A vízen messze szállt a leány hangja. A tó aranyfényben ragyogott a reménykedő tündér mosolyától. Nagy volt Thuz herceg és Horka meglepetése, mikor Helka egészségben tért meg a hatalmas viharból. Először halálra váltak a rémülettől, de mikor meglátták a mosolygó leányt, egyszeriben eszükbe jutott, hogy a cigányasszony terve nem tudódhatott ki, s nincs mitől félniük. Jó arcot vágtak hát, s úgy tettek, mintha ők örülnének a legjobban megmenekülésének. "Így is jó - gondolta magában a gonosz testvér. - Ha ez nem sikerült, sikerül majd más." A kis halat elcsalta Helkától, hogy majd ő elkészíti apjuknak. Mikor azonban egyedül maradt, maga ette meg a ritka kis állatot, s atyjának egy másik, hasonló halból sütött vacsorát. Nem is lett belőle semmi haszna a jó öregnek. Olyan vak maradt, mint annak előtte volt. Helka és Kelén szomorú szívvel látták, hogy útjuk eredménytelen maradt. Már-már azt hitték, hogy álom volt minden, a tündér, a vihar s egész csodálatos kalandjuk a tavon. Thuz és Horka azonban nem tudtak belenyugodni tervük kudarcába. Horka dühöngve látta, hogy nemcsak húgát nem sikerült elveszejteniük, hanem a leányt mérhetetlenül boldoggá teszi ifjú lovagjának szerelme. A gonosz testvér nem tudta ezt soká nézni, s egy este ismét a cigányasszonyhoz fordult tanácsért. A vén banya most azt a tervet főzte ki, hogy elválasztja a két szerelmest, s ha az egyik elvész, a másik úgyis utána hal. Tudott a Bakony erdőségeinek közepén egy hatalmas, öreg cserfáról, melynek tetején elhagyatott hollófészek búslakodik. Elmondta, hogy a fészek közepén egy csészényi harmatnedvet talál, aki megkeresi, s ha ezzel világtalannak megmossák szemét, visszanyeri látását. A fát egy hatalmas vadkan őrzi; aki megközelíti: halál fia. Horkának megtetszett a terv. Felbiztatják Kelént, hogy hozza el szerelme édesapjának gyógyszerét. Hogy azonban bizonyosak lehessenek benne, hogy ott járt, hozza el a fiú a vadkan nyelvét is. Kelén biztosan vállalja az utat, s ha nem tér vissza, Helka szíve úgyis megszakad. A szerelmes ifjúnak nem kellett sok biztatás. Hiszen elszomorodva látta, milyen bánatos Helka, hogy első próbálkozásuk nem sikerült. S mire ne vállalkozott volna, hogy mátkájának örömet szerezzen! Rögtön elhatározta, hogy elmegy a Bakony-erdőbe, és megkeresi a fát. Helka könnyes szemmel engedte útjára, de bízott bátorságában, kitartásában s szerelme erejében. Hét nap, hét éjjel bolyongott Kelén a Bakony-erdő fái között. Kereste A cserfát az irdatlan nagy rengetegben, de nem találta sehol. Egy éjjel kétségbeesetten ült a tűz mellett, s azon töprengett: mitévő legyen? Hazatérjen dolgavégezetlen, vagy folytassa tovább most már csaknem reménytelennek látszó útját? A fák között játszó bakonyi szél meghallotta sóhajtását, elvitte magával Kamorhoz, a Bakony hatalmas varázslójához. Az jól ismerte a fiút. Mikor pásztornak öltözve Tihanyban járt, egyetlen fia sírjánál, sokszor látta. Azt is tudta, hogy öreg nevelőapja és ő évek óta gondozzák, ápolják a számukra ismeretlen sírt. A varázsló, aki figyelemmel kísérte a Balaton csalfa tündérének sorsát is, hallott már valamit Thuz herceg gonosz hitszegéséről. Mikor a szél elhozta hozzá Kelén segélykérő sóhajtását, hamarosan ott termett az ifjú mellett, s megkérdezte tőle, mi járatban van. Kelén elmondott mindent sorjában. Hogyan csapta be Thuz herceg öreg nevelőapját, miként gyógyította meg Helka ápolása a beteg Aggastyánt, hogyan esküdtek a lánnyal örök hűséget egymásnak. És elmondta azt is, hogy Horka álmáról hallva miként kerültek szörnyű viharba a tavon, s hogyan szabadította meg őket a Balaton tündére. Bevallotta azt is, azért jött a Bakonyba, mert