Megörült a király."Mégse megyek haza üres kézzel!" - gondolta, s leszállt a lováról, belépett a kertbe, és leszakított egy szál rózsát. De abban a szempillantásban egy sárkány ugrott elő, és rákiáltott: - Mit csinálsz itt!? Ki engedte meg, hogy hozzányúlj a rózsáimhoz? A király megrettent, de azért bátran így szólt: - Az igaz, hogy nem kértem engedélyt, de nem tudtam, hogy tied ez a kert. Kérlek, hallgass meg, akkor talán másképp ítélsz felőlem. Király vagyok, és van három lányom. Egy távoli városba kellett lovagolnom, s lányaim megkértek, vigyek ajándékot nekik. Az egyik ruhát kért, a másik köpenyt, s a legkisebb egy szál piros rózsát. De rózsát sehol sem találtam a városban, csak itt, a te kertedben. A gyermekemnek akartam örömet szerezni, ennyi a bűnöm. A sárkány hallgatott kicsit, majd így szólt: - Jól van, nem bánom, vidd el a lányodnak a rózsát. De ha holnap mind a ketten meg nem jelentek itt nálam, jaj az életednek, úgy vigyázz! Azzal eltűnt, mintha ott se lett volna. A király meg nehéz szívvel folytatta útját. Mikor hazaért, és átadta az ajándékokat, a legkisebb lánya észrevette rajta, hogy valami nagy gond emészti - s titokban megkérdezte tőle: - Mért búsul, édes király apám? Látom, hogy valami nyomja a lelkét. A király ekkor elmesélte nagy sóhajtozva, hogy a rózsával hogyan járt, és a sárkány mit parancsolt neki - a lánya azonban csöppet sem ijedt meg. Sőt, még ő vigasztalta az édesapját. - Emiatt egyet se búsuljon, édes király apám. Ha elmegyünk oda, vissza is jövünk épségben, mind a ketten. S csakugyan, már kora reggel lóra kaptak másnap, s elindultak, hogy fölkeressék a sárkány kertjét. Oda is értek szerencsésen, csak éppen senkit sem találtak a kertben. Azon töprengtek éppen, hogy mitévők legyenek, amikor megpillantottak a közelben egy palotát, amelyiknek tárva-nyitva volt a kapuja. Beléptek, köszöntek - de ott se mutatkozott se élő, se holt. Teremből terembe nyitottak, egyik csudásabb volt, mint a másik - de a legcsodálatosabbnak mégis csak azt találták, amelyikben egy étellel-itallal megrakott asztalra bukkantak! Ott aztán letelepedtek, és jóízűen megebédeltek. Utána visszasétáltak a kertbe, és gyönyörködtek a tengernyi sok rózsában - de találkozni még mindig nem találkoztak senkivel. Így esteledett rájuk, a szél-se-járta kertben, az elöl-hátul üres palotában. Hanem amikor beléptek a lakmározóterembe, a hosszú nagy asztal megint meg volt rakva a legfinomabb falatokkal! Menten neki is láttak, és elköltötték a királyi vacsorát. S bizony, nagyon elálmosodtak utána. Benyitottak a szomszéd terembe, hogy valami fekvő alkalmatosság után nézzenek - hát két csupa selyemmel, csupa paplannal borított ágy termett oda, amíg vacsoráztak. - Soha jobbkor! - kacagott fel a lány, s ő az egyik ágyba feküdt le, a másikba az édesapja. S aludtak reggelig, mint a tej. Akkor az öreg király így szólt szomorúan: - Édes lányom, nékem mennem kell most már. Itt kell hagyjalak egyedül. De azért előbb még megreggeliztek közösen a lakmározóteremben, ahol újra rakva volt az asztal mindenféle jóval. Utána a király lovára ült, és elindult haza - a lány meg kisétált a kertbe, szagolgatta a rózsákat, és a lehullott szirmokkal játszott. S akkor egyszerre odaugrott eléje a sárkány: - Ne ijedj meg - mondta -, nem bántalak, csak azt az egyet kérem, hogy légy a feleségem. Add a szavadat rá! - Nem adom! - felelte bátran a lány. - Add a szavadat rá! - Nem adom! A sárkány ekkor lehorgasztotta mind a hét fejét. - Pedig azt hittem, adod. Olyan egyedül vagyok itt a palotában. Hogyan történt, hogyan nem, a lány maga sem tudta, de megsajnálta a sárkányt. - Jól van, nem bánom - bólintott. - Vedd úgy, hogy szavamat adtam. De a lakodalmat csak annyi év múlva üljük meg, ahány fejed van. Addig otthon élek az édesapám palotájában, és minden héten meglátogatlak. Jó lesz? A sárkány boldog volt, nem tudott hova lenni örömében, egész nap egyebet sem csinált, mint kedveskedett a királylánynak. A legszebb rózsaszálakból kötött neki csokrot, a lehullott szirmokat a lába elé seperte, hogy azokra lépjen. S még pompásabb ebédet és vacsorát tálalt fel, mint amilyet - hipp-hopp! - az elmúlt két nap a hosszú, nagy asztalon találtak. És amikor eljött az este, illedelmesen elbúcsúzott a sárkány, és magára hagyta a jövendőbelijét. Bizony, sokáig nem jött álom a királylány szemére: hitte is meg nem is, ami vele történt. Csakugyan sárkány menyasszonyává lett? Csakugyan a szavát adta neki? Vagy csak álmodott, és álmodik még mindig? Így töprenkedett az ágyban, míg végül tényleg elaludt. S mikor fölébredt reggel - tízszer is megdörgölte a szemét. Egy daliás, ifjú király állt az ágya mellett, és így szólt hozzá: - Én vagyok a te sárkányvőlegényed, királylány! Egy gonosz ellenségem varázsolt sárkánnyá, s csak úgy szabadulhattam meg az átok alól, ha valakinek a szavát tudom venni, hogy feleségül jön hozzám. Időtlen ideje szenvedtem, búsultam itt a palotában, s te voltál az első, aki szavát adta, szépséges királylány. Nem bántad meg az ígéretedet? Dehogyis bánta meg a lány! - úgy repült a királyfi karjába, mint aki a legszebb álomra ébredt. Azonmód összecsókolóztak - s nem hét év, de hét nap múlva megülték a lakodalmat, s még ma is boldogan élnek, ha meg nem haltak.