Van a könyvben egy izgalmas coimbrai mese, amelynek hőse egy életrevaló, bátor és kíváncsi macska. Ő ordítja boldogan a mese végén a világba: Így megyek az iskolába. A történet az életszakaszváltásról, átalakulásról és átalakításról szól, tökéletesen mondja el a szimbólumok nyelvén, mi történik ebben az életkorban. Mivel a kötet 6-8 éveseknek szól, akik épp befejezik az ovit, kezdik az iskolát, kínálta magát a cím, gyakorlatilag ajándékba kaptuk a régiektől. Hogyan alakult ki a Népmesekincstár könyvsorozat tematikája? Az egyes kötetek a cím alapján is jól köthetőek életkorhoz. A kutatás mellett évtizedek gyakorlati munkájával készültem erre a sorozatra, hét kötetnyi mesét elmesélni rengeteg idő, számtalan gyerekcsoport, osztály, tábor, foglalkozás. Nagyon pontosan tudtam, mit szeretnék adni a gyerekeknek, a szülőknek és a pedagógusoknak. Jól olvasható vagy mondható, kipróbált, szerethető, érdekes, a többség számára új, ismeretlen meséket. Olyan történeteket, amelyek az adott korosztályt foglalkoztató kérdésekről-témákról szólnak, és arra ösztönzik a gyerekeket, hogy még több népmesét akarjanak hallani és megismerni. Hosszú évek óta vezetsz foglalkozásokat, dolgozol a legkülönfélébb csoportokkal. A jól bejáratott mesék kerültek a kötetekbe? A saját kudarcaim tanítottak meg arra, hogy a jó elméleti szempontok alapján választott mese sem mindig válik be a gyakorlatban. Volt olyan, hogy egy,  szerintem remek és nagyon vicces történeten csak én nevettem, vagy a számomra nagyon izgalmas és szövevényes cselekményt rajtam kívül senki sem követte, mert a gyerekeknek nehéz és unalmas volt. Ezért csak olyan mese kerül a könyvbe, amit már sokszor elmeséltem és a gyerekek nagyon szerették, jól bevált.   Készítettél foglalkozás-gyűjteményt és oktatási segédanyagot is a kötetekhez. Miért fontos ez? Ezernyi izgalmas út vezet egy meséhez, de a mai magyar pedagógiai gyakorlat - az általam nagyrabecsült drámapedagógia megközelítésen kívül - három fő irányt használ. Miközben szinte minden meseszakértő azt hirdeti, a mesét a gyerekekkel nem beszéljük meg, nem vonunk és vonatunk le tanulságot, az iskolában a mese mégis szövegértési feladat. Tucatjával kapja a gyerek a kérdéseket egy-egy mese kapcsán: „Mi bizonyítja, hogy a királyfi jószívű volt? Milyen jó és milyen gonosz cselekedet található a mesében? Kösd össze a szereplőket a tettekkel!...”.   A „Bábozd el a mesét” vagy „Játszd el a mesét!” a mesefeldolgozás másik két népszerű eszköze. Már 60 éve is ültek gyerekek az óvodában, fejükön papírkarikára ragasztott malackával, és „eljátszották” a mesét. Természetesen vannak kiváló dramatizálások és bábjátékok, ezek értékeit nem akarom csökkenteni, de szükség van új módszerekre, eszközökre. Sokan keresünk és találunk új megközelítési módokat, az én módszerem, a Népmesekincstár mesepedagógia a rengeteg lehetséges útból csak az egyik ösvény a meséhez. Nem beszélgetünk a meséről, hanem meséljük. Nem eljátsszuk a mesét, hanem játszunk. Nem átéljük, hanem éljük. Egy-egy Népmesekincstár foglalkozással csupa élmény- és örömalapú tevékenység közben, 8-10 intelligenciaterületet is fejleszthetünk, közösséget építünk, valódi kapcsolatokat teremtünk. Hogyan képzeljen el egy általad vezetett foglalkozást, aki még sose vett részt ilyesmin? Mesélünk és a meséhez kapcsolódóan mondókázunk, éneklünk, népi játékokat játszunk, találós kérdéseket mondunk, szimatolunk, tapintunk, kóstolunk, hallunk, látunk, és alkotunk, kézműveskedünk. Ülve, állva, fekve, körben, össze-vissza, attól függ, hol vagyunk, hogyan kényelmes a gyereknek és a mesélőnek. A mese mellett az érzékszervek, a tapasztalat, a saját élmény, valódi emberi kapcsolatok adják az alapját egy-egy foglalkozásnak.  