szeretné meghálálni Helkának, hogy meggyógyította apját. A cserfa harmatvize talán megszerzi a leány világtalan édesapjának a gyógyulást, kettejüknek pedig az igazi boldogságot. Az öreg varázsló hamar átlátott Thuz és Horka tervén. S mikor meghallotta, hogy Kelénnek magával kell vinnie a vadkan nyelvét is, már azt is tudta, hogy a fiút meghalni küldték a vadonba. Márpedig csak ennek a fiatal párnak a boldogsága veheti le Sió fejéről a szörnyű átkot. Kamor nemcsak varázsló volt, hanem bölcs és jó ember is. Tudta, hogy a tündér nagyon megszenvedett tettéért. Segített hát a szerelmeseken, s ezzel úgy gondolta, feloldozhatja Siót is saját bosszújának átka alól. Másnap reggel odavezette a fiút a vén cserfához. A vadkannal ő maga végzett. Gallyakból még lépcsőt is varázsolt a fatörzsre, hogy Kelén azon feljuthasson az irgalmatlanul magas fa tetejére. A fa koronájának legmagasabb pontján ott volt az elhagyatott hollófészek, s annak közepén a csészényi harmatvíz. Kelén cseppenkint merte a drága kincset kulacsába, melyet keblébe rejtett. Kamor elkísérte az ifjút egészen a rengeteg széléig, s ott áldólag tette fejére kezét: - Áldásom kísérjen utadon, fiam. Maradj tiszta szívű és állhatatos, mint eddig voltál, s tudd meg, hogy a sírban, melyet atyáddal együtt olyan hosszú ideje ápoltatok, egyetlen fiam pihen. Ha bajba jutsz, mondd háromszor ott a sír mellett nevemet, s a bakonyi szél szárnyán egyszeriben ott termek melletted. Mire Kelén köszönetet mondhatott volna, az öreg varázsló már el is tűnt a fák között. Thuz és Horka már régen azt hitték, hogy a fiú odaveszett, mikor egy hajnalon megszólalt a várkastély harangja. Helka boldogan sietett a kapuhoz. Ő nem is gondolt rá, hogy Kelénnek valami baja eshetnék, s szerelmes szíve megsúgta azt is, hogy kedvese érkezését jelzi a kapuharang. Így is volt. Pár perc múlva ott pihent Kelén karjai között. A két cselszövő a vár lovagtermében ült, mikor a mátkapár belépett. Bizony megint csak alig tudtak uralkodni szörnyű haragjukon, mikor megtudták, hogy Kelén teljesítette, amire vállalkozott. Nehezen sikerült mosolyt erőltetni arcukra, mikor megköszönték fáradozását, s megdicsérték az ifjút bátorságáért. "Így is jó - gondolta Horka, mikor elvette tőle a harmatvizet. - Ha másodszor nem sikerült, sikerül majd harmadszor." A két szerelmes alig várta, hogy egyedül maradhasson. A gonosz asszonynak így nem került nagy fáradságába, hogy maga tegye el a vadkan nyelvét és a gyógyító vizet. Esze ágában sem volt azzal meglocsolni az öreg herceg világtalan szemét. A vadkan nyelvét elkészítette férjének reggelire, maga pedig odaült tükréhez, hogy a Bakony-erdő harmatával arcát felfrissítse. Minden varázslatnak kétféle hatása van. A cigányasszony, úgy látszik, csak félig ismerte a varjúfészek titkát. Azt sem tudhatta előre, hogy az öreg Kamor mit művelt a vadkan nyelvével és a harmatvízzel, mielőtt az ifjút útjára bocsátotta. És azt sem tudta, úgy látszik, hogy a gonoszok kezében minden gonoszsággá válik. Alig locsolta meg ugyanis Horka a hollófészek harmatvizével arcát, iszonyodva sikoltott fel. Azaz csak sikoltott volna, ha emberi hang jön ki a torkán, s nem szörnyű madárrikácsolás. A tükrében azt látta, hogy gyönyörű arcát, egész testét egyszeriben rút hollótollak borítják el, aztán mindenestül undok, fekete hollóvá változik át. A herceg abban a percben nyelte le az első falatot a vadkan nyelvéből, s mire Horka madárrikácsolására felfigyelt, s bámulva nézte, hogyan került a szobába ez a csúf madár, már magán is csodálkozhatott. Mikor szólni akart, csak röfögés tört ki torkán, testét sűrű, kemény serte borította, s ha Horka