Nem Szeusz, nem Szösz, hanem Szúsz (Szúsz, mint dzsúsz), noha ő maga nem így ejtette, hanem Szojsznak, mert persze mindig megkérdezték tőle is, ahogy Weöres Sándortól, hogy mégis hogy kell kimondani rendesen a nevét, és erre Weöres mindig azt felelte, hogy „Vörös, mint ökör”, Dr. Seuss pedig azt, hogy „Szojsz, mint voice.” De az amerikaiak fittyet hánytak erre, mert nem állt rá a szájuk, és juszt is Szúsznak mondta mindenki, amibe végül maga Dr. Seuss is beletörődött. Így aztán a helyes ejtés a Szúsz maradt, és aki ezek után mégis Szojsznak ejtené művelten (mondván, hogy háthiszen maga Dr. Seuss mondta, hogy Szojsz mint vojsz), az úgy jár, mint aki Shakespeare-t „Sékszpieh”-nek, Van Gogh-ot „Fan Hoh”-nak, vagy Cristiano Ronaldót „Kriscsiánu Ronáldu”-nak mondja: a kiejtése ugyan helyes lesz, de kockáztatja, hogy hülyének nézik.
A másik ok, hogy a művei Weöreséihez hasonlóan annyira bele vannak ágyazva a nyelvbe, annyira annak adottságait, sajátosságait aknázzák ki virtuózan a végsőkig, hogy gyakorlatilag fordíthatatlanok. Dr. Seuss (Szúsz, mint dzsúsz) sportot űz abból, hogy nevetségesen kevés szót használ, a lehető legegyszerűbb alapszavakat, és ezeket forgatja, ismétli, variálja, rímelteti és belső rímelteti kifogyhatatlan leleménnyel.
Méltán világhírű művében, a Kalapos Macskában például összesen 236 szó szerepel, egytől egyig olyanok, amik egy hatéves amerikai gyerek szókincsébe tartoznak. Ilyenek, mint kalap és macska például. Labda, csésze, torta, hal. És úgy zsonglőrködik ezekkel a szavakkal, mint a Kalapos Macska egy labdán egyensúlyozva a csészével, a tortával meg az ettől idegbajt kapó aranyhallal.
Szabó T. Anna fordításában az a zseniális, hogy amit ebből magyarul meg lehet csinálni, azt megcsinálja. Kezdve azzal, hogy a formát nem időmértékesen fordítja, ahogy a magyar fordítói hagyományban szokás, hanem ütemhangsúlyosan (nem tátiti, tátiti, tátiti, tá, hanem egy-két-há, egy-két-há, egy-két-há, négy), amivel sokkal „angolosabb,” dalszövegszerűbb hatást kelt:
„Ne mondd, hogy nyugi,
hogy csitt
csitt
csitt
csitt!
Hát nincs, aki ránk nyit?
Csak ücsörgünk itt?”
Itt ráadásul még azt a truvájt is megcsinálja, hogy ahol angolul „sit sit sit sit” van, ott magyarul csitt csitt csitt csitt! Ez előtt a fordítói bravúr előtt még Kosztolányi is megemelte volna a kalapját, aki köztudottan szerette volna a désire-t vezírnek fordítani, és búslakodott rajta, hogy nem lehet, mert mást jelent.
Amit viszont magyarul nem lehet megcsinálni, azt Szabó T. Anna nem erőlteti, hanem jó érzékkel úgy hagyja. A Cat in the Hat a fordításban hálistennek nem lesz Csacska Macska, amivel vesztünk egy rímet, viszont nyerünk valami mást. Azt, hogy indokolatlanabb és abszurdabb a macska kalapja magyarul. Az eredetiben a Cat in the Hat bizonyos értelemben adja magát, hiszen rímel, bele van kódolva a nyelvbe a macska és a kalap közti kapcsolat, míg magyarul nincs semmi alapja a kalapnak a költői fantázia szárnyalásán kívül. Olyan ez, mint amikor Micimackó boldog csütörtököt kíván mindenkinek, ami angolul „Happy Thursday”, a „Happy Birthday” nyilvánvaló kifordítása, magyarul viszont a csütörtök egyáltalán nem hasonlít a születésnapra, és ettől a „boldog csütörtököt!” sokkal meglepőbb és mulatságosabb.
A Kalapos Macska története mindössze annyi, hogy a meglepő és mulatságos címszereplő egy unalmas, esős napon váratlanul betoppan egy jólnevelten üldögélő testvérpárhoz, és a véletlenül épp nála lévő két izé (Izé Egy és Kettő) segítségével őrületes felfordulást okoz a lakásban. A gyerekek fülig érő szájjal olvasnak az egyre nagyobb törés-zúzással járó mutatványokról, a sápítozó aranyhallal együttérző szülő pedig megkönnyebbülhet, hogy a végén visszajön és rendet rak maga után a fejfedős jószág.
Dr. Seussnak nem volt gyereke (még egy közös pont Weöres Sándorral), sőt, a felesége és a titkárnője elmondása szerint is kifejezetten tartott a gyerekektől. Mégis úgy tudott nonszenszbe hajlóan abszurd dolgokat írni, hogy azt a legkisebb gyerek is megértse, és úgy tudta lekenyerezni a felnőtteket látszólagos tanulságokkal, hogy mindig a gyerekeket érdeklő helyzetekről írt, a gyerekek fejével gondolkodva, a gyerekek nyelvén. Magyar hangja pedig olyan evidens módon Szabó T. Anna, mint George Clooney-nak Szabó Sipos Barnabás.
Dr. Seuss különös bestiáriuma
A Ha lenne egy cirkuszom egy másik oldalát mutatja meg Dr. Seussnak, mint a Kalapos Macska. Ebben sokkal több a csinnadratta, a bűvészkedés a szavakkal, mert ez a könyv a határtalan gyermeki képzelőerőről szól, ami egy elhagyatott, üres telekre képes odavarázsolni a világ legfantasztikusabb cirkuszát, tele lélegzetelállító mutatványokkal és híres-neves, sose látott, bablevesbe belemártott bestiákkal. Sorjáznak benne az alliterációk („hátán hárfáz három híres Hurikáta”), a szuperlatívuszok (illetve „szupercirklatívuszok”) és a jellegzetes Dr. Seuss-i fantázialények jellegzetes Dr. Seuss-i fantázianevekkel, mint a Buffogó Böff meg a Balkörmű Dúvad. Mellesleg Dr. Seuss valójában egyáltalán nem is volt doktor, ezt csak úgy odabiggyesztette a neve elé, hogy a kitalált, nonszensz lényeinek egy kis áltudományos komolyságot kölcsönözzön.
A mi kedvenc Dr. Seuss könyvünk az üdítően nonszensz Zöld sonkás tojás, amiben egy kisnövésű kalapos szőrmók próbál rátukmálni egy tál hupizöld ételt egy langaléta, kalapos szőrmókra, akinek esze ágában sincs azt megkóstolni, de a kisnövésű nem tágít. Ebből aztán lényegében egy Hacsek és Sajó jelenet kerekedik: a kisnövésű az agyára megy azzal a langalétának, hogy hülyébbnél hülyébb javaslatokkal áll elő, hogy hol, milyen körülmények között kóstolja meg a hupizöld egytálételt (autó orrán, fenn a fán, sötétben, záporban, vagy egy ládában egy rókával összezárva), hátha úgy ízleni fog neki, a langaléta szőrmók pedig egyre idegesebben pukkadozva küldi el őt a fenébe.
A végén hosszas unszolás után aztán mégiscsak megkóstolja, hogy leszálljon róla a másik, és hogy a szülő is megnyugodhasson, hogy tanulságos történetet olvas a csemetéjének, de a gyerekeket persze egyáltalán nem érdekli a tanulság, csak az odavezető vicces út: a tukmálás és a pukkadozás.
A Zöld sonkás tojásban az a legérdekesebb, hogy ami felnőtt fejjel olvasva viccesen abszurd gondolat (hogy egy étel, amit alapból nem szeretünk, egy fa tetején ülve, vagy egy kecske társaságában esetleg ízleni fog) az gyerekszemmel nézve teljesen érvényes felvetés. Középső kisfiam, Jancsi például nem szereti a sajtot, soha semmilyen formában nem ette meg. Úgyhogy nagyot néztünk, amikor megtudtuk az óvónéniktől, hogy az oviban mindig jó sok reszelt sajttal eszi a spagettit. Mikor szembesítettük ezzel Jancsit, úgy reagált, mint aki nem is érti a kérdést. – Hát, otthon nem szeretem a sajtot – vonogatta a vállát –, az oviban meg szeretem.
A Kell egy kedvencben, aminek érdekessége, hogy nemrég került csak elő Dr. Seuss hagyatékából, közel 25 évvel a szerző halála után, újra a Kalapos Macskából ismerős testvérpár és szóhasználat szerepel (bár a kislány masnija átkerült a fejbúbjáról a lófarkára, és ebben nem Sárinak, hanem Katinak hívják, de ez senkit ne zavarjon meg). Ebben is felbukkan egy-két különös lény Dr. Seuss bestiáriumából – az egyik hórihorgas, de kis helyen is elfér, a másik viszont, a Prutty, külön lakósátrat igényel –, és ez is egy minden gyerek számára könnyen átérezhető problémáról szól: hogy válasszunk ki egy kisállatkereskedésben egyetlen házikedvencet, ha egyszer mindegyik annyira cuki? (Nálunk ez inkább a kisboltban szokott felmerülni, ahol mindegyik gyerek szigorúan egy darab nyalánkságot választhat magának, de a probléma ugyanaz: a bőség zavara.)
A gyerekeket egyáltalán nem zavarja, hogy a könyv végére se derül ki, hogy döntöttek a tesók, ők boldogan találgatnak, a bosszankodó felnőtt pedig, ha akarja, kiokoskodhatja magának, melyik állatot vitték haza végül, ha a Kell egy kedvencet a Kalapos Macska előzményeként olvassa. Én nem árulom el, tessék elolvasni a könyveket, kedves szülők, és rájönni!
Forrás: libri.hu/konyvszakerto/varro-daniel
|