A mesetáborokban állandó óvodás vagy iskolás csoportokkal a helyszínek változatossága is jellemző. Mesélünk teremben, udvaron, erdőben vagy mezőn. Ismerkedünk a világgal, a széllel, a Nappal, a csillagokkal, keressük a találkozást a növényekkel, állatokkal, gurulunk a dombon, mezítláb járunk a füvön, bőrig ázunk az esőben. Játszunk a vízzel, a kővel, sárral, magokkal, levelekkel, együtt, egymással. Mindez a 21. században nem természetes része a gyerekek életének, tanítani kell, oktatói szándék, moralizálás nélkül, örömteli élményeken, jó mintákon keresztül. Miért fontos, hogy egy (nép)mese mesélve, és ne felolvasva legyen. Mi több, elmesélve! Mesét mondani átváltoztató varázslat. A hétköznapból ünnep, a profánból szakrális, a pedagógusból vagy szülőből mesemondó lesz, a szoba vagy tanterem mesekuckóvá válik, a reggelből este lesz. Ha élőszóval mondjuk a mesét, abban rengeteg befektetett időnk van, nincs köztünk és a hallgatóság között egy könyv, zavartalanul tudunk egymással összekapcsolódni, a figyelmünk az adott pillanatban kizárólag a mesére és a hallgatókra fókuszál. A mesélő és a mesehallgató is használja a képzeletét, erős belső képeket alkotnak, a mesemondó ezt szavakkal is elmondja. Ezek hatalmas, különleges és valódi erők, van irányuk, intenzitásuk, hatásuk pedig maradandó.  Azonban nagyon fontos: a valóságtól elrugaszkodott és ijesztő elvárásnak tartom egy szülő vagy egy pedagógus felé, hogy napi rendszerességgel, élőszóval meséljen népmesét. Fontos, hogy legyen a tarisznyájában minél több emlékezetből elmondható mese, törekedjen arra, hogy ezek száma folyamatosan bővüljön, de meséljen nyugodtan és örömmel könyvből is. Egy könyvből elmesélt mese is rengeteget ad a gyereknek, szükség van rá, sőt családban, vagy az intézményes nevelés keretei között nélkülözhetetlen.    Mennyire hatottak a könyvek tartalmára a gyerekek/csoportok, akikkel dolgozol? Nagyon, nagyon, nagyon. Minden kötet ajánlása: Köszönöm ezt a könyvet azoknak a gyerekeknek, akik már hallották ezeket a meséket, és szeretettel ajánlom azoknak, akik még nem. Ezek a gyűjtemények 20 év alatt álltak össze, minden könyv kéziratának összeállításakor régi foglalkozásvázlatok, rengeteg jegyzet kerül elő, sok gyerek, gyerekcsoport emléke idéződik fel. Vannak mesék, amelyek egy-egy konkrét gyerekhez olyan erősen kapcsolódnak, hogy a kész mesekönyvben sem az illusztrációt, hanem az ő arcukat látom. Vagy van olyan, hogy mesélek egy mesét, és minden alkalommal eszembe jut közben valaki, vagy valami. Például aCsillagszemű juhásznál egy húsz évvel ezelőtti tiszaföldvári tanterem, és egy kisfiú, aki nagyon mérgesen felkiált a király parancsait hallgatva, hogy „ha nekem nyomná így a szöveget, adnék neki olyan fülest, hogy a feje leesik…”   Az ilyen beszólásokat én is imádom. Vannak speciálisan egy-egy csoporttípusban