– Eleget evett a kecske? – kérdezte az öreg szabó.
– Hajaj – felelte a fiú –, a bendője úgy tele, nem is férne több bele!
De az öreg utána akart járni a dolognak, kiment az istállóba, megsimogatta a kecskét, és megkérdezte:
– Jóllaktál, kedves kecském?
Mire a kecske:
- Dehogy laktam, dehogy laktam! Csak sírok közt ugrálhattam, Egy falatra sem akadtam! Mek-mek-mek!
– Mit hallok?! – hördült fel a szabó.
Szaladt egyenest a házba, elővette a fiát:
– Nem azt hazudtad nekem, hogy a kecske jóllakott, pedig egész nap az éhkoppot nyeletted vele?
Azzal lekapta a fogasról a rőföt, s világgá kergette a fiát.
Másnap a középső testvéren volt a sor. Az talált egy helyet a kert alatt a sövény mellett, ahol ritka jó fű nőtt; oda hajtotta a kényes jószágot, egész nap legeltette, s este aztán ő is megkérdezte tőle:
– No, kecske, jóllaktál? Az neki is csak úgy felett, mint előző nap a bátyjának: Jaj, a bendőm úgy tele, Nem is férne több bele! Mek-mek-mek!
– Akkor gyerünk haza – mondta a fiú, fogta a kötelet, hazavezette a jóllakott állatot, és bekötötte az istállóba.
– Eleget evett a kecske? – kérdezte az öreg szabó.
– Hajaj – felelte a fiú –, a bendője úgy tele, nem is férne több bele!
De az öreg megint utána akart járni az igazságnak, kiment az istállóba, megkérdezte:
– Jóllaktál, kedves kecském?
Az meg:
- Dehogy laktam, dehogy laktam! Árokparton ugrálhattam, Egy falatra sem akadtam! Mek-mek-mek!
– Ó, az elvetemült gazfickó, nem egész nap éheztette ezt a szegény jószágot! – kiáltotta a szabó, kapta a rőföt, a második fiát is kiverte a házból.
Harmadnap a legkisebbik fiú következett soron. Mindenáron jól akarta végezni a dolgát, addig járt-kelt, míg egy takaros kis ligetre nem bukkant. Ott aztán megállt a kecskével: hadd falja a zsenge lombot. Este aztán megkérdezte:
– No kecske, jóllaktál?
Az pedig:
- Jaj, a bendőm úgy tele, Nem is férne több bele! Mek-mek-mek!
– Akkor gyerünk haza – mondta a fiú, fogta a kötelet, hazavezette a kecskét, és bekötötte az istállóba.
– Eleget evett a derék jószág? – kérdezte az öreg szabó.
– Hajaj – felelte a fiú –, a bendője úgy tele, nem is férne több bele!
Az édesapja azonban nem bízott benne, kiment az istállóba, megkérdezte:
– Jóllaktál, kedves kecském?
A komisz kecske meg rávágta:
- Dehogy laktam, dehogy laktam! Árokparton ugrálhattam, Egy falatra sem akadtam! Mek-mek-mek!
– Ó, a csalafinta! – mérgelődött a szabó. – Haszontalan, gondatlan kölykök, egyik tizenkilenc, másik egy híján húsz! De engem ugyan nem tartotok többet bolonddá!
Majd szétvetette a méreg, beszaladt a szobába, kapta a rőföt, s olyan istenesen náspángolni kezdte vele a fiút, hogy az se látott, se hallott, csak nekifutott a világnak. Most aztán az öreg szabó maga maradt a kecskével. Másnap reggel első útja az istállóba vezetett, megcirógatta a kedves állatját, és azt mondta:
– Gyere, kincsem, hadd vigyelek ki a legelőre!
Fogta a kötelét, s egy bozótba vezette, ahol bőven nőtt a lapu és mindenféle más finom kecskeeledel.
– Most aztán kedvedre telefalhatod magad – mondta neki, és hagyta, hadd legeljen kedvére naplementéig. Akkor megkérdezte tőle:
– No, jóllaktál?
Az rábólintott:
- Jaj, a bendőm úgy tele, Nem is férne több bele! Mek-mek-mek!
– Akkor gyerünk haza – szólt a szabó, és otthon bekötötte az istállóba. De mielőtt fölment a szobájába, a küszöbről még egyszer visszafordult hozzá. Most az egyszer igazán jóllaktál, mi? De a kecske neki sem válaszolt különben:
Dehogy laktam, dehogy laktam!
Árokparton ugrálhattam,
Egy falatra sem akadtam!
Mek-mek-mek!
Meghökkent a szabó, ahogy ezt meghallotta; most már látta, hogy ok nélkül zavarta el a fiait a háztól.
– Megállj, hűtlen jószág! – kiáltotta – nem elég hogy elkergetlek, hanem még csúffá is teszlek, hogy többé sose mutatkozhass tisztességes szabóemberek közt! - Azzal ugrott a borotvájáért, beszappanozta a kecske fejét, és olyan simára borotválta, mint a csupasz tenyere. És mert túlságos megtiszteltetés lett volna, ha a rőffel látja el a baját, kapta az ostort, s azzal úgy megkente, hogy a kecske éktelen ugrándozással kereket oldott.
