Ajaj, de ismerős e helyzet!
Hisz voltam én is kisdiák,
Kijárva, mint megannyi gyermek,
Egy nagy rakásnyi iskolát.
Emlékszem, mennyi sódert löktek
– Akárcsak Csárli most Csücsöknek –,
S ébren szunyált a sok kölyök
Nyitott szemmel a pad mögött…
A pompázatos Tortavárból
Midőn az útnak nekivágsz,
Elmondom, merre indulj, vándor –
Elmondom, merre mit találsz.
Világot látni volna kedved?
Hát fogd a cókmókod, keresd meg
A Napkeleti Nagykaput,
Mert innen indul, erre fut
Az Ezeréves Karavánút,
Hol lomha Kakaós Csigák
Húzzák a dögnehéz igát,
Viszik-hordják a sok-sok árut –
Varázslatos táj int neked:
A dúsgazdag, mesés Kelet.
Vagy indulj inkább napnyugatnak:
Ott kékellik a hegyvidék,
Ahol Kőszáli Puffok laknak,
No meg torzonborz, csöpp Izék.
Ám hogyha mégis úgy ítéled,
Válassz nyugodtan más vidéket:
A Főkaputól délre fut
A hosszú Rétestészta-út,
Mely elvezet a Zöld Öbölbe:
A tengerparton állnak ott
A Nagy Kikötővárosok
Arany napfényben tündökölve –
Kalandornépek élnek itt,
A tengerjáró Sós Sütik.
Viszont lezárva mostanába’
Az Északi Út rendszerint,
Hisz itt hatolt be Tortavárba
A Bűzpofájú Vérpuding.
A nagykapu két tömzsi szárnyát
Már nem csak éjszakára zárják,
Becsuktak ajtót-ablakot,
S erős őrséget is kapott:
A vénséges Puszedli mellett
Ott szolgál most két kőkemény
Mézeskalácshuszár-legény,
Vasvillabajszok, lakli termet:
Keménykötésű őrszemek –
Ha megharapnád, jaj neked!
A Császármorzsa sok lovagja
E nagykapun mind áthaladt
Elindulván a nagy kalandra,
S amint kitették lábukat,
Ez záródott be zord robajjal,
Csikorgó, fémes, durva zajjal,
S ott álltak ők: hátuk megett
A Tortavár emelkedett,
Előttük messze elterültek,
Ameddig csak ellát a szem,
Sőt azon is túl, úgy hiszem,
A Régi Cukorrépaföldek –
Az Észak Útja rajtuk át
Vezeti minden vándorát.
Itt ácsorog elszontyolodva
A Meggyszem és a Kiflivég,
Mert hát a látvány ó, de ronda,
Lehangoló, goromba kép:
A dombok halvány sziluettje
A felhős éggel olvad egybe –
Jaj, szürke ég és szürke táj!
Az ember nézi, s szinte fáj.
Ám ekkor így szól nagy vidáman
A töppeteg puttonylakó:
„De bájos! Ó, mily megható!
Ez épp a kedvenc színvilágom:
A zokniszürkén áthalad
Egy bolhaszürke árnyalat…
Egy Távoli Nagynénikémet
Idézi föl e környezet.
Mert hát ő vonzódott, de tényleg,
A szürke színhez módfelett:
Harisnya, szoknya, kardigánka,
A vállán könnyű szürke sálja,
És szürke, ráncos kis fején
Szürkésezüst hajköltemény,
Aztán egy szürke kis kalapka…”
És így tovább, és így tovább –
Mert Csárli szája be nem állt.
„Lehet, hogy sosem hagyja abba?
Ugye, az – ó, jaj! – nem lehet…?”
– Sóhajt a Kifli csüggeteg.
De Csárli magyarázta egyre
Az Ezüstszürke Nénikét,
S végső soron el is terelte
Csücsök figyelmét némiképp.
A kardigán, a kis kalapka,
Harisnya, szoknya, blabla-blabla… –
Csak mondta, mondta, míg Csücsök
Már nem figyelte, mit csacsog,
Csak cammogott, körül se nézve
A messze nyúló, végtelen
Nagy Cukorrépaföldeken,
Magába némán fütyörészve
Egy réges-régi dallamot,
És elbambulva ballagott.
Ajaj, de ismerős e helyzet!
Hisz voltam én is kisdiák,
Kijárva, mint megannyi gyermek,
Egy nagy rakásnyi iskolát.
