Mi ihlette a Cseresznyeliget titka című regényed?
Valójában egy kérdés, amit mindig megkaptam az olvasótalálkozókon: „én kire hasonlítok?” Az osztály vesztesében és az El fogsz tűnni-ben is számtalan diákot ismerhetünk meg, és engem gyakran faggatnak arról az olvasók, hogy melyik szereplőt mintáztam magamról. Valójában egyiket sem, de a kérdés arra ösztönzött, hogy jobban megvizsgáljam: milyen is volt az én helyzetem diákként az ötödik-hatodik osztályban. Merthogy a korábbi karaktereimhez, Ferihez, Sárkányhoz, Fannihoz, Annához hasonlóan én sem éreztem jól magam az általános iskola felső tagozatában. Bár engem nem csúfoltak, nem bántottak, nem éltem át zaklatást, mégsem voltam boldog az osztályomban.
Hiányzott valami, vagy inkább valaki. Egy legjobb barátnő. Egy szövetséges, akire mindig számíthatok. Aki mindig engem választ párnak a sorakozónál, és akivel megoszthatom a titkaimat. Bár az iskolán kívül voltak barátnőim, az osztályban hiába vettek be a lányok a társaságba, igazán sosem tartoztam közéjük. Mindenkinek volt egy jobb, legjobb barátnője, és én mindig úgy éreztem, hogy kilógok a sorból. Pedig a lányoknak, különösen ebben a korban, szinte létkérdés, hogy legyen legjobb barátnőjük. De hogyan?
Mi a helyzet, ha nem találjuk meg a lelki társunkat? Egyáltalán mi alapján választanak a kamaszlányok barátokat? Ezt a problémakört szerettem volna körbejárni az új regényemben.
Az osztály vesztesében és az El fogsz tűnniben az áldozatok, bántalmazók, szemlélők érzéseivel és gondolataival foglalkoztam, de valójában nem csak akkor érezhetjük magunkat rosszul, ha nyíltan bántanak, kiközösítenek. Az is épp úgy fájdalmat okozhat, ha nincsenek igazi barátaink, ha azt éljük meg, hogy nem vagyunk fontosak, és kilógunk a sorból.
A címbeli Cseresznyeligetet egy valós helyszín ihlette? Ha igen, az olvasók is megtalálhatják ezt a helyet?
Nagyon szeretek valós helyszínekkel dolgozni a regényeimben. A hétköznapokban észre sem vesszük, mennyi történet, legenda, titok fűződik azokhoz a terekhez, utcákhoz, épületekhez, melyeket ismerünk. Az El fogsz tűnniben a majki remeteség, a Zuhanórepülésben a komáromi erőd jelenik meg. Cseresznyeligetet pedig Rákosligetről mintáztam. Három éve költöztünk ide a férjemmel, és bevallom: én szerelmes lettem Rákosligetbe. Még sehol sem éreztem magam ennyire otthon. A főváros része, mégis olyan, mint egy falu. Rengeteg a fa, és ha sétálni indulunk, és szerencsénk van, a határban őzeket láthatunk, sünikkel találkozhatunk.
A régi moziépületben igazi közösségi élet folyik, a férfiak sakkoznak, a nők kötőkörbe járnak (nemcsak az idősek, hanem a fiatalok is), kicsit olyan, mint a Váratlan utazásban Avonlea. Egy alkalommal épp egyedül sétáltam, amikor megálltam egy régi vaskapunál, és hirtelen megjelent előttem Cseresznyeliget főhőse: Kitti. Az ihlet nálam mindig ilyen: váratlanul érkezik. Egyszer csak felbukkan a szereplő, és bemutatkozik.
Hazafelé tartva el is döntöttem, hogy a regény nyáron fog játszódni, és Rákosliget lesz a helyszíne, hazaérve pedig máris lejegyeztem a legfontosabb karakterek tulajdonságait és kinézetét. Rákosliget történetének is utánanéztem. Olvastam tanulmányokat, cikkeket, megnéztem régi fotókat. Megtudtam, hogy eredetileg mintatelepnek építették a munkások számára. Még egy névsort is találtam arról, kik, milyen korú és foglalkozású lakosok vettek itt telket: tisztviselők, hivatalnokok, művészek, kereskedők, iparosok. Bár a regény nem történelmi mű, nem is a múltban játszódik, szerettem volna igazi, rákosligeti atmoszférát teremteni benne. A Cseresznyeliget nevet azért kapta a hely, mert a mi utcánkban végig cseresznyefák állnak.
A könyv egyik nagy, fontos témája a barátság. Szerinted hogyan alakulnak ki a kamaszkori barátságok, és meddig ér a hatásuk?
