madarak dala váltotta fel. Pillepanna félve kukucskált be tenyerébe, de legnagyobb örömére a harmatgyöngy ott pihent piciny kezében.
– Nézd csak! Nem tűnt el. Milyen szépen ragyog! – mondta dongó barátjának. Zordongó ámulattal nézte Pillepanna kincsét, hiszen már ő is képes volt észrevenni az apró csodákat az életben. Azt is tudta, hogy másoknak örömet szerezni talán az egyik legszebb dolog a világon. Azon kezdte törni a fejét, hogyan kedveskedhetne Pillepannának.
Lenézett a földre. Üde zöld fűszálak hajoltak a lábacskái előtt. Leszakította a legvékonyabb szálat, és a nadrágja zsebébe rejtette. Izgalommal a szívében a tündérlányhoz lépett.
– Ajándékot hoztam neked! – szólt remegő hangon, miközben kezével a fűszálat kereste a zsebében.
– Nekem? – örült meg Pillepanna, s kíváncsi várakozással fordult a barátjához.
– Csukd be a szemed! – mondta Zordongó, miközben óvatosan kivette a harmatgyöngyöt a tündérlány kezéből, és a fűszálra fűzte.
Lábujjhegyen Pillepanna mögé lopakodott, és a nyakába akasztotta az ékszert.
– Most már kinyithatod a szemed! – szólt Zordongó izgatottan, majd kézen fogta a lánykát, és a tóhoz vezette. Pillepanna a víztükör fölé hajolt.
– Ó, de gyönyörű! Köszönöm – mondta, az aprócska kezével megérintette a nyakéket.
– Az igaz barátság ékszere – válaszolt Zordongó, és megölelte a törékeny tündérlányt.
Pillepanna mostantól örökre berajzolta tündérszívébe Zordongó kedves arcát.
|