Egyedül maradt hát az öreg szabó a házban. Nagyon elbúsult, szívesen visszahívta volna már a fiait, de senki sem tudta, hova lettek, mi lett belőlük. Pedig mindegyikből lett valami.
A legidősebb beállt asztaloslegénynek, és szorgalmasan kitanulta a mesterséget. Mikor letelt az ideje, és vándorútra akart kelni, mestere egy asztalkát adott neki ajándékba. Semmit érő kis asztalkának látszott, közönséges fából készült, de volt neki egy jó tulajdonsága: ha leállították, és rászóltak, hogy: “Terülj, terülj, asztalkám!" abban a minutában tiszta abrosz, tiszta tányér, kés-villa termett rajta, közepén meg jóféle tálak illatoztak sülttel, pecsenyével, köztük még egy flaska vörös bor is csillogott, hogy csak úgy ficánkolt az ember szíve az örömtől.
"Ezzel aztán beérheted életed fogytáig" – gondolta a legény, és nekivágott a világnak.
Bánta is ő, jó-e, rossz-e a csárda, ahová betévedt, van-e benne, nincs-e benne mit enni. Sőt, ha nem volt kedve hozzá, be se tért, erdőn-mezőn, úton-útfélen ahol éppen meglepte az éhség, lekapta hátáról az asztalkát, maga elé állította, és rászólt, hogy “Terülj, terülj, asztalkám!" – s amit csak a szíve kívánt, mind ott termett előtte. Végre aztán eszébe jutott, jó volna hazamenni az apjához, azóta bizonyosan elpárolgott már az öreg haragja, s ezzel a ”Terülj, terülj, asztalkával” alighanem szívesen visszafogadja.
Elindult hát és késő este betért egy fogadóba. Csak úgy hemzsegett ott a sok vendég. Jó szívvel köszöntötték; és hívták, üljön közéjük, egyék velük, különben aligha kap már valamit.
– Köszönöm – mondta az asztalos –, de nem akarom elenni előletek azt a pár falatot. Hanem tudjátok, mit? Inkább ti legyetek az én vendégeim.
Azok kinevették, azt hitték, tréfát űz velük. Õ azonban letette a kis asztalt a szoba közepére, és azt mondta:
– Terülj, terülj, asztalkám!
Az asztalka abban a pillanatban megtelt étellel, de olyan bőségesen, hogy a kocsmáros a felét se tudta volna előteremteni. A sok finom illat csak úgy csiklandozta a vendégek orrát.
– Lássatok hozzá, barátaim! – szólt az asztalos.
A többiek nem is vették tréfára a dolgot; nem sokat kérették magukat, nekiültek, elővették a bicskájukat, és derekasan falatozni kezdtek. A legcsodálatosabb pedig az volt, hogy ha egy tál kiürült, azon nyomban újra megtelt magától. A kocsmáros az egyik sarokból bámulta a dolgot, még a szava is elakadt a meglepetéstől, s azt gondolta magában:
"Nálam is elkelne egy ilyen szakács a háznál!"
A társaság késő éjszakáig mulatozott, aztán aludni mentek; lefeküdt a legény is, a terülj-asztalkámat meg odaállította a fal mellé. A kocsmárosnak azonban sehogy sem jött álom a szemére, váltig töprengett, és addig emésztődött, míg eszébe nem jutott, hogy van a lomtárban egy ócska asztalka, az éppen olyan, mint az asztalosé; szép csendesen előhozta, és kicserélte a terülj-asztalkámmal. Másnap reggel a legény kifizette a szállást, hátára vette az asztalkát, arra még csak nem is gondolt, hogy talán nem az igazi, s útnak eredt. Délre megérkezett az apja házához. Az öreg nagy örömmel fogadta.
– No, édes fiam, hát aztán tanultál-e valamit? – kérdezte.
– Asztalosságot, édesapám.
– Derék mesterség – bólintott a szabó –, hanem lássuk, hoztál-e valamit a vándorutadról. – Ezt a kis asztalt itt! A szabó körüljárta, jobbról-balról megszemlélte, azt mondta:
– Ez bizony nem mestermunka, csak egy hitvány, ócska asztalka. – Igen ám, de terülj-asztalka! – felelte a fiú. – Ha az ember leteszi, és azt mondja neki, hogy “Terülj, terülj, asztalkám!" – tüstént mindenféle válogatott fogás terem rajta, még bor is kerül hozzá, csak úgy repes az örömtől a szíve annak, aki látja.
Nosza, hívd meg a rokonságot meg a barátaidat, egyenek-igyanak istenigazában legalább egyszer életükben; az asztalka úgy jóllakatja őket, hogy mozdulni sem tudnak utána! Mikor a vendégek mind együtt voltak, letette az asztalkát a szoba közepére, s azt mondta:
– Terülj, terülj, asztalkám!
Hanem az asztalka meg se moccant, s olyan üres maradt, mint akármelyik másik asztal, amelyik kukkot sem ért az emberi szóból. Szegény fiú nyomban látta, hogy elcserélték az asztalkáját; váltig szégyenkezett, hogy hát most hazugságban maradt. A rokonság kinevette, és étlen-szomjan vonult haza. Az öreg szabó tovább foldozta az ócska ruhákat, a legény meg beállt segédnek egy asztalosmesterhez.
TOVÁBB>>
|