Írta: Ecsédi Orsolya    Illlusztrálta: László Maya  Kiadó: Könyvmolyképző, 2017-12-15  Oldalszám: 192 „Amelyik vírus nem terjed rendesen, azt konyhai szolgálatra osztják be, mielőtt annyit mondhatna, telepítés. A súlyos esetek szobájának ajtajára pedig cetlit ragasztanak, amin az áll piros betűkkel, hogy vigyázat, nem fertőző. Ennél kínosabb helyzetbe egy vírus nem is kerülhet.” Cirrus születése megszokott dolog lenne, hiszen a számítógépes vírusok gyorsan szaporodnak. Mégis felforgatja a Nagy Szerver életét az utolsó áramkörig. Mert ő soha, semmit nem képes rendes vírus módjára intézni. Nehezen megy a rombolás. Gondot okoz a törlés. A megsemmisítésről, lopásról, olvashatatlanná tételről ne is beszéljünk. Mégis eljön a nap, amikor a vírusirtókkal folytatott háborúban az iskola kétbalkezes tanulója kap főszerepet. Cirrusnak van egy különleges titka. Egy olyan képesség, ami átsegítheti a kíméletlen Tűzfalon. Oda, ahonnan még soha, senki nem tért vissza… Cirrusnak nem csak magáért, hanem a társaiért is ki kell állnia. Persze ezt sem úgy csinálja, ahogy a többiek elképzelik.

 

konyvvizsgalok.blogspot   Nagyon aranyos. Nagyon aranyos játék, hogy egy bántalmas, ártalmas, virulenciától hangos elképzelt közegben pont ezt a renitens, méreten aluli adathalmazt (vírusgyereket) választotta az írója hősének. Az összes csatolmányára kiterjedően megvizsgált vírus: Cirrus, a lábjegyzetes (vírusemlékezet óta az első, akinek nem V-vel kezdődik a neve) valójában tényleg csupa ártalom, legalábbis a Viráguralmi Vadműveletre, ami minden virulensen szaporodó vírustársának elsődleges. Veszélyt jelent a viharosan vitéz, véresen veszélyes, végtelen viadalra – mert rühelli az erőszakot. Nagyon aranyos játék: hiszen annyian vagyunk, akik rühellik az erőszakot, a folytonos versenyt, az előre – a Kék Halálba, hova máshova! – jutásért. Igen, megint egy kicsit azokhoz szól a mese, akiket a saját közösségük nehezen illeszt be, akik nem illenek a keretekbe – s így hamar válnak céltáblává egy iskolai közösségben például. Elégtételmese ez is - mint Harry Potter és hasonszőrű társainak története - de annak nagyon aranyos.   Egyrészt mert teljesen mai – és a választott közegében, egyfajta gyermeki geek nyelvezetben végig hangban marad. Másrészt mert ezt a nyelvezetet gátlás nélkül használja ki: a szójátékaival, a tréfáival, a beillesztett limerickekkel (ezek amolyan tréfás, ironikus versikék – a kötetben Cirrus szelídebben vírusformát bontó apjának: Virmosnak az agyszüleményei), Cirrus sorsát formáló saját mondatával, amit memóriakártyán vet ki neki Viri néni, a bába. A Viráguralmi Vadművelet világa tele van ezekkel a kütyüvilágra mutató nyelvi poénokkal, amit szerintem nagyon szerethet a korosztály, a célcsoport, akinek a könyvecske elsősorban szól.   Másrészt mert a mese (persze) időtlen. Ez is egy legkisebb-fiú történet (jó, jó, egyke – de ha egyke, lehet a legkisebb is, nemcsak elsőszülött, nemde?); aki némi felkészítő ezmegaz után elindul szerencsét próbálni az óperenciás Tűzfalon túlra – és aki sikerrel jár, naná. Mert többet bont formát ésszel, mint erővel, mert segedelmet kap a jó tett helyébe jót várj memória-kiterjesztése mentén, mert annyiszor veszítve mindenki szeme láttára, neki van a legkevesebb veszítenivalója. S mert persze ez által szemtelen, nemigen tiszteli a tekintélyt, még a Fővirológust sem – valamit valamiért, ugye: itt is ezek a gyönyörűen megtalált vé betűk… Ez egy nagyon sokszor elmesélt mese, vadonatúj köntösben – amit szerintem tényleg nagyon szerethet a korosztály, a célcsoport, akinek a könyvecske tényleg szól.   Én nem tartozom a célcsoportba – de persze hogy nem tartottam távolságot. Viszont tényleg fel kellett ismernem, hogy az elmesélt világ mélységét nem az én sokszor etetett fantáziámhoz szabták. Valójában nincs ezzel baj: merthogy pont ilyen könyvekre, pont erre a kiszabott mélységre, kvázi következetlenségre van szüksége a célcsoportnak, ahol az olvasás most épp nem divatos, nem trendi, ahol annyiféleképpen riasztják el tantervek és tanerők az olvasástól az erre alkalmatlanul tankötelesre szabott, pirinyó korától képpel túletetett generációkat – ahol a szülő által felolvasott esti mese fantázianyitó varázslatának néhány ajándékozottja a nagyon ritka kivétel. Pont így és pont ennyi kell az olajozatlan zsanéron lógó, csukott ajtóra emlékeztető gyerekelmék számára: a mese, ami illékony módon, mint egy kis felhő, besurran a kulcslukon. Be a plakátvékony tartalmakat látványosra hizlaló mozgóképek csukott ajtóra ragasztott áradata alatt, hogy végre a képzelet csinálhasson képet és belső látványt.   Úgyhogy drága szülők, ezt adjátok az olvasni már viszonylag folyékonyan tudó harmadikos kezébe, hátha megfertőzi a virulencia! Van rá esély, hogy beleszeret ebbe a szabadságba, hogy a betűből összeálló képek belső látványát megtanulja szeretni. Olyan szerepet tölthet be ez a kis kötet, mint az én gyerekkoromban a „Már tudok olvasni” sorozata a Mórától. Úgyhogy a kiadó számára is van egy üzenetem: tessék még ilyen üde, mai, friss gyerekregényeket találni. Mert nincs túl sok. És kedves Ecsédi Orsi, tessék megírni a következőt! Ha rám hallgatsz, új mesét, új hősökkel. Mert nem szeretném, hogy sorozat legyen Cirrus kalandjaiból - még ha valójában méltó is volna rá -, jobban esne, ha a folytatás lehetőségét (minden kereskedelmi szempontot félretéve) író és kiadó is meghagyná ez esetben a gyermekolvasó fantáziájának.