Az egyszarvú egy elvarázsolt erdő mélyén él, ahol tanúja ezernyi élet születésének és elmúlásának. Egy nap azzal az elhatározással indul útnak, hogy megkeresi a társait - ha egyáltalán élnek még, mert az is lehet, hogy ő az utolsó a világon. Útja során találkozik Smendrikkel, a kétbalkezes varázslóval és Zsémbes Marcsával, Filkó kapitány kedvesével, akikkel közösen jut el Zordon király udvarába. Kiderül, hogy az uralkodó szolgája, a Vörös Bika száműzte a tengerbe a többi egyszarvút, ám őt, az utolsót szabadon hagyta, hogy Zordon király gyűjteményének dísze legyen.     Beagle művének, akárcsak a műfaj többi klasszikusának "címzettjei"sokan vannak: gyermek és felnőtt számára más-más jelentés bontakozik ki belőle a számos értelmezési lehetőség közül. Azok közé a remekművek közé tartozik, melyek minden újraolvasással egyre gazdagabbá teszik olvasójukat.     M. Dalnoki Fanni Mit tehetünk a kihalásunk előtt? Van író, aki automatikusan, természetes módon beleépül a műveibe. Kiderül valami a regényein keresztül őróla. Az életéről, a világlátásáról, értékrendjéről, bármiről, ami ő maga. És van olyan író is, akinek (nagybetűs) Mondanivalója van. Az ilyen nem egy – számára érdekes – témán keresztül szivárog be a műbe, hanem egyszerűen beletolja a Mondanivalót a témába. Ez utóbbit csak az menti, ha képes mindezt érdekesen előadni, különben kínosan műanyaggá válik a regény. Peter S. Beagle valahol a két típus között helyezhető el, Az utolsó egyszarvú pedig az a regény, amelyben egyensúlyozni kénytelen a nagyon keskeny mezsgyén Mondanivaló és igazi mese között. Beagle alapvetően jól csinálja. Mindez azért érdekes, mert neki van olyan regénye is, amelyen nem érződik még az egyensúly keresése sem, egyszerűen csak elragadó (A fogadós éneke). Ennek a regénynek a története elég egyszerű: egy unikornis kihallgatja két ember beszélgetését, és megtudja, talán ő az utolsó egyed a népéből. Mivel ez még sosem jutott eszébe, megrémül, elhagyja szeretett erdejét, és kutatni kezd fajtársai után. Menet közben a legkülönbözőbb figurákkal és sorsokkal találkozik, és ezen a ponton kénytelenek vagyunk visszatérni a jelen írás kezdő gondolatához. Ugyanis ezek a találkozások – meg persze a végcél – hordozzák a Mondanivalót, amelynek lényege az elfásult, beszennyezett Világ kontra Mese és Varázslat témaköre. Az egyedüli baj ezzel a témával, hogy napjainkra a fantasy irodalom már eléggé elkoptatta. Igaz viszont, hogy Az utolsó… sokadik kiadása már Beagle könyvének. Érződik a regényen, hogy szerzője elengedi a cselekmény menetét az érzelmesség felé, majd az utolsó pillanatban mindig visszarántja a túlzott patetikusság határáról. Az egyszarvú útitársai Smendrik, a varázsolni képtelen varázsló és Zsémbes Marcsa, a vidám útonállók egykori kísérője. A többi emberrel ellentétben ők felismerik az egyszarvút, felismerésük pedig megváltoztatja az életüket. Mindketten képviselnek valamit – ez Beagle-nél nem meglepő, nála minden és mindenki képvisel valamit. Ez alkalommal azonban bizonytalanságban hagy, megfoghatatlan a jelképisége. Azt jelzi, hogy a szerző maga sem akarja az olvasó szájba rágni a Mondanivalót – ám szabadulni sem tud tőle. Ha nem lenne olyan jó író, mint amilyen, nem bánna olyan művészien a szavakkal, mint ahogyan bánik, ez zavaró is lehetne. Az utolsó egyszarvú olyan mese, amit az ember bátran elolvashat kisgyermekének, aki majd csak a cselekmény első rétegét élvezi, és nem fogja zavarni a mögöttes tartalom. A színeket és ízeket fogja látni, érezni benne, esetleg meg is ragadja egy-két komolyabb jelenet is. Beagle igazán jó író, úgy használja a szavakat, mintha ecsettel dolgozna, és azzal festené meg a világát. Kleinheiz Csilla fordítása gyönyörűen visszaadja és kiegészíti ezt az érzetet. A könyvbe illesztett második történet, a Két szív egy még kedvesebb, szerethetőbb és őszintébb, mint az egyszarvúé. Önálló, szereplőit tekintve pedig folytatása is lehetne amannak. Mindent egybevetve Az utolsó egyszarvú kellemes olvasmány. Igazán akkor élvezhetjük, ha a szavakra, színekre, képekre figyelünk – de nem engedünk a Mondanivaló csábításának.