Csak úgy recsegett a vékony deszkaajtó, majdhogy be nem szakadt az ütések nyomán. Az ember azt gondolná, mindjárt be is dől tokostul, akkor már nem is kell kinyitni soha többé. Az apró szobában mégsem mozdult senki. Béke és nyugalom honolt odabent. A reggeli tompa fények lustán ölelték a megkopott tárgyakat. A sarokban csendesen duruzsolt a vaskályha. Odakint hullt a hó, sűrű pelyhekben kavargott az ablak előtt. Időnként egy-egy pár csizma ütemes csikorgása közeledett a semmiből, majd halt el puhán a távolban. A szoba szegényes volt, mégis barátságos. Egyszerű tárgyak alkották a bútorzatot; nem kényeztették, éppen csak szolgálták gazdájukat, aki minden bizonnyal kénytelen volt beérni eme bútorok társaságával. A szoba harmóniája azt sugallta, hogy talán meg is szerette őket. Egyetlen furcsaság zavarta csupán a szemlélődőt: az ablak éppen csak a járókelők lábát engedte látni térdtől lefelé, no meg a pórázon vezetett és a szabadon ténfergő kutyák csapzott, loncsos szőrét. A szoba tehát alagsori volt, félig az utcaszint alá süllyesztve. Nem csoda, ha lakója úgy érezte, hogy ezzel meg is pecsételődött a sorsa; mélyen eltemetve tengődött hosszú ideje már a föld alatt. Rend és tisztaság honolt odalent. Takaros függöny díszítette az ablakot. A magas párkányon két különös formájú virágcserép állt. Az egyik elefántot ábrázolt, de a háta hiányzott, ott tömték meg őt földdel. Metélőhagyma bokra zöldellt benne, ez volt a szoba lakójának veteményeskertje. A másik teáskannaként szolgálhatott régen, ám csőre és füle letörött, s azután új tartalmat kapott az élete: a kínai levelekért meg a forró vízért kárpótlásul most virágot nevelt. Élet támadt benne, élet és erő. De hát a világon mindenki máshová ér el, mint ahova elindult. A falon régi óra lengette szaporán ólomingáit: tik-tak, tik-tak! Mindig sietett, ám a szoba lakóját ez nem zavarta, sőt örült is neki; sürgetni akarta ő az időt, nagyon is sürgetni! A falakon képek függtek körben. Az egyiken tájkép; libapásztorfiút ábrázolt az árokparton, egy másikon öreg malom volt lefestve, a harmadik rámában préselt virágok tarkállottak. A polcokon rengeteg könyv sorakozott: Shakespeare, Walter Scott, Schiller, Goethe és Calderon művei. Mellettük, egy kötetbe fűzve Plautus, Molière és Arisztophanész kapott helyet. De ni csak! Ott egy könyv elhevert a polcon! Kicsit távolabb a többiektől, szemtelenül kilógva a sorból egy vaskos kötet pihent. Tehette, hiszen külön megbecsülésnek örvendett gazdája szívében: Holberg vígjátékait őrizte agyonforgatott lapjain. Művelt ember szobájába csöppentünk tehát; tudós vagy költő lehet az illető, s a meséket is szeretheti, hiszen ott szorong a többi között egy szürke borítású, aranyszegéllyel díszített kötet: az Ezeregyéjszaka meséi. A második dörömbölésre nagyot reccsent az ajtó, majdnem bedőlt valóban, mire az ágyban mocorgás támadt, ingerült mormogás hallatszódott, és egy harisnyás láb került elő a takaró alól. A láb viseltes papucs után tapogatózott az ágy előtt, majd hosszú hálóing következett, de meglepetésünkre nem egy hölgy vagy egy asszony, hanem egy férfi kecmergett elő rosszkedvűen éjjeli vackából. Csak a hálóing zavart meg bennünket egy pillanatra, hiszen az ébresztő dörömbölés Andersen úrnak szólt! Nyilván ő lakja ezt a kis szobát, s éjszakai öltözete megfelel a kor divatjának. Fontos hírt kívánhat közölni vele a rekedtes hang tulajdonosa, mert igen kitartóan zörgeti az ajtót. – Andersen úr! Nyissa ki! Azonnal nyissa ki! – Máris! – hangzik az erőtlen felelet. A férfi a házikabátja után nyúlkál, kisvártatva meg is találja. Most ügyetlen próbálkozás kezdődik, amelynek során megkísérli karját a kabát ujjába mélyeszteni, majd feladja a küzdelmet, és a vállára teríti a kifakult ruhadarabot. Imbolyogva elindul a vékony deszkaajtó felé, ahonnan most már folyamatos, egyre agresszívabb dörömbölés hallatszik. Hogy megnyugtassa türelmetlen látogatóját, ezúttal kicsit hangosabban kiáltja: – Máris nyitom!  