még valaminek örülni tudott a világon, azon örülhetett, hogy élete párja is ott változott át vadkanná a szeme előtt. Senki sem tudta, hová tűnt a hercegi pár. Nem is nagyon hiányoztak senkinek, s nem is keresték volna őket, ha Helkának - miután elbúcsúzott Keléntől, aki hazaindult a remetelakba - eszébe nem jut a harmatvíz. Sietett Horkához, de nem találta sehol. A hercegi pár lakosztályának minden ajtaja tárva volt, s a teremben, ahol előbb együtt voltak, megtalálta a félig elfogyasztott vadkannyelv maradványait s a földön az üres kulacsot. Keserves sírásra fakadt a leány, s rohant Kelén után, hogy elpanaszolja bánatát. Mikor a fiú meghallotta a dolgot, maga is nagyon elbúsult. Miféle keserves átok üldözi őket, hogy mikor megtalálják a varázsszert, vagy erejét veszti, vagy elvész?! Hiába volt hát megint a viszontagságos út, hiába minden reménykedés, nem adhatják vissza az öreg herceg szeme világát, nem lehetnek boldogok! Ott ült az ifjú mátkájával a sír mellett, mély bánatba merülten, s nagyot, keserveset sóhajtott: - Hej, Kamor, Kamor, Bakony varázslója, hiába segítettél, hiába biztattál! - Aztán szomorúan tette hozzá: - De ha Kamor itt lenne, talán tanácsot adhatna, mit tegyünk. Az erdő néma fái nem válaszoltak, s merengésükből csak a feltámadó szél hangja riasztotta fel a könnyes szemmel egymás mellett ülő leányt és fiút. Szokatlanul erős szél volt ez. S mint ezen a vidéken legtöbbször, a Bakony felől fújt. Kis idő múlt el, csak annyi, amennyi a szélnek kell, míg a bakonyi hegyekből lejut a Balatonhoz, s egyszerre jóságos hang szólalt meg mellettük: - Itt vagyok, fiam! Rémülten ugrottak fel helyükről, s úgy néztek a varázslóra, mintha álmot látnának. - Miért csodálkozol? - kérdezte az öreg. - Hiszen megmondtam, hogy ha a sír mellett háromszor ejted ki a nevem, itt termek melletted. Most is csak annyit késtem, míg elhozott magával barátom, a bakonyi szél. Helka nem így képzelte el a varázslót. Semmi félelmetes nem volt ebben a szép öregemberben, aki annyira hasonlított édesapjához. Rémülete, melyet Kamor hirtelen megjelenése okozott, hamar elmúlt. Tiszta szívének bizalma máris feléje fordult, s remegő hangon mondta el az öregnek, miként tűnt el Horka kezén a varázsital. Az, hogy a hercegi párral mi lett, csak akkor jutott eszébe, mikor a varázsló kérdezősködött felőlük. - Eltűntek - felelte -, nem láttam őket sehol a palotában. A varázsló megcsóválta a fejét. - Gondolhattam volna - mondta titokzatosan, s többet akkor sem mondott, mikor a fiatalok faggatni kezdték, hogyan értette ezt. A varázsló hamar eltűnt. Előbb azonban meghagyta Kelénnek, hogy naponta gyűjtse össze a sírdomb virágainak harmatcseppjeit. De vigyázzon, oda ne adja másnak, csak Helkának, hogy azzal locsolgassa édesapja világtalan szemét. A fiatalok megfogadták Kamor tanácsát, s harmadnapra az öreg herceg káprázó szemmel újból megpillantotta a napvilágot. Úgy mondják, azon a reggelen egy dühödt vadkan csapott ki az erdőből, s nekirontott a virágos sírdombnak. A remete segélykiáltásaira hamar ott termett Kelén, s egyetlen nyílvesszővel leterítette a vadat, mielőtt még kárt tehetett volna. Kétszer fordult meg hatalmas teste maga körül, míg lependeredett a sziklapárkányról a vízbe. A biztos kezű vitéz másik nyílvesszeje annak a csúf fekete hollónak szólt, amelyik ott keringett a sírdomb felett. Az undok állat tetemét is a sziklák alatt hullámzó víz nyelte el. Az öreg remete már sajnálta is őket. De ez nem is csoda, mert ő olyan jó volt, hogy az még azokban a régi-régi időkben is ritkaságszámba ment. Mikor híre járt, hogy Rohan herceg másik lánya és hercegi férje nyomtalanul eltűnt, még