A depresszió és a rá adott egyik válasz, az öngyilkosság nem újkeletű, emberemlékezet óta jelen van, mégis a mai napig nem jöttünk rá, hogyan is lehetne meggyógyítani ezt a betegséget és hogyan lehetne maximálisan megakadályozni azt, hogy valaki öngyilkosságot kövessen el.
A mai napig vita tárgya, hogy ez a tett elítélendő vagy sem? Gyengeség vagy erősség? Önzőség vagy sem? Jogában áll-e az embernek megtenni ezt saját magával és a környezetével vagy sem? Hibáztatható-e bárki? Ha igen, ki? Hogy jut el valaki odáig, hogy saját életét kioltsa? Tényleg nem volt más választása? Hogy lehet az, hogy valakiben nincs ennyire életösztön? Van olyan, hogy halálösztön?
Az ilyen és hasonló kérdések megvitatása, a válaszok keresése és elemzése segíti az emberiséget abban, hogy kezelni tudja a depressziót és az öngyilkosságot. Bennem is megfogalmazódtak ezek a kérdések újra és újra a könyv olvasása során, de egyikre sem tudtam megfelelő választ adni, mert nincs, legalábbis én nem találtam. Önkéntelenül is elemezni kezdtem Daelyn állapotát, a családi és egyéb kapcsolatait, próbáltam választ találni arra, hogy miért nem próbálja megoldani a problémáit, miért az öngyilkosságot találja megfelelő megoldásnak? Hol volt életében az a pont, amikor feladta? Feladta egyáltalán?
Másokkal még ennél is borzasztóbb dolgok történnek meg, mégis megtanulnak együtt élni a múlttal és talpra állnak. Aztán belegondoltam abba, hogy önző dolog ez a hasonlítgatás. Mások, meg rosszabb történt velük. Eszembe jutott az a mondás, hogy mindenkinek megvan a maga pokla és számára az a legnagyobb hely a világon. Személy- és problémafüggő, hogy hol van az a határ, aminél már nem képes befogadni és megemészteni a dolgokat, egyszerűen képtelen vele együtt élni.
Daelyn saját pokla az elfogadás, az önbecsülés, a szeretet hiánya volt, ami mind annak köszönhető, ami megtörtént vele eddigi élete során. Főleg egy olyan korban (gyerekként, fiatalon), amikor még nem tudja önmagát megvédeni az ember, nem tud megfelelő válaszokat és reakciókat adni. Amikor még tanul az életről, amikor elsőként tapasztal meg mindent.
Daelyn-nek nem adatott meg, hogy normális gyerekkora legyen, csak a rosszat tapasztalta, így teljesen meg tudtam érteni, hogy miért gondolta kilátástalannak a jövőjét. Tinédzserként eljutott arra a pontra, ahová mások talán 50-60 évesen vagy még később. Belefáradt az életbe, úgy érezte, hogy elege lett, nincs már semmi jövője, az élet neki már nem adhat jót, ahogy eddig sem adott jót. De tényleg nem adott neki jót? A szülei szeretete nem volt az? A felbukkanó srác, Santana nem volt az? Tényleg nincs mit szeretnie az életben? Szeret olvasni, még a tervezett öngyilkossági dátum előtt is az egyik kedvenc könyvsorozatát bújja. Mi van az ízekkel? Az illatokkal? Nem hiányoznának neki ezek a dolgok? Ő is elgondolkodik ezeken a kérdéseken, de az összességében mégis arra jut, hogy a sok borzalmat nem ellensúlyozza ez a kevésnek tűnő jó, így tovább tervezi az öngyilkosságot.
A gyerkek nagyon kegyetlenek tudnak lenni, a felnőttek is, de a gyermeki kegyetlenség más. A gyerekek valahogy még nem képesek felmérni, hogy hol van a határ a poén és a zaklatás között. Annyira még nem gondolnak bele, hogy a másik életére hogyan hat egy "csak szórakoztunk" eset. Ha pedig fel is tudják mérni, akkor gyakran nem törődnek a következményekkel. Talán még maga a zaklató sem veszi észre, hogy mit is művel valójában, de ez nem mentség. Annak nem mentség, aki a zaklatás elviselője. A zaklatott személyben olyan életre szóló nyomot hagyhat egy ártatlannak tűnő poén, ami később akár az öngyilkosságba is kergetheti.
A heccelések és ezek a poénkodások mindennaposak, de az esetek többségében nem fordulnak át olyan kegyetlenségbe, amiket Daelyn tapasztalt. De ez nem jelenti azt, hogy nem létezik ilyen és nem fordulhat elő akárkivel, akármikor. Nem jelenti azt, hogy az x-dik poén nem lesz-e az utolsó csepp a pohárban. Emberi hülyeségből végig kerestem a hibást, miközben szurkoltam azért, hogy Daelyn ne tegye meg, amit eltervezett. Aztán rájöttem, hogy felesleges hibást keresni.
Oldalakat lehetne arról írni, hogy milyen az emberi természet, hogy a fogyasztói társadalom és a média milyen hatással van az emberi életekre, gondolok itt a női ideálokra és a reklámokra, amik mindig azt sugallják, hogy legyél szebb, jobb, ügyesebb, vedd meg hozzá ezt és ezt. Így nem csoda, hogy az emberek már alapból önbizalomhiányossá válnak, amin csak ront, hogyha esetleg túlsúlyosak, mint Daelyn volt és ha ezért rájuk is szállnak (csúfnevek, fogyitábor, stb.) Daelyn rengeteg megaláztatáson és borzalmon esett át, ami odáig vezetett, hogy meg is kísérelte az öngyilkosságot, sikertelenül. Még ez is rontott az állapotán, ugyanis maradandó károsodást okozott a kísérlet.
Eleinte a szülőket is okoltam, majd Daelynt is. Haragudtam a lányra, mert nem akartam elhinni, hogy nem tudott volna beszélni a szülőkkel a problémáiról. Nem akartam elfogadni, hogy nem kért segítséget. A szülőket sem értettem, hogy ennyire hogy lehettek vakok? Ugyan folyamatosan ellenőrzés alatt tartották a lányukat, de segíteni nem tudtak rajta és megérteni sem tudták. Persze, hogyan is lehetne megérteni? Segített volna az, ha megértik, hogy min megy keresztül? Talán Santana, a suli előtti pad másik "lakója" segített neki a vidám természetével és az életenergiájával.
Talán csak ennyi lenne a megoldás a depresszióra, hogy végre jön valaki, aki elfogad, úgy ahogy vagy, minden sérüléssel együtt és kitart melletted, de lehet, hogy ez is kevés már. Daelyn egy gondolata, miszerint fárasztó élni is, mindent elárult arról, hogyan is érzi magát. A depresszió olyan mélyen bele tudja magát rágni az ember lelkébe és agyába, hogy talán el se lehet onnan tüntetni többé, de lehet kezelni és talán meg tudja tanulni az ember, hogy ezzel együtt éljen.
Nagyon felkavaró volt Daelyn gondolatait olvasni és vele együtt végigmenni a napokon. Egyáltalán nem volt ostoba karakter, sőt! Olyan gondolatokat fogalmazott meg, ami egy érett személyiségre vall. Mintha a megrázkódtatások és a depresszió miatt az ember hamarabb felnőne, mint mások. Logikusan végