Holli imádott hatalmas lovakon vágtázni, és a szeme sem rebbent, ha vihar tombolt és villámlott az ég. Bár még csak hétéves volt, lámpaláz nélkül állt ki minden alkalommal az iskola hatalmas aulájának színpadára, hogy mások előtt énekeljen.
Sosem félt számháborúzni a sűrű erdő közepén, és gondolkodás nélkül megkóstolt bármilyen különleges ételt. Nem volt olyan magas fa vagy torony, ahová ne mászott volna fel örömmel, és az iskolai felmérők előtt is mosolyogva nézte a padban sápadtan ücsörgő társait. Akkor sem bújt el, amikor a doktor bácsi csöngetett az ajtón, és sohasem félt egyedül maradni a sötétben.
Hogyan lehetséges, hogy egy ilyen pici lány az égvilágon semmitől sem fél?
Holliról hamarosan dalok, könyvek, rajzfi lmek születtek, és fekete csillagos sárga ruháját egyre többen utánozták, olyan sok gyerek szeretett volna a bőrébe bújni. Volt, aki azt gondolta, talán egy másik bolygóról érkezett, vagy csecsemőkorában egy mágus varázsolta ki belőle a félelmet.
Holli rettenthetetlenségének titkát azonban még csak nem is sejthették.
Hogy mi is ez a titok? Ez a hatalmas titok nem más, mint az, hooooogy…
– Holli! Holli! Figyelsz rám?
Elaludtál? Holliiii! – szakította félbe az édes álmot egy női hang.
Holli ijedten riadt fel az asztalánál, és hirtelen azt sem tudta, hol van. Néhány másodperce még ő volt a rettenthetetlen hős, aki semmitől sem fél. Ezek szerint meseolvasás közben észrevétlenül elszunnyadt. A képekkel teli, hatalmas mesekönyv nagyot csattant, amikor felébredve véletlenül a földre lökte.
Az egész csak egy álom volt?
Holli csalódottan dörzsölgette a szemét, amibe hirtelen könynyek gyűltek. „Miért nem lehet visszatérni az álmokba? Vagy egyszerűen valaki más bőrébe bújni?” Ahogy egy könnycsepp pacává áztatva a színes rajzok egyikét. Egészen pontosan egy fán kuksoló, furcsa kis lényt.
Holli könnyes szemmel bámulta az átázott papírt, majd az asztalon összefont karjára hajtotta a fejét, és behunyta a szemét, hátha így visszatérhet az álomvilágba.
Ahogy a könnyek vékony kis patakokban folytak le az arcán, egyszer csak azt érezte, hogy valami mocorogni kezd csillagos ruhája zsebében. Önkéntelenül is belenyúlt, majd ijedten rántotta ki a kezét. Valami motoszkált odabent! Félve nyúlt viszsza… és nicsak! Tényleg talált valamit a zsebében!
De mi lehet az?
Amikor előhúzta azt a furcsa kis dolgot, nem akart hinni a szemének.
Az az apró termetű lény volt, akit az imént a mesekönyv lapján látott a könnyeitől pacává ázni…
Holli ijedten dobta le a kissé ijesztő szerzetet az asztalra, ám az kedves, csillogó szemmel fürkészte őt. A kislány dobogó szívvel pillantott körbe. Édesanyja már a konyhában tett-vett. Egyedül volt a kis jövevénnyel a szobában.
– Szia! Mumus vagyok, a kis házi rém. Félsz tőlem? – kérdezte az váratlanul, rekedtes, de barátságos hangon.
– Hát… Talán bántani akarsz? – kérdezett vissza Holli kicsit zavarodottan.
A házi rém erre hangosan felkacagott.
– Jól van, nem is vagy te olyan félős, mint hiszed! Nem, egyáltalán nem akarlak bántani. Azért jöttem, hogy valóra váltsam az álmodat, és azzá a bátor kislánnyá tegyelek, aki lenni szeretnél.
Holli még most sem akart hinni a szemének.
– Te nem csak a mesékben létezel?
– Miért? Rettenthetetlen kislányok, akik semmitől sem félnek, nem csak a mesékben léteznek? – kérdezett vissza a házi rém huncutul.
Holli ezen elgondolkodott.
– Nem hinném. Hiszen látom, hogy vannak olyan emberek, akik semmitől sem félnek. Itt van például Anyu, aki szerint butaság félni. A tévé is tele van olyanokkal, akik tökéletesek, mindig jókedvűek és csupa olyan dolgot csinálnak, amit én soha nem mernék kipróbálni. Vagy ott van Anna, az osztály legjobb tanulója, aki szemrebbenés nélkül bármikor kimegy felelni. És persze a tanár bácsi… na, ő tuti, hogy nem fél semmitől! Mindent tud, és tőlünk is elvárja, hogy mindent hibátlanul hogy mindent hibátlanul csináljunk. Csak én vagyok ilyen gyáva – bigygyedt le megint a kislány szája.
– Ugyan már! – csattant fel Mumus. – Na fi gyelj rám jól, hadd meséljek el neked egy történetet. Sok-sok ezer évvel ezelőtt az emberek még nem laktak ilyen szép házakban, sőt autójuk sem volt. Mindenki a természetben élt, és százszor jobban ismerték a vadon élő növényeket és állatokat, mint manapság.
Hiszen kint a természetben egymásra voltak utalva. Az állatok egyszerre jelentették az emberek számára az ételt, és az egyik legnagyobb veszélyforrást is. Ezért a közösség tagjai mindig éberek voltak és fi gyelmeztették egymást, ha vadállatot láttak közeledni. A félelem érzését akkor még senki nem szégyellte, mert tudták, hogy a félelem értük van. Segít nekik, hogy mindent észrevegyenek, ami veszélyt jelenthet rájuk, így abban is, hogy időben el tudjanak menekülni, vagy akár megküzdeni a veszélyekkel.
Holli elképedve hallgatta Mumus történetét. Ugyan nem értett belőle mindent, de a hallottak kíváncsivá tették.
– De hogy tud a félelem bármiben is segíteni? – kérdezte.
Mumus türelmesen folytatta a mondókáját.
– Tudod, Holli, a testünk különböző részei csodálatos összhangban működnek egymással. Amikor veszély közeleg, szinte minden porcikánk azonnal hadrendbe áll, a lábujjunktól a fejünk búbjáig. Ezért ilyenkor sokkal erősebbek leszünk, és sokkal jobban tudunk figyelni is, hogy megoldjuk az előttünk álló feladatokat. Képzeld, ilyenkor még a sötétben is élesebben látunk! Régen, az ősközösségben élő emberek még tudták, hogy a félelem a barátjuk, a cinkostársuk, amit nem kell, sőt nem is szabad szégyellni!
– Egyáltalán nem nevették ki egymást, ha valaki félt?
– Dehogyis! Tisztában voltak azzal, hogy a félelem az egyik legfontosabb érzésünk. Nem véletlen, hogy sok ezer év alatt sem tűnt el belőlünk!
A félelem ma is segít, hogy észrevegyük, ha valamilyen veszély leselkedik ránk. Gondolj csak bele, Holli: ha eltűnne az emberekből a félelem, milyen sokan átmennének az úton a száguldozó autók között, és mennyi baleset történne! Hányan nyúlnának be a ketrecekbe az állatkertben, mondjuk, hogy megsimogassák az oroszlánt, nem tartva attól, hogy az beléjük harap!
A félelem segít abban, hogy ne csináljunk olyan butaságokat, amik bajba sodorhatnak minket. Szóval hidd el, a félelem érzését nem kell szégyellni. Minden emberben ott lakozik. Például tuti, hogy a legbátrabb felnőtt is berezelne, ha egy sötét utcán szembetalálkozna velem! – nevetett fel büszkén Mumus.
Erre Holli is kuncogni kezdett.