értük is imát mondott. Pedig azokat aztán igazán nem sajnálta senki. Rohan herceg, mikor újra látott, olyan szépnek látta a világot, mint amilyen az sohasem volt a valóságban. Határtalan örömében azt akarta, hogy mindenki örüljön. Nem is gondolt rá, hogy akadályt gördítsen Helka és Kelén boldogsága elé. Nemcsak azért, mert tudta, hogy hűséges és állhatatos szerelmüknek köszönheti visszanyert szeme világát, hanem mert amíg sötét volt körülötte a világ, megtanulta, hogy nincs az a kincs, amelynek fénye pótolni tudná a világosságot. Örömmel tette hát egybe a két boldog szerelmes kezét, s hamarosan kitűzték a menyegző napját. Hét országra szóló lakodalomra készült a vidék népe. Még a betegek is felkeltek ágyukból, hogy láthassák a szép Helka s a daliás Kelén esküvőjét. Mikor azonban már javában sütötték az ökröket a tihanyi hegyoldalakban, s a várfalakról zászlólobogás és ágyúdörgés jelezte az ifjú pár egybekelését, ők eleget tettek ígéretüknek. Megkeresték kis csónakjukat, mellyel azon a viharos délutánon a tavat járták, s levetve ünnepi ruhájukat, ugyanabban a köntösben, mint akkor, beeveztek mélyen a tó közepére. Kelén evezett, s Helka ragyogó mosollyal ült a csónak hátsó ülésén, ölében az aranyszőrű gödölyével. Csendes volt a víz, csak a kósza szellő reszkettette meg a színét. De lehet az is, hogy a tó tündére remegett izgatott várakozásában. Még be sem értek a tó közepére, mikor Helka csengő hangon a tündért szólította. Szíve túláradt a boldogságtól, s alig várta, hogy másnak is örömet okozhasson. A vízen párás fény úszott, mint minden nyári napon, mikor az emberek nem is gondolnak rá, hogy tündér lakik a tóban. A boldog szerelmesek azonban a fényben már meg is látták Siót, aki mosolyogva emelkedett ki a habokból. - Elhoztátok hát?! Elhoztátok? - kérdezte izgatottan. Helka aranyollót akasztott le övéről, s azon nyomban nyírni kezdte a gödölye aranyszőrét. Ahány fürt esett ölébe, annyit szórt a vízbe. S ahogy az aranygyapjú elérte a habokat, úgy hullottak le a tündér válláról a kígyók. Pár perc múlva mindet elnyelte a víz. A tündér pedig ott állott visszanyert aranyfürtjeivel, s alakja lassan egybemosódott a fénnyel. A fiatalok a látomás igézetében észre sem vették, hogy azon a tájon sodorta őket partra a déli szél, ahol most Füred villái állanak. Akkor még itt a Bakony fái csaknem a vízig értek, s köztük ott várta őket Kamor. A varázsló megáldotta őket. - Mielőtt visszatértek ősz atyátokhoz, búcsút veszek tőletek. Kincset nem adok nektek, nincs is rá szükségtek, de láttátok azt is, hogy a kincs semmit sem ér. Mégis azt szeretném, hogy mindörökre emlékezetes legyen a hely, ahol megáldottam hűséges szerelmeteket, melyből annyi jó származott. Emberséges tetteitekből s önfeláldozástokból áldás fakadjon késői időkre! Jer te is, Sió! - tette hozzá. - Lépj ki habjaid közül, és ünnepeljük itt együtt szabadulásodat s megbékélésünket. Ezzel Kamor földre dobta cserfaág varázsvesszejét. - Ezen a helyen gyűljenek össze hegyeim érceinek legjótékonyabb erői! - kiáltotta. - És vizeimnek legjótékonyabb forrásai - tette hozzá a Balaton megszelídült tündére, aranybuzogányos nádját odadobva a cserfaág mellé. Abban a percben, azon a helyen felfakadtak Füred gyógyító forrásai. A két szerelmes boldogan élt, míg meg nem halt. De egészen sem ők, sem a tündérlány nem haltak meg sohasem. Áldozatos hűségük emléke megmaradt a rég múlt mesevilág kincsei között, s nevüket ma is viselik a szép fehér balatoni hajók. Azoknak, akik nem tudják, miért keresztelték ilyen különös névre őket, mondottuk el ezt a réges-régi történetet.

<<VISSZA A GYŰJTEMÉNYHEZ

<VISSZA A KLASSZIKUSOKHOZ