Kiskamasz korban még magunkat sem ismerjük igazán, nem mindig azzal barátkozunk, akivel hasonló az érdeklődési körünk és a személyiségünk. Pedagógusként is sokszor tapasztaltam, mennyit változnak az osztályokban a baráti körök, ötödikben és hatodikban szinte teljesen átalakulhatnak. A hasonlóságok mellett vagy helyett azonban a közös emlékekből, élményekből is szövődhet barátság. Írás során sokszor átgondoltam én is a barátság fogalmát, a régi és jelenlegi baráti kapcsolataimat, és rá kellett jönnöm, hogy az igazi barátság nem is a hasonlóságokról szól, hanem éppen a különbségekről és a különbségek elfogadásáról. Akit igazán szeretünk, azt elfogadjuk hibáival, furcsaságaival együtt. Akkor is, ha valamiben/sok mindenben különbözünk egymástól, ha más a véleményünk, ízlésünk.
Neked van olyan gyerekkori, kamaszkori barátod, aki ma is jó barátod még? Esetleg olyan, akiről nem tudod, hol lehet, mi lett vele? Meg lehet tartani egy ilyen barátságot, ha már felnő az ember, és teljesen átalakul az élete?
Emlékszem a legelső óvodai barátságomra. Kiscsoportosként homokozni indultam az udvaron, és játszott ott egy másik kislány is. Megosztottuk egymással a homokozóvödröket és a lapátokat, és megbeszéltük, hogy barátok leszünk. Azt is megfogadtuk, hogy iskolában, sőt felnőttként és idős néniként is barátok maradunk. Ki is tartott a legjobb barátság nagycsoport végéig, aztán ő másik általános iskolába került, és nem találkoztam vele többet. Olyan barátaim azonban vannak, akiket még kamaszként ismertem meg.
A férjem környezetében azt látom, hogy a budapesti lakosú kamaszoknak talán könnyebb megtartani a barátságot. Ők itt nőttek fel, és itt is maradtak. Egyetemistaként is ugyanott laktak, mint előtte, ugyanazokkal a barátokkal tartották a kapcsolatot. Nekem már egy barátom sem él a szülővárosomban, ahol felnőttünk. Mindenki más-más városba ment továbbtanulni, majd szétszóródtunk szerte az országban (és világban). Nemcsak az idő, hanem a távolság is szétválasztott minket. Egy ideig még gyakrabban találkoztunk, leveleztünk, aztán mindez megritkult. Én mégis azt vallom, hogy a barátság örök. Vannak olyan kamaszkori barátaim, akikkel ma már egymástól távol éljük világunkat, mégis olyan szoros volt régen a barátságunk, hogy ha ma bajba kerülnék, bennük feltétel nélkül megbíznék, és tudom, hogy bármiben segítenének, és én is segítenék nekik.
Kamaszkorban az ember még csak próbálgatja a kapcsolatteremtést, a barátságot, a szerelmet. Gyakran hibázik, ad és kap pofonokat. Szerinted hogyan lehet túllépni ezeken a hibákon, szerzett sebeken? Neked hogy sikerült?
Egy szerelmi csalódás és egy barát elvesztése ugyanúgy rettentően fájhat, túllépni és túlélni akkor lehet, ha vannak még körülöttünk mások, akik szeretnek, és akiket szerethetünk. Amikor én éltem meg hasonlót, csak még jobban megtapasztaltam, mennyire szeretnek, támogatnak és vigyáznak rám a barátaim és a családtagjaim. Ez a felismerés adja a legnagyobb erőt.
Mennyire tartod izgalmasnak a lányregények tekintetében a főszereplő kislány és az anyuka közötti kapcsolatot?
Nem sok olyan lányregényt olvastam, ahol az anya-lánya kapcsolat szoros lett volna. A kiskamasz koromban megismert ifjúsági művekben a lány főhősök árvák vagy félárvák voltak. A gyerekkori kedvenc lányregények közül egyedül Louisa May Alcott műveiben (Kisasszonyok; Egy régimódi lány) vannak nagy hatással az édesanyák a lányaikra. Pedig az édesanyánkkal való kapcsolatunk meghatározza egész életünket, döntéseinket, tetteinket.
Kittinek nagyon szoros, jó kapcsolata van az édesanyjával. Felnéz rá, szépnek, okosnak tartja, szeretne rá hasonlítani, és sok kérdésben tőle kér tanácsot. Jó barátnők. Ettől függetlenül a szülői kapcsolat nem helyettesíti a kortárs kapcsolatokat. A szülőknek más és jóval nagyobb tapasztalata és tudása van az életről, eltérő problémák, kérdések, témák foglalkoztatják őket a hétköznapokban, és az iskolában nem lehetnek ott a gyerekeikkel. Természetes, hogy Kitti vágyik egy vele egykorú barátnőre is.
|