– Lehet, hogy anyu is megrettenne, ha most belépne a szobába! Pedig szerinte butaság félni…
– Holli, a felnőttek sokszor azt hiszik, hogy a gyerekeket óvják meg azzal, ha elrejtik előlük a félelmeiket, és úgy csinálnak, mintha ők sosem félnének. Pedig félni a felnőtteknek is szabad! És ha erről nem beszélnek a gyerekekkel, azok pont emiatt kezdenek majd el félni a félelemtől. És ez az igazán nagy butaság! – mormogta Mumus ezt már csak úgy, az orra alatt, magában bosszankodva. Hiszen, ha a felnőttek elrejtik a gyerekek elől a csalódottságukat, a dühüket, a félelmüket és minden negatív érzésüket, hogyan tanulhatnák meg a kicsik felismerni és kezelni ezeket?
– A felnőttek sokszor azért szégyellik a félelem érzését, mert azt gondolják, hogy az egyenlő a gyávasággal – folytatta Mumus. – Pedig ez nem igaz. Nézz csak ki az ablakon! – mutatott az üvegen túlra. – Látod azt a nagy hegyet?
– Igen, látom!
– Tegyük fel, hogy úgy döntünk, megmászszuk azt a hatalmas csúcsot. Én nem félek a magasságtól, te viszont félsz, ha jól tudom.
Mégis mindketten útnak indulunk, és felmászunk a legtetejére. Meghódítjuk azt a nekem nem túl ijesztő, számodra viszont nagyon is félelmetes hegyoldalt. Te is és én is. Szerinted akkor melyikünk az igazán bátor?
– Hát én! – vágta rá Holli gondolkodás nélkül.
– Na látod! Nem az a bátor, aki nem fél, vagy aki félelem nélkül tesz meg valamit. Az a bátor, aki fél valamitől, mégis meg meri tenni azt, amitől tart! Vagy legalábbis tesz egy próbát.
Holli a fejét vakarta. Látszott, hogy veszettül cikáznak a gondolatai.
– Rendben, ezt értem. De attól még rettegek a holnapi ünnepségtől. Ki kell állnom az egész iskola elé, hogy elszavaljak egy verset. Még ha el is kezdem, mi van, ha elfelejtem valamelyik sort? Vagy ha egy hang se jön ki a torkomon, és mindenki rajtam fog nevetni?
Ahogy Holli szemébe ismét könnyek gyűltek, Mumus együttérzően odabújt hozzá, és megsimogatta a karját.
– Megértem, hogy félsz. Hidd el, az lenne a furcsa, ha nem félnél! De minden rendben lesz. Bízz bennem, és főleg bízz magadban! Ott leszek veled, jó? És segíteni fogok, hogy jól sikerüljön a szereplésed!
Mumus együttérzésétől Holli varázslatos módon megnyugodott. Magához ölelte a kis házi rémet, és a fülébe súgta:
– Köszönöm.
Ekkor közelgő léptek hallatszottak, mire Holli összerezzenve kapta fel Mumust az asztalról, hogy a háta mögé rejtse.
Egy szempillantással később az anyukája lépett be az ajtón.
– Itt az idő ágyba bújni. Nagy nap vár rád holnap!
– Jól van, anya, megyek már! – válaszolta Holli, és csak akkor merte óvatosan visszatenni Mumust az asztalra, amikor az anyukája kilépett a szobából.
– Ne aggódj, engem csak te látsz, mások számára láthatatlan vagyok – mosolygott a házi rém. – De most már tényleg sipirc az ágyba, mert ha fáradt és gyenge vagy, a félelmekkel is nehezebb megbirkózni!
Kisvártatva hangos szuszogás törte meg az éjszaka csendjét, ahogy Holli és Mumus mély álomba merültek.
VISSZA A PROBLÉMAORIENTÁLT KÖNYVHÖZ>>
VISSZA A BESZÉLGETŐS KÖNYVHÖZ>>
|