Elég meglepő Plath tollából egy ilyen napsugaras történet, nem? Igen, az. Bár úgy tudom, ezeket a történeteket (A mindegy-öltönyön kívül még két meséje ismert) a gyerekeinek írta, valószínűleg életének egy derűsebb, kevésbé depresszív időszakában. Mi fogott meg a mesében? Ez egy vicces, játékos láncmese, ami finoman ironizál a hiúságon meg az életünket körbevevő konvenciókon, egy mind kisebbre és kisebbre szabott öltöny köré fűzve fel a történetet. Ha mindenképpen tanulságot szeretnék találni benne, akkor talán arról beszél, hogy csak úgy teljesedhetnek be igazából a vágyaid, és lehetsz boldog velük, ha figyelmen kívül hagyod a mások által megkerülhetetlennek tartott szabályokat. De talán mindez nem is számít, elég csak egy kedves, vidám történetként olvasni. Meglehet, ennél nem is akar többet, de hát nagy szükség van az efféle vidám és szeretetteljes történetekre.  Amikor olvastuk a mesét és néztük a képeket, akkora volt az összhang, hogy elképzelhetetlen lett volna, hogy más illusztrálja - te is érezted ezt az összhangot a Plath-szöveg és a saját képeid között? Elég gyorsan ráhangolódtam a történetre, talán mert közel áll hozzám a mese finoman ironikus, kicsit abszurd világa. Ez a szöveg meglehetősen nagy szabadságot hagy az illusztrátornak, mivel néhány ruhadarabtól eltekintve nincs pontosan körülírva, ki milyen, mi hogyan néz ki. Így a saját elképzeléseim szerint mutathattam meg Csücsökvárt és lakóit. Lehetőségem volt a rajzokon keresztül kicsit a saját képemre formálni a mesét, sőt a pipik és a rókák személyében még új – afféle rezonőr – figurákkal is benépesítve a történetet. Jellemző módon a végére pont ők lettek a kedvenceim… Lehet, hogy eljött az ideje, hogy készítsek egy saját pipis-rókás könyvet? Hogyan gyűrkőztél neki a munkának? Melyik kép született meg először? Hogyan építetted fel ezt a különleges vizuális világot? Az illusztrációs munka mindig a karakterek megtalálásával indul. Ebben a történetben egy család a főszereplő – anya, apa és hét gyerek – nekik kellett külön-külön sajátos, a többiektől jól megkülönböztethető egyéniséget találnom. A vázlatrajzok arra is lehetőséget adtak, hogy kialakuljon a könyv vizuális világa, a megtaláljam a rajzi stílust, és eldöntsem azt is, hogy milyen technikával dolgozzam. Ebben az esetben a teljesen manuális utat választottam, tehát minden rajz papírra, grafittal, színes ceruzával és akvarell festékkel készült, minimális volt a számítógépes utómunka. Egy ideje hiányzott már, hogy így dolgozzam, utoljára két éve a Szívlapát versantológia illusztrációit készítettem így (de azok a képek nem voltak színesek). Könnyű volt illusztrálni, volt a fejedben egy előre elképzelt irány, vagy menet közben alakult? Muszáj, hogy a startnál legyen valamiféle előre kialakult elképzelésed a készülő könyvről. Mielőtt nekiálltam volna a munkának, készítettem egy-két próba illusztrációt, hogy lássam, miként is néznek majd ki a képek ebben a könyvben, hogyan használjam a kiválasztott anyagokat, hogyan rajzoljak, mennyire stilizáljak, hogyan nézzen ki például egy ház, miként ábrázoljam a természeti környezetet, ilyenek. Mivel én terveztem a könyvet, a szöveg tördelése közben már volt módom gondolkodni arról, hogy mit és hova helyezzek el az egyes oldalpárokon. Mikor végül nekiálltam a rajzoknak, nem készítettem hozzájuk részletes vázlatokat, legfeljebb egy-egy pici firkát, ahová néhány vonallal leskicceltem a kompozíciót. Szeretem „élesben” kitalálni a kép részleteit, mert úgy érzem, így frissebb marad a rajz. Úgyhogy sok minden alakult menet közben, például a mellékszereplők jó része is ott helyben kapott karaktert, amikor a rajzolásban odaértem hozzájuk. Nehezebb egy megadott szöveget illusztrálni, mint a saját írásaidat? Hogyan születik meg benned a vizuális világ egy nyers szöveg olvasásakor? Bevallom, saját szöveget szívesebben illusztrálok. Itt nem nehézségről vagy könnyűségről van szó, inkább arról, hogy a saját szövegemben otthonosabb vagyok, szabadabban garázdálkodhatok benne. Más írásába nem nyúlhatok bele, azt is el kell fogadnom, ami esetleg kevésbé tetszik a szövegben. A sajátomat, ha úgy adódik, akár át is írhatom itt-ott az illusztráció kedvéért. Szóval visszafogottabbnak kell lennem, ha idegen szöveghez rajzolok, hiszen csak óvatosan rendetlenkedhetek egy másik író történetében, nem beszélhetek bele, nem kommentálhatom szét a szövegét. A mindegy öltöny esetében azért nem mindig bírtam ki, hogy ne írjak bele ezt-azt a rajzokba… Ezért is került rá a borítóra a nevem mellé a rajzaival és megjegyzéseivel kitétel.  Mielőtt nekiálltál a könyv illusztrálásának, megnézted a korábbi kiadások rajzait? Ha igen, volt bármilyen hatással a te munkádra? Két változat került a kezembe (az egyiket, egy angol kiadást meg is vettem a Bartók Béla úti Pagony boltban), mindkettőt csak néhány fekete-fehét kísérő rajzzal illusztrálták. A magyar kiadás viszont igazi képeskönyv lett, sok-sok színes rajzzal, már csak ezért sem volt mit tanulni a két általam látott külföldi kiadásból. Ha neked lenne egy ilyen csodás, mindegy-öltönyöd, hová mennél benne először? Mindenképp olyan helyre, ahová egyáltalán nem szokás öltönyben menni. Esetleg szaunába vagy hegyet mászni? De hát se szaunába, se hegyet mászni nem nagyon járok… Hm. Azt hiszem a legjobb lenne, ha kéményseprőnek állnék a gyönyörű, pihepuha mustársárga öltönyömben. Csodásan festenék a háztetőkön sétálva, vállamon a karikába tekert drótszárú kéményseprő kefével! Biztos mindenki tátott szájjal bámulna odalentről! A kuflik közül szerinted kinek állna legjobban a mindegy-öltöny? Melyikük venné leginkább hasznát? Hát, kuflik öltönyben? Eleve hogy húznák fel a nadrágot az ugródudorukra? Még talán Bélabát tudnám leginkább elképzelni egy efféle elegáns ruhában, neki botja meg kalapja is van hozzá… De alapvetően azt gondolom, hogy a kufliknak semmi szükségük egy efféle ruhadarabra, hiszen az elhagyatott réten már régesrég nem csak az öltöny, hanem minden mindegy!