Sirok Eszter személyes élményei és tanácsai
A meseszerző édesanya a kisgyeremeknevelés napi problémás eseteit fűzi egy csokorba ÉN-meséiben, melyek hátteréről mesél, s személyes tapasztalatai alapján ad tanácsokat hasonló gondokkal szembesülő anyukáknak blogjában.
Ki a cumival!
Első mesém a cumizás és a cumiról való leszokás témakörét dolgozza fel.
Mikor Ádó megszületett, nagyon cumi-ellenes voltam. Mindenkitől azt hallottam, hogy nehogy cumit adjunk a szájába, mert rászokik és a fogait is tönkre teszi. Aztán persze néhány hónap múlva átértékeltük a dolgot…
Azt tudni kell, hogy annak ellenére, hogy nagyon mozgékony gyerek, ő az egyik legkiegyensúlyozottabb és nyugodtabb baba (most már kisfiú), akit ismerek és egyáltalán nem bántam meg, hogy végül a cumi mellett döntöttünk, annak ellenére sem, hogy rászokott.
Egy ismerősöm szerint 21 nap szükséges ahhoz, hogy az ember agya átálljon és képes legyen túljutni bizonyos függőségeken. Ebben bíztunk mi is. Most túl vagyunk a 21. napon és szinte már szóba sem kerül a cumi, vagy ha említi is, nem olyan szomorúan, mint az első napokban.
Tény, hogy a cumi elhagyása az első néhány napban rettenetesen nehéz volt neki és ezáltal nekünk is. A legkeményebb pillanatok altatáskor mutatkoztak. Délután például képtelen volt elaludni és meg is mondta, hogy az ok a cumi hiánya. Egy hét után fel is adtam a 2-3 órás altatási kísérletet, saját idegrendszerem és testi épségem megóvása érdekében. Nagyjából egy hét után már látszott, hogy túl vagyunk a nehezén.
Mi volt a stratégia?
Nagyszülőktől utaztunk haza Budapestre, mikor a kocsiban Ádó kérte a cumiját. Az a hirtelen ötletem támadt, hogy ott felejtettük. Erre persze közölte, hogy forduljunk vissza, de mi nem tettük, mégiscsak 235 km.. Ezután következett az említett kemény időszak. Aztán három hét múlva ismét jöttünk, tehát ki kellett valamit találni, hogy ne kezdje el újra keresni. Néhány nappal az utazás előtt kiderült, hogy a pipája sajnos véletlenül a szemétbe keveredett és elvitte a kukásautó. Úgy tűnik az eltelt idő elegendő volt ahhoz, hogy elengedje a dolgot és elfogadja a történteket.
Csere-bere
A második mese a játszótéri barterek történetét dolgozza fel.
A szomszéd fűje mindig zöldebb, szokták mondani. Nincs ez másképp a kisgyerekeknél sem. Nem ismerek olyan gyerkőcöt, aki a játszótéren ne találná érdekesebbnek a másik játékát a sajátjánál. Hiszen kíváncsiak, minden újdonságra felfigyelnek és ez így természetes. Szerintem mindannyian láttunk már olyan jelenetet, mikor egy kis gyermek környezetét teljesen kizárva, megy és mindent megtesz, hogy megszerezze a kiszemelt játékot. Számára természetesnek tűnik, hogy meg is kapja, ez azonban nem mindig ilyen egyszerű. Ugyanakkor, ha az ő játékát szeretné valaki kipróbálni, beindul a védelmi reakció és hirtelen rettenetesen fontossá és elengedhetetlenné válik az adott tárgy. Aztán előbb-utóbb valaki a rövidebbet húzza és jellemzően tettlegességig fajuk a dolog (de ez egy másik mese története.
Érdekes módon néhány ilyen eset után általában maguktól jönnek rá, ha felajánlanak egy cseretárgyat, jó eséllyel megkapják kis társuktól a kívánt játékot. Döbbenetes volt látni, hogy bármiféle külső ráhatás nélkül, Ádó egészen kicsiként ösztönösen cserét ajánlott, és ezt utána következetesen alkalmazta is.
A barter bizonyos esetekben jó működik, de nem minden helyzet ilyen pozitív kimenetelű. Mi van akkor, ha a gyerkőc a saját játékával szeretne játszani, nincs kedve cserélni és ebből kerekedik a vita. Vajon nekünk szülőknek be kell-e avatkoznunk az ilyen jellegű helyzetekbe? Kell-e minden áron erőltetni a cserét? Irigy-e a gyerek, ha a kedvenc játékát, amivel éppen el van foglalva, nem adja egyből oda, mikor a másik kéri?