Néhány lépés, ott is van az ajtónál, már csak a kulcsot kell elfordítania a zárban, s az ajtó kinyílik. Nagydarab test zuhan a szobába. Andersen mintha előre sejtené a történteket, időben félrehúzódik, onnan figyeli a férfi esetlen bukdácsolását. Nyugodtan kivárja, amíg vendége nagy nehezen visszanyeri egyensúlyát. Felmerülhet a kérdés: vajon miért nem sietett látogatója segítségére? Mielőtt érzéketlenséggel vádolnánk a szoba lakóját, fogadjunk el egy másik indokot: nem először látta, amit látott. A szétáradó fanyar bűz is árulkodó lehet. Az alkohol nyilván nem az első esetben tette próbára az imént érkezett vendég érzékeit. Tagbaszakadt, erős ember volt a házmester. Heves természetű, telhetetlen, mint a lyukas hordó. Ivott, mint a kefekötő, és ha felöntött a garatra, úgy horkolt, mint egy egész konda. Arcát többnapos borosta csúfította, orra vörös volt és duzzadt. Szemöldökét egy forradás választotta ketté sötét szeme fölött; a fiatal, duhaj évek örök emlékét viselte. Azok az esztendők tovaszálltak, elröppent velük az ifjúi hév, már több mint ötven év nyomta a vállát. Manapság csak az ital adott lendületet mozdulatainak, nem a lelkesülés. – Azt hittem, sose nyitja ki! – recsegte felháborodottan. Az alkohol szaga és a rekedtes hang is ismerős lehet. Igen, találkoztunk már ezzel az emberrel valahol! Odakint a tomboló viharban ezen a hangon szálltak a szitkok a vékony kapurésen át az éjszakába, halálra rémisztve a vacogó gyermeket. – Jó reggelt! – Magának is, Andersen úr! A lakbérért jöttem! Tapintani lehet a csöndet. Az ébredező elme kétségbeesetten keresgél a mentségek között; vajon melyiket nem használta még fel fizetési késedelme elsimítása érdekében? Hihető, mégis megnyugtató indok kellene, amellyel nyerhetne néhány nap haladékot, és elkerülhetné az amúgy is felbőszült házmester kegyetlen ítéletét: az utcát és a fagyhalált. Már látta is önmagát élettelenül heverni a hóban, amint éhes kóbor kutyák rontanak rá, s marcangolnák ezer darabra a testét, ám sehogyan sem boldogulnak vele, olyan keményre fagyott a húsa a nagy hidegben. Mint a nehéz helyzetekben általában, a képzelete most is erőt öntött belé, és az iménti jelenet hatására elmosolyodott. – No hát, rendben van! Végre tud fizetni! – harsogta a házmester megenyhülten. Nyilván félreértette a derültség okát, ám ez lett egyúttal Andersen szerencséje. – Tudok! – vágta rá azonnal. Abban a pillanatban megszületett fejében a megoldás, amely megmentheti szorult helyzetéből. – Ma megkapom a színháztól a béremet a színdarabomért! Ezt olyan komolyan mondta, hogy a házmester el is hitte egy pillanatra, ám a következő percben már úgy ordított, hogy beleremegett az épület. – Na ide figyeljen, maga tintakoptató naplopó! Hetek óta hiteget, hogy kifizeti végre a lakbérét! De most jól nyissa ki a fülét! Elfogyott a türelmem! Ha holnap reggel nem rendezi a tartozását, összepakolhatja minden holmiját, és fel is út, le is út, mehet, amerre jónak tetszik, itt tovább nem maradhat! Érthetően beszéltem? – Érthetően. És jó hangosan – hangzott a felelet. (...)