használt meséid? Hiszen dolgozol állami gondozott gyerekekkel is, ami sok szempontból speciális terület. Mi az, amire ilyen esetben meseválasztásnál, mesemondásnál figyelni kell? Ők is szívesen hallgatják a sorozat meséinek egy részét, de velük nemcsak az adott korosztálynál egyébként is figyelembe vett szempontokkal számolunk. Azért használok többes számot, mert 42 önkéntes mesélővel dolgozom együtt, akik országszerte, heti rendszerességgel viszik a gyerekotthonokba az esti mesét. Nem mesélünk pl. olyan mesét ahol csak az anyai szeretet tudja feloldani a hősről az átkot, vagy csak az apa segítségével és tanácsával lehet megoldani egy talányt, viszont nagyon sok olyat mesélünk - mert újra és újra hallani akarják -, ahol a hőst bár kitaszítják az otthonából és egyedül marad, mégis minden próbát kiáll, és birodalmat nyer, uralkodó lesz belőle. A kamaszok nagyon szeretik és sokszor kérik a rászedett ördög meséket, amelyekben ki lehet cselezni a kísértőt, és sosem tudunk eleget mesélni azokról a hősökről, akik libapásztorlányokból, juhászokból, szolgálókból emelkednek királlyá és királynővé. A kicsik imádják a testről és biztonságról szóló meséket, jó sok mondókával, ringatással és ölbéli játékkal. Mindannyian gyorsan magukra ismernek azokban a történetekben, amelyek úgy kezdődnek, hogy: „Volt egyszer egy szegény asszony, meg egy szegény ember, de azok olyan szegények voltak, hogy csak minden harmadik napon került ennivaló az asztalra. Hiába született aranyhajú kicsi fiacskájuk, beletették egy teknőbe, ráeresztették a folyóra, hátha jó emberek találnak rá, aztán majd felnevelik…” Számukra a tündérmesék kiszámítható rendje, amelyben a végén minden jóra fordul, megnyugtató, reménykeltő kárpótlás, és vigasz. Üzenet arról, hogy nincs lehetetlen, mindig van megoldás, a vágyak és az álmok - ha teszünk értük -, teljesülhetnek. A magyar irodalmi hagyományban fontos szerepük van a népmeséknek? Szerinted van olyan, hogy alapmesekincs? Vannak mesék, amelyeket sokan ismernek, ilyen a Fehérlófia, Hét kecskegida, Tündér Ilona vagy a Grimm csokor: Csipkerózsika, Hófehérke, Piroska. Ezek, a szinte mindenki által valaha hallott, vagy mostanában inkább látott történetek adnak egy kevéske, de mégis közös alapélményt a mesékkel kapcsolatban. Ha az alapmesekincs azt jelenti, hogy olyan történetek, amelyeket sokaknak kellene ismerni, vagy jó lenne, ha nagyon sokan ismernék őket, akkor igen, elméletben lehet ilyen. Össze lehet rakni „alapmesecsomagot”, ha van válogatási szempont, ha tudjuk mi célból és kinek állítjuk össze, de még akkor is rengeteg továbbgondolni való kérdést vet föl, ha tudjuk a kinek-miértre a választ. Mi mindenre lehet használni egy mesét? Elsősorban mesélésre. De a mese olyan, mint a táltosparipa, univerzális segítő. Én most, itt, elsősorban a gyerekekre vonatkozóan válaszolom meg a kérdésed, idő hiányában a teljesség igénye nélkül. A gyerek, akinek mesélnek, képes történeteket meghallgatni és követni (összpontosít, figyel). Gazdag a szókincse, ha minden nap hallgat mesét, másfél évvel jár azon kortársai előtt, akik nem, fejlődik az elemző, rendszerező, szövegértő képessége.  A népmesékkel odaadjuk a gyereknek a valóság megismerésének egyik csodálatos eszközét, más úton nem megszerezhető tapasztalatok és információk megszerzésére adunk módot. Megerősíthetjük az önbizalmát, önismeretét, én erejét, pozitív énképét, életbátorságát. Mesehallgatás közben a tanulásban is nélkülözhetetlen erőforrásaink aktivizálódnak: pl. a képzelet, a képalkotó képesség. Hosszan folytathatnám…   És hallgatnánk is szívesen. Bár az is érdekel, hogy mi volt a legmeglepőbb dolog, ami egy mesefoglalkozásból kerekedett? Nekem mindig azok a kérdések a legmeglepőbbek, amelyeket a gyerekek tesznek fel egy-egy mese kapcsán. Egyszer nagyon régen, a Három kismalac mese után azt kérdezte tőlem egy kislány, hogy „Amikor te még kis szalmaház voltál, arról van fényképed?”. Ő pontosan tudta, akárcsak Horatius, hogy rólunk szól a mese, és nem malacokról meg a házaikról. Pedig ezt gyakran a felnőttek sem tudják. Mi volt a legemlékezetesebb élményed? Egy nagyon kemény, rettenetesen nehéz, és a végére csodálatos kamasz fiúcsoport Paloznakon. A mese, amit épp meséltem a Kőszívű öregember volt. A fiúkat nagyon megérintette a történet, beszélgetni kezdtünk, mit jelent kőszívűnek lenni, ki a kőszívű.  Aztán egy 18 éves srác azt kérdezte: Milyen álmok lehetnek a kőszívekbe zárva? Visszakérdeztem: Milyenek?  Azt válaszolta: Az enyémbe az, hogy egyszer majd a feleségemmel és a négy gyerekemmel megállok itt a Meseközpont kapuja előtt, bejövök és megmutatom nekik, hogy itt hallottam azokat a gyönyörű meséket, amiket nekik szoktam mesélni. Huh, ez gyönyörű! Van olyan, hogy nem hat egy mese? Persze, de ez sosem a mese vagy a mesehallgató hibája. Fontos a téma, a mesélő és a mesehallgató testi-lelki állapota, a hely, az idő, a létszám. Rengeteg tényezőn múlik, hogy talál-e utat a mese, és odaér-e ahová azt eredetileg szántuk.  Van olyan, hogy semmi közünk nincs egy elmesélt történethez, nem értjük, nem érdekel, nem érint meg. Kiscsoportos óvodás korban hiába mesélek a szerelemről vagy arról, hogyan lehet megtalálni az igazit. Egyik sem négy éveseket foglalkoztató téma, lehet, hogy aranyosan meghallgatják, de nem ér célba. A kamasz azonban értő füllel és szívvel hallgatja a szerelemről szóló tündérmesét, vagy annyira bevonódik, hogy indulatosan belekiabál, hogy „Mit összebénázik ez a királyfi!”. Olyan is van, hogy nincs kedve valakinek mesét hallgatni, mert nincs abban testi-lelki állapotban, hogy mesét hallgasson. Volt olyan mesecsoportom, ami iskola után kezdődött. A gyerekek fáradtan, és napközis uzsonna után, de mégis éhesen jöttek, és első pár alkalommal mesével kezdtünk. Nem nagyon hallgatták, izegtek-mozogtak, vergődtek. Aztán változtattunk a sorrenden, megetettük őket, azután kijátszottuk, kitáncoltunk, kiénekeltük vagy ordítottuk a nap minden feszültségét, és akkor már ők kérték, hogy mesélj, mesélj még… Van olyan mese, amit csak nagyon meghitten, kis körben érdemes elmesélni, ha túl sok embernek, túl nagy térben hangzik el, már nem ér célba. Végül, de nem utolsósorban olyan is előfordul, hogy utálod a hőst és az egész sztorit. Idegesít, alig bírod elviselni. A felnőttnél ilyenkor érdemes elgondolkodni miért, mi zavar.  Gyereknél pedig ebben a helyzetben gyorsan jól le kell kerekíteni és zárni a történetet, azután keresni egy olyat, amit örömmel hallgat. Nagyon köszönöm, várjuk a következő kötetet, mesealkalmat, találkozást, varázslatot!

Forrás: prae.hu