Én azt gondolom, ha jól szórakozik a saját játékával és nem akar cserélni, nem szabad erőltetni. Ettől ő nem irigy. Az ilyen jellegű helyzet kiváló lehetőséget nyújt, hogy megtanuljon kiállni magáért és megvédje az értékeiért. Viszont, ha verekedésig fajul a dolog, közbe kell lépni.
Álomjátszótér
Harmadik mesém az alvás, jobban mondva a nem alvás témakörét járja körül. Nem tudom, másnál ez hogy működik, náluk elég kritikus pont, különösen az utóbbi időben.
Azt nem mondhatom, hogy Ádó nem jó alvó, hiszen, hét hetes korától (10-12 órával) végigalussza az éjszakát. A fő problémát az elalvás jelenti. Pláne mióta leszokott a cumiról, a szokásos délutáni alvás kiesett a napirendből. Autóban és késő délután el tud aludni, de ebéd után egyáltalán nem hajlandó még lefeküdni sem. Végtelen számú mese, dúdolás, ének, kimerítő délelőtti program, semmi nem működik. Így letettem az altatásról, marad a mese, aztán folytatódik a délután. Bevallom, egy kicsit azért bánt a dolog, mert úgy gondolom, hogy egy három éves gyerkőcnek még szüksége van a délutáni pihenésre. Hozzáteszem, hogy óvodás koromban én sem aludtam délutánonként. Ha jött a dada, gyorsan becsuktam a szemem és szimuláltam. Lehet, hogy genetikailag nincs igényünk az alvásra? Nem tudom.
A védőnő szerint nem szabad erőltetni, és van, akinek kisebb az alvásigénye. A héten meglátogattak a leendő óvó nénijeink. Szerintük az oviban biztosan aludni fog. Legyen igazuk!
Hétvégén odáig süllyedtünk, hogy már este sem akart elaludni, a kimerültségtől folyamatosan üvöltött és ekkor egy hirtelen ötletem támadt. Az álomjátszótér. Megkérdeztem Ádótól járt-e már az álomjátszótéren. Mire ő abbahagyta a sírást és tágra nyílt szemekkel figyelni kezdett. Meséltem neki, hogy ezen a játszótéren ott van az összes barátja, Dezső, Nyunyu, Füles és minden plüss, rengeteg játék van, színes csúszdák, hinták és egy nagyon kedves őr bácsi. DE! Ezt a játszóteret csak akkor lehet használni, ha alszunk. Csak álmunkban van nyitva és minél előbb elalszunk, annál hamarabb érkezünk és kezdhetjük a játékot. Szinte hihetetlen, de annyira lelkes és boldog lett, hogy a következő percben már aludt is. Azóta is emlegeti a játszóteret, és remélem, gyakran látogatja is álmában. Persze ettől a délután nem változott, de az esték zökkenőmentesebbek.
A rombolás öröme
A negyedi mesémben egy hóemberépítés történetét írtam le, szinte teljesen úgy, ahogy az velünk megtörtént. Bár az időzítés nem igazán aktuális, a mondandója mindenképp tanulságos.
Az utóbbi években olyan ritkán esett említésre méltó hó, pláne a fővárosban, hogy én is nagyon izgatott voltam, amikor végre fehér lett a táj és lehetőség nyílt arra, hogy Ádó is megtapasztalhassa a hóemberépítés szépségét. Persze amíg én építettem, addig ő folyamatosan szabotálta a munkát, többször újrakezdhettem, mert folyton szétrugdosta a hótömböket. Így nehezen, de elkészült mű. Ekkor már ő is nagyon boldog volt és megtapsolta a hóembert, sőt nagyon büszke volt rá és egyből az apukájának is meg akarta mutatni. Erre azonban csak délután kerülhetett sor. Már sötétedett, mikor hármasban a játszótérre értünk, ahol a hóembernek nyoma sem volt. Csak a répaorr, néhány falevél és kavics mutatta a helyét. Nagyon sajnáltam szegényt, mert ilyen csalódottnak még sosem láttam. Aztán építettünk egy újat, ami sokkal szebb lett, így ő is megnyugodott,de még hosszú ideig kérdezgette, hogy vajon ki és miért rombolta le a hóemberünket.
Most nyáron a homokozókban építkezünk. Már ő is épít és megegyeztünk, hogy azt rombolhatja le, amit ő alkotott. Három évesen úgy látom, már az építés dominál és nagyon zokon veszi, ha más gyerkőc tönkreteszi a művét. Persze, amit én építek, a mai napig szétugrálja , de csak azután, hogy elkészült.
Úgy tűnik, az idő múlásával, egyre inkább teret nyer az építés öröme és háttérbe szorul az ösztönös rombolási vágy. Ez is egyfajta tanulási folyamat lehet, amin át kell esnie minden picurnak. Szóval kedves szülőtársak, van remény! De a pusztítási vágy soha sem tűnik el teljesen, csak megtanuljuk jól kontrollálni. Hiszen ki ne érezte volna már egy-egy feszült pillanatban, hogy legszívesebben szétverne valamit…
Nem félek a sötétben!
Azt mondják a sötéttől való félelem legősibb alapfélelmeink egyike. Az ötödik mesében erre próbálok játékos megoldást találni.
Ádó először 2 éves kora körül jelentette ki: fél a sötétben. Mindez pont aznap történt, amikor Traktor Tom az egyik epizódban hasonló félelmét taglalta. Akkor gyorsan be is bizonyosodott, hogy egyáltalán nem okoz neki gondot, ha lámpafény nélkül kell átmenni egyik szobából a másikba. Még csodálkoztam is, hogy ilyen bátor. Aztán néhány hónap elteltével láttam rajta, hogy ténylegesen zavarja a sötét. Szerencsére komolyabb rossz tapasztalataink, nagy éjszakai sírások eddig nem voltak, de valószínűleg még előttünk áll ez a probléma.
Saját gyerekkori emlékeimből nagyon jól ismerem ezt a fajta félelmet. A mai napig rossz érzés fog el, ha arra gondolok, mikor körülbelül 8 évesen, szinte még félálomban úgy láttam, mintha egy patkány lenne az ágyam mellett. Világosban kiderült, hogy két plüss állatom esett le olyan szerencsétlen pózban, hogy a sötétben ijesztő formájuk volt. Akkor nagyon valóságosnak tűnt a fantáziám által kreált kép és fel sem merült bennem, hogy irreális a történet. Ha most történne ugyanez, egyből a racionális lehetőségeket keresném. A gyermeki fantázia azonban sokkal élénkebb és nem alkalmazza még a racionalitást. Ahogy az olvasott mese történetébe is teljes mértékben bele tudják élni magukat, az éjszakai árnyjelenségeket is hasonlóan erőteljesen és ijesztően valóságosnak élik meg. Ezért nagyon fontos, hogy megértően álljunk a félelmükhöz és próbáljuk játékos formában rávezetni őket arra, hogy sötétben nem minden az, aminek látszik.
Ne vedd a szádba!
A következő mesém témája szerintem minden hasonló cipőben járó szülő rémálma: a gyereke mindent összenyal vagy a szájába vesz és ettől beteg lesz.
Aki ismer, jól tudja, hogy falun nőttem fel. Mindig is voltak állataink, babaként már a kutyát, macskát ölelgettem, a csirkéket kergettem. A kertből gyakran mosatlanul is ettük a zöldséget-gyümölcsöt, mert úgy még finomabb volt. Volt, aki még a tyúk kakit is megette (én ilyen személyes élményre nem emlékszem, de az öregek szerint abban van a vitamin). Valahogy mégsem voltunk soha komolyabban betegek.
Most, hogy anya lettem és a fővárosban élek, másképp látom a dolgokat. A kisfiam sajnos hajlamos mindent összenyalni és megkóstolni, amitől folyamatosan a rosszullét kerülget. Egy időben az volt a szokása, hogy a villanyoszlopokat nyalogatta, de az állatkerti csatornafedelek is kaptak némi nyálmintát.
Első két évben, illetve a fogzás ideje alatt nehéz szívvel, de elfogadtam, hogy ez valamennyire természetes. Ő azonban néha még most is megkóstolja a homokot, rágcsálja a játékait vagy a legújabb, hogy minket nyal, mint egy kutyus. Ez utóbbi még a legkisebb baj.
Elfogadom, hogy 3 éves koráig bizonyos mennyiségű koszt el kell fogyasztani az immunrendszer erősítéséért. De az utcán végighaladva nehéz attól elvonatkoztatni egy-egy szerencsétlen beteg hajléktalan vagy gubbogó TBC-s galamb láttán, hogy amikor egy kilincset megfogunk vagy egy padra leülünk, vagy Ádó megnyalja, ki mindenki fogdosta, mászkálta össze vagy ürített rá. Próbálom győzködni, hogy ez nagyon veszélyes játék és komoly betegséget is össze lehet így szedni, de sokszor csak azért is csinálja. Nagyon nem szeretném, ha egy ilyen betegség kapcsán tapasztalná meg a helyzet veszélyét!
Enni kell!
A hetedik mesémben egy újabb kritikus pontot jártam körül, az evés, jobban mondva a nem evés kérdését.
Ádó nagyon jó evő volt, szopizott sokáig rendesen, a hozzátáplálás is ment, olyan főzelékek voltak a kedvencei, mint a spenót és a tök, aztán valahogy valami elromlott.
Mostanra egy egészen különleges étrend alakult ki nála, ami összességében nem rossz, de az óvodában mit fognak ezzel kezdeni, azt nem tudom. Tejtermék, hús, gyümölcs jöhet minden mennyiségben, na meg a tészta és a pékáru, de a zöldségeket csak nyersen eszi meg. Ha meglátja, hogy répát, zellert vagy céklát pucolok, máris kér belőle, a borsót szezonban marokszám ette, de ha megtalálja a zöldséget a levesben, nem eszi meg. A krumpli esetleg sült vagy krémleves formájában tetszik neki.
Mióta megírtam a mesekönyvet, többször hivatkoztam az „Enni kell!” mesére: - Emlékszel, Dezső is rájött, milyen finom a főzelék. Azóta a borsót és a babot már megeszi. Apró lépésekkel, de haladunk.
De az evés nem csak az ételek szempontjából problémás. Sokáig nem volt hajlandó asztalhoz ülni, mert ő menet közben szeretett enni, ami a fulladásveszély miatt nem volt túl megnyugtató megoldás. Rájöttünk, hogy egy eset van, amikor lefagyva ül egy helyben, ha mesét néz. Innentől jött be a mese előtt etetés/evés. Mi is úgy tettünk, mint sok más szülő, inkább beáldoztuk a szabályokat, csak egyen valamit a gyerek. S bár az óvó nénik bizakodnak és hisznek a „csordaszellemben”, én nagyon izgulok a jövő heti óvodakezdés miatt.
Játszótéri pofonok
Korábban írtam már a játszótéri barterekről. Egy másik mesémben azokat a helyzeteket igyekeztem feldolgozni, amikor nem sikerül barátságosan rendezni a vitát.
Szerintem mindannyian találkoztunk már olyan kisgyermekekkel, aki agresszíven próbálták megoldani a konfliktusaikat. Kívülállóként azt gondolhatnánk, hogy biztos nem nevelték őket jól a szüleik. Pedig azt kell mondanom, hogy még a legjobb családokban is előfordul, hogy a gyermek ezt a formát választja a játékok megszerzésére.
Kevés kellemetlenebb dolog van, mint amikor a mi gyermekünktől látunk hasonló reakciókat. Adó alig múlt két éves, amikor a játszótéren rendszeresen ütve, rúgva próbált magának autókat szerezni vagy visszaszerezni. Először azt hittem elsüllyedek szégyenemben, de két hét alatt szerencsére sikerült leszoktatni erről a barátságtalan szokásáról.
Először csak hosszasan téptem a szám, hogy ezt nem szabad csinálni, cseréljen inkább, stb. Este újra és újra átbeszéltük a történteket, de teljesen eredménytelen volt. Másnap ugyanúgy megtörtént, pedig ott ültem mellette és azonnal közbeavatkoztam. (Az az általános elvem, hagyom, hogy a gyerekek játsszák le egymás között a kis meccseiket és csak akkor lépek közbe, ha ön- vagy közveszélyes dolgot tesznek. Ezt nagyon is annak ítéltem.)
Már kezdtem elkeseredni, hogy többé nem tudunk játszótérre menni. Aztán egy alkalommal, éppen hogy megérkeztünk a játszóra, máris megrúgott egy kisfiút. Megfogtam és azonnal kivittem. Fél órán keresztül üvöltött szegény az autóban, de felfogta, ha így viselkedik, annak következménye lesz. Másnap úgy játszott, mint egy kisangyal, és azóta nem is volt különösebb konfliktusunk. Most már inkább a másik véglet van: időnként őt ütik, ami szintén nem szerencsés, hiszen meg kell tanulnia megvédeni magát. Íme egy újabb feladat!
Forrás: bekamesek.blog.hu
|