Az új díszekkel néhány régi is felkerült a fára, régi karácsonyokra emlékező, hajdan ezüst- és aranyfestékbe mártott fenyőtobozok. De a festék már megkopott erő­sen, az ezüst megszürkült, az arany megbámult. Láttukra a gyönyörű, sudár fenyő hevesen megrázkódott.   - Ezer tűhegy s a Gellérthegy! Karácsonyi pompá­mat nem engedem csúffá tenni! A heves rázkódásra összecsendült a sok drága dísz. - Kiskarácsony, nagykarácsony, ott a helye a pará­zson! Parázs süsse, megégesse, egykettőre elégesse! Ócska toboz fenyőfánkat ne búsítsa, ne csúfítsa! Erre ijedtükben sorra lehullottak az ócska tobozdí­szek. Az egyik erre gurult, a másik arra... A harmadik amarra... A legkopottabb odakoppant a karácsonyfa­állvány ezüstre festett vaslábához. A koppanásra, ütődésre Csip-csup manó kiesett az ágyából. Mert ha ed­dig nem, most mondom: a legöregebb fenyőtobozban volt a karácsonyi manó háza. Csip-csup manó megdörzsölte a szemét, megsimo­gatta a szakállát, s örömében így rikkantott: - A decemberi nagyharangra, felébredtem karácsony­ra! Hol a sapkám? A kabátom? Hipp és Hopp! - egyszeriben a fején termett a sap­kája, a testére nőtt a kabátja, s azzal csissz és csossz! - kicsoszogott a tobozházból. Ám a küszöbben megbot­lott és hasra terült. Nagyon vicces, amikor egy frissen ébredt karácso­nyi manó elterül a földön, biz ki is kacagták a díszek. Csúfondárosan kikacagták, valóságos kacagó muzsikává vált a kacagásuk. A gömbök a gúnyáját kacagták, a trombiták a papucsát, az aranydiók a szakállát, az üveg­harangok a szeme állását, az ezüsteprek és ezüstgom­bák a manósapkáját. Mi tagadás, csúf volt a kis Csip-csup manó: mohaszakálla csupa gubanc, s oly hosszú, hogy minduntalan bele­botlott. A kabátkáját ócska pókhálóból szabták vagy száz éve, a papucskáját egy szeleverdi pillangó hímezte neki hajdanán, de minduntalan elvétette a hímzést, a manósip­kája még az öregapjáról maradt rá, aki a kökörcsini tün­dérvásáron vette egy jó szóért a bolondos Szél Szepitől; a szemével pedig, ha erre nézett, amarra sandított, bizony hogy a fekete tücsök is szépségszámba ment mellette. De ő nem bánta rútságát. A drága díszek kacagását se bánta. Feltápászkodott fektéből, leporolta a kabát­ját. Hanem amikor az utolsó porszemet is lefújta a ka­bát ujjáról, hirtelen elámult, mert a fenyőfa törzsében hét rigó énekelt. Csip-csup manó alig akart hinni a fülének, mert nagy csoda az, ha hét rigó nótázik egy karácsonyfa derekában! Minden karácsnyi manó tudja: ilyen kará­csonyfa a legritkábban terem a világon! Elámultak a díszek is, a csillogó csecsebecsék is, s egyszeriben száz­szor szebben ragyogtak! S már hogyne ragyogtak vol­na, hisz a rigófütty arról tanúskodott, hogy most ezen a karácsonyfán rendezi be szállását a világszép Gyöngytündérke, a karácsonyfák tündére! No bizony, egyszeriben megnőtt a karácsonyfa! A büsz­keség a mennyezetig növesztette. Lett csillogás-villogás, verseny-ragyogás! A díszek egymást túlszárnyalva ragyog­tak, mert mindegyikük azt szerelte volna, ha őnála rendezi be szállását a zeneszóval érkező Gyöngy tündér! Csip-csup manó is kapta a seprűjét, és belefogott a nagy- takarításba, mert nem akart szégyenben maradni, ha elporzik előtte a Gyöngytündérke hatpillangós üveghintója! Hanem a díszek mind egy szálig ráripakodtak: - Mit akarsz itt, te világcsúfja, világrútja?! Csúfsá­godtól, rútságodtól mi is elborzadunk, hát még a Gyöngytündér! Bújj be a házadba, s ne mutatkozz a színe előtt! Még az orrod hegyét se dugd ki! Könnyes lett erre a karácsonyi manó szeme. S bár­merre tekintett is a könnyein át, mindenfelé ezerszeres­re torzított torzképét látta ragyogni a fénylő díszeken, akárha görbe tükörbe nézett volna. Nem is volt egyéb kívánsága: bezárkózni a házába. Hanem a sok könny miatt elvétette az utat, s épp a legpompásabb dísz szivárványszínű kapuja felé tartott. Hej, megmérgedt erre a büszke dísz, de féken kellett tar­tani a haragját, mert abban a minutumban valahol mu­zsikálni kezdett egy halk szavú öreg zenélőóra, és egy hirtelen kerekedett aranyködből máris előrobogott a ka­rácsonyi Gyöngytündérke hatpillangós üveghintója! A hat pillangó egyenest a legpompásabb dísz felé tartott. Hogy fénylett, ragyogott erre a dölyfös, drága dísz! Napnál fényesebben, szivárványnál színesebben, s minden káprázatnál káprázatosabban! Igen ám, de mi történt? A szélesre kitárt kapuban ott remegett a világcsúfja Csip-csup manó. Csúfságá­tól, rútságától megbokrosodtak a lepkeparipák. Hupp! - felborult a lepkefogat, és Gyöngytündérke épp Csip- csup manó rongyos papucskái elé pottyant ki a gyönyö­rű hintóból. Pihepuha volt a hintó belseje, szerencsére Csip-csup manó szakálla a papucsát verdeste; még na­gyobb szerencse, hogy a manószakáll is puha volt, így a pórul járt tündérke nem ütötte meg magát. A manócska gyorsan és gyöngéden a karjába vette, és talpra segí­tette. A karácsonyfák tündérének nem is történt egyéb baja, csupán a homlokát koccintotta össze Csip-csup manó ezer ráncú homlokával, kopp! Erre nagyot nevettek mind a ketten. Azaz csak Csip-csup nevetett, mert hiszen a tündérek nem nevetnek, hanem kacagnak. - Bocsáss meg, Gyöngytündér! - borult térdre előt­te a kis manó. - Mi a szösz? - csodálkozott a karácsonyfák tündé­re. - Te mentetted meg az életemet, és most bocsánatot kérsz tőlem? Én tartozom hálával tenéked! Hap-hap-hap-ci! - hármat tüsszentett, s a harmadik tüsszentésre olyan szép sztaniol palást borult a karácsonyi manó vál­lára, amilyet még nem látott a világ, amióta karácsony a karácsony! Hej, mérgében szétpukkadt a legpompásabb dísz: pukk! - és már csak a leheletvékony üvegcserepek he­vertek a fa alatt. - Jaj, szállás nélkül maradtam! - búsult a tündérke. - Sose búsulj, van nekem egy tobozházam, hajda­nán aranyfestékbe mártották; igaz, azóta megkopott jócs­kán, de tisztaságtól ragyog kívül és belül! Bátran ellak­hatsz benne, és én szívemből örülnék, ha a vendégem lennél - mondta nagy-nagy dadogással Csip-csup manó, mert egyszeriben eszébe jutott a csúfsága, rútsága. Gyöngytündérke a gondolataiba látott. - Jó a szíved, Csip-csup manó, épp ezért nem is le­hetsz csúnya: megszépít a szíved jósága. Ami pedig a szál­lást illeti, köszönettel elfogadom a meghívásodat - csilin­gelte cérnavékony hangján a karácsonyfák tündére. És akár hiszitek, akár nem, színarannyá változott erre az ócska fenyőtoboz: arannyá vált kívül-belül! Aranyból volt a bútora: az ágy, a dívány, a szek­rény, az asztal és a négy szék, a karosszék és a hinta­szék! A tűzhely és a radiátor, a kád és a mosdó, sőt a vízcsapok is, hogy az aranyajtó aranykilincséről ne is beszéljek! Bár azt még megsúgom: a képszegek is mind színarannyá váltak. Csip-csup manó mindmáig is dörgöli a szemét a csodálkozástól, pedig a karácsonyfák tündérkéje már rég búcsút vett a tobozháztól, és új lepkefogatán vágtat az új karácsonyok elébe, míg valahol a világon, de mindig csak egyben, egyetlenegy fenyőfa derekában hét rigó rikkantja: - Mérik a diót! Sütik a patkót! Mérik a mákot! Sü­tik a patkót! Diósat, mákosat! Kalácsot kaptok! Jól is lakhattok karácsonytól újévig, kereken egy hétig! Utá­na meg ehetitek a kalácsnak végit...