Emlékszem, mennyi sódert löktek
– Akárcsak Csárli most Csücsöknek –,
S ébren szunyált a sok kölyök
Nyitott szemmel a pad mögött…
Hogy merre járt mint ifjú vándor
(Annyit csavargott, komolyan,
Akár egy őrült kamion)
A zöldfülű Petőfi Sándor:
Hol Kecskemét, hol Debrecen –
Pontosan nem tudom ma sem.
De hát Petőfi nem piskóta –
Habár Minyon kisasszonyért,
Ha piskótának szánja sorsa,
Bizonnyal ontott volna vért;
Mert hát a lényeges ügyekben
Se félszeg nem volt, sem ügyetlen.
Ám legyen ennyi most elég:
Hősöm Csücsök, a Kiflivég,
Ki battyog csak, hátán a puttony,
Melyben a Meggyszemet viszi,
Ki épp e percben fejti ki,
Hogy mennyi csapda vár az úton,
De itt van ő, és résen áll –
Minő szerencse, nemdebár…
1.
Mint lányhajakban tarka masnik,
Vagy mint a zöld pompon kötött
Sapkádnak csúcsán, úgy magaslik
A szürke kőtenger fölött
A Vérpuding nagy sziklafészke
– Na jó, a viccet félretéve:
E bánatos, holdbéli táj
Egyáltalában nem vidám.
Unalmas és sivár egy otthon
Az égbe nyúló zord orom
Csokisminyonnak, gondolom,
S nem él pazar királyi koszton:
Az élet erre kőkemény,
S szegényke főzeléken él.
2.
Finom- meg répafőzeléken,
Miből másnapra is marad…
Akad, naná, spenót is éppen,
Vagy kelkáposzta néhanap.
Időnként persze – mily szerencse –
Van más is, mondjuk sóska, lencse,
S hogy megnyugodj és ellazulj,
Jut olykor egy-egy tál paszuly,
Cukorborsó vagy sárgaborsó,
S te fincsi krumplifőzelék!
Majomfogónak hív a nép,
Bár nem majmoknak szánt a sors, ó!
Tökfőzelék, nem túl csomós,
Káposzta, parradiccsomós.
3.
Csokisminyonnak így az élet
Csak szenvedés, hisz tudhatod:
Sütik nem esznek főzeléket,
Csakis pirított tökmagot,
Meg olykor-olykor mézgapempőt
Vagy citromos csalántepertőt,
S ha kezdődik a bálszezon,
Kamillakrémet, hát bezony…
A Vérpudingnak volt a heppje,
Hogy főzelék jó csak neki –
Egy nagy vájlingba szedte ki,
Aztán merőkanállal ette:
A sárga, zöld vagy barna lé
Csorgott az állán százfelé.
4.
Így él tehát e szörnyű házba’
Csokisminyon, ki napra nap
A rücskös kőpadlót sikálja,
Mos, főz, vasal, rosszkedvű rab.
Csak úgy ragyog a sziklafészek,
A sárgarépák konyhakészek,
S Minyon a forráshoz siet,
Hogy onnan hozzon friss vizet.
Igyekszik, mert ha itt az este,
Megérkezik a Vérpuding,
És éhesen jő rendszerint,
Mogorva képpel azt keresve,
Hogy kész-e már az estebéd –
Hol gőzölög a főzelék?
5.
Királykisasszonyunk tehát most
Kezébe kap egy megkopott,
Repedt zománcú, kajla lábost
(Mit még a Vérpuding lopott).
A sziklafészek oldalában
Ott csörgedez dacos-vidáman
Egy gyors folyású kis patak,
Amely a forrásból fakad.
Onnan merít vizet Minyonka,
És felsóhajt keservesen,
Nem vigasztalja semmi sem.
Mi tudjuk jól, szívét mi nyomja,
Hogy egykor oly vidám-merész,
Meleg szíve mitől nehéz.
6.
Így szól Csokisminyon: „Vizecske,
Te kristálytiszta kis patak!
A messzeségbe futsz sietve,
Futásod boldog és szabad…
Kacagva szöksz át száz határon –
Számomra ez csupán csak álom.
Itt élek én, magába zárt
A roppant sziklaszirt-világ.
A régi, színes életemhez,
Úgy érzem, nincs többé közöm:
Árnyékot vet rám börtönöm,
S az árnyék mindent újrarendez:
A tarkabarka Tortavár,
Hinném, igaz se volt talán…”
|