Nénik és bácsik szálltak fel, másfajta nénik és bácsik, mint oda­haza Budapesten. A bácsiknak bajusza volt, a néniknek fejkendője, s a szájuk nem volt piros, hanem csak olyan, mint az enyém. Nagy kosarakat meg puttonyokat cipeltek. Az egyik puttonyba éppen beleláttam, odatették mellém a földre. Kék babos vászonnal volt letakarva, és minden zökkenőnél azt mondta: Kot-kot. Mögöttem a kosár ráfelelt: Sáp-sáp. Aztán leszálltunk. Egy kis ösvényen felfelé mentünk az erdőszélig. Anyu vitte a nagytáskát, én a kosarat. Bizony nem volt könnyű. Az erdőszélen állt a ház. Szép, nagy ház volt, de nem kőből, egymásra fektetett fatörzsekből csinálták. Nénik és bácsik szalad­tak elénk, s ahogy már szokták, mindenfélét beszéltek. Volt ott egy bácsi, tetőtől talpig zöld ruhában, még a kalapja is zöld volt, s hátul valami sörte ült rajta, olyasformán, mintha apa borotvaecsetjét tűzte volna oda. A bácsinak puska lógott a vállán, s ezért mindjárt tudtam, hogy ő az erdész bácsi. Egy néni odajött hozzám. -   Hát téged hogy hívnak ? - kérdezte. Megmondtam, de kicsit húzódozva, mert mindig ezt kérdezik. Akkor azt mondja: -   A szemed miért olyan kormos? Mért nem mosod? S mosolygott hozzá, de olyan kedvesen, hogy nekem nevetnem kellett. Láttam ám, hogy neki is nagy fekete szeme van, meg a haja, mint a szurok. -  A néni mért nem mossa a szemét? - kérdeztem. Elkacagta magát erre, s megölelt.    -   No nézzétek a kislányt! Vigyázz, Marika - fenyegetett meg a mutatóujjával - lefestem a te kormos szemedet, s majd ha nagy leszel, akkor is látni fogod, hogy sose mostad. Egy nagy-nagy füzetféle volt a bal kezében, s mutatta, hogy abba festeget. Egy kislány meg egy kisfiú jött aztán oda, és csak bámultak rám. -   Marika, menj, játsszatok - mondta anyukám, és elvette tőlem a kosarat. Elmentem velük. Azt hittem, homokozni hívnak, mert mi oda­haza Julikával mindig homokozunk. De itt nem volt homok, se hinta, csak erdő. Még a házat is körülvették a fák. -  Tudsz papírcsónakot csinálni? - kérdezte Jani, a kisfiú. -  Nem tudok. -  Majd megtanulod, csak gyere. A fák között, nem messze egy kis patak folydogált. Odamentünk a partjára. Már álldogált ott három fiú, s csónakot eregettek. Újság­papírból hajtogatták a csónakot, meg kéményes gőzhajót is, szépen úsztak a vízen. Bözsivel - úgy hívták a másik kislányt - mi is csináltunk egy csó­nakot. Még utast is tettünk bele, egy cserebogarat. A cserebogár útközben mászkálni kezdett, majd felborította a hajónkat, s aztán egyszerre csak hopp, elszállt.    - No, ez elment - mondta Jani. S ezen nevetni kellett. Akkor valami a bokorban megzörrent mögöttünk. Meg nyüszí­tett is egy picikét, azt mondta: liii... A fiúk felugrottak, mi van ott. Csak nem sündisznó? Ki is futott onnan egy kis állat, s bebújt a másik bokorba. -   Fogjuk meg! Jani mindjárt magyarázta, hogy mi, lányok, maradjunk itt, ők majd fiúk hárman megkerülik a bokrot. De el ne szalasszuk ám, ha menekül! Felálltunk szépen, Jani megzörgette a bokrot, ki is szaladt a kis állat Bözsi meg Jani között. -  Hiszen ez egy kismalac! - kiáltották. - Hogy kerül ide az erdőbe? -  Tán elhagyta az anyja. -  De a