Haladt a kertész az ösvényen: – Döng, dödöng – így. Később azt is kitalálta, hogy ha jó nagyot pumpál a hátán levő permetezőtartály karján, akkor felemelkedik a levegőbe, s ott lebeng egyet, még szebben haladva így, még szebben nyesegetve. Két dödöng és egy lebeng, így haladt a kitalálós kertész az ösvényen, s amikor nem ezt tette, olyankor gereblyézett, fütyörészett, és mondogatta a fákon billegő pintyeknek, hogy: pípipi-pí, mint minden kertész. Történt egyszer, idő múltával, hogy a kertnek születésnapja lett. Már reggeltől legszebb várakozásába terült a kert, mint aki köszöntőket fogad, nézett jobbra, nézett balra, igazgatta bokrait, fáit, virágait, hogy tán csak eljön hozzá valaki, s az a valaki megállna előtte, majd mondaná: – De jó, hogy születtél, te kert! – és megölelné őt. Míg ebben a legszebb várakozásában a kert ilyeneket gondolt, addig a kertész csak dödöngött és lebengett az ösvényen – csattogtak a lábán a bádogvödrök, és fel-felemelkedett a levegőbe pumpáláskor, s bizony elfelejtette, hogy a kertnek, az ő kertjének születésnapja van. A kert fészkelődött, köhintett is párat, aztán előállt: – Ma születésnapom van. Mondjad nekem, kedves kertész, hogy: de jó, hogy születtél, te kert! A kertész aláereszkedett az utolsó lebengből, megigazgatta a lábán álló bádogvödröket, szembenézett az ünnepelttel, mosolygott, aztán elismételte: – De jó, hogy születtél, te kert! – és átölelte, végül egy ásónyélre rávéste: FONTOS. A KERTNEK SZÜLETÉSNAPJA VAN. (Emlékeztetőül, ha majd nem jutna eszébe, máskor.) Aztán tovább dödöngött és lebengett estig a kert kanyargós ösvényein. A kert örült egyet, majd lefeküdt. Fölnézett az égre, elfújta a csillagokat. VISSZA A GYŰJTEMÉNYHEZ