konda nem jár erre! -  Fogjuk meg, fogjuk meg! No, a fiúk haditanácsa szerint, szép lassan körülálltuk megint a malacka új búvóhelyét. Jani, Pisti túloldalt zörgették a bokrot, mi meg többiek ott guggoltunk az aljában kitárt karral. Ám hiába zörögtek, meg csapkodták a gallyakat, nem mozdult semmi. -  Á, nincs ez már itt - mondta a harmadik fiú, annak még nem tudtam a nevét. - Itt kell legyen! - mondta Jani, és lehasalva, egy bottal ütögette a bokor tövét. Most se mozdult semmi. Igen. de látom én, hogy egy kedves kis malacka hátrál kifelé a sűrű gallyak között éppen az orrom előtt. Kinyúltam, s két kézzel elkaptam. Nagyot visított, hogy uiii! Majd elejtettem ijedtemben. - Megvan! Megvan! - volt nagy rikoltozás. Jaj, de ijedt kis malacka volt, nyüszített, rúgkapált kétségbeesésé­ben. Csak akkor nyugodott meg, mikor egészen magamhoz öleltem. Akkor meg bekapta a hüvelykujjamat a fogatlan kis szájába, és azt szopogatta. Szóltam Bözsinek: -  Nézd csak, mit csinál. -  Hiszen éhes szegény - mondta Bözsi. - Meg kell etetni. -  Adjunk neki tejet. Bözsi nevetett. -  Nem tud ez még inni. Fogtuk a malackát, dehogy adtuk oda a fiúknak, s beszaladtunk vele a konyhába. Nem volt ott senki, mert Bözsi mamája éppen anyukámnak mutogatta a konyhakertet. Velük volt a rajzoló néni meg a vadász bácsi is. -   Nem baj - mondta Bözsi -, tudom én, hogy édesanyám hogy csinálja. Szokta ő is szoptatni a kismalacokat. Hozott a kamrából egy cuclit, beleöntött egy kis tejet, s odakí­nálta a malackának. -  No, igyál, kis Fáni - mondta neki. -  Fáni? - kérdeztem. -  Hívjuk Fáninak, jó? -  Jó. Fáni jóízűen kortyolgatott, egykettőre kiürítette a cuclit. Bözsi fogta s újratöltötte. Én addig leültem egy kis zsámolyra, s ölembe vettem a malackát. Piros babos szoknya volt rajtam, leg­kedvesebb szoknyám. Úgy látszik, tetszett a kis Fáninak is, mert úgy belefúrta magát, alig látszott ki belőle. Fáni éppen a második cuclit szopogatta, amikor visszatért anyu­kám, s vele a nénik meg az erdész bácsi.    -  Hát ez meg hogy kerül ide ? - bámult rám az erdész bácsi. De úgy nézett, mint aki sosem látott még kismalacot. -  Fogtuk az erdőszélen. A fiúk mindjárt magyarázni kezdték, hogy így meg úgy körülkerí­tettük a bokrot, mert hát a fiúk már ilyenek. Közben Fáni jóízűen kortyolgatott az ölemben. A babos szoknya ráncai közül csak a feje meg a háta látszott ki.    -   De hiszen ez egy kis vadmalac! - kiáltotta az erdész bácsi. - Egy vadmalac, azért csíkos a háta. S csakugyan: Fáni hátán ujjnyi széles, barna csíkok húzódtak végig. -   Dehogy vad, szelíd! - mondtam én. - Egészen belebújt az ölembe. Mindenki kinevetett engem, pedig Fánika csakugyan szelíd volt, még ha vaddisznó volt is az anyja. -   Maradj csak úgy egy kicsikét - mondta a rajzoló néni, s láttam, hogy előveszi azt a füzetet, s már fut is jobbra-balra a ceruzája a papíron. Egykettőre elkészült a rajz. Ott volt rajta a kis vaddisznó cuclival az ölemben, és persze ott vagyok rajta én is. A szemem persze kormos rajta, hű, de milyen kormos szemet csinált nekem az a néni! Pedig tudhatta, mosom én minden reggel! Forrás: Óperencián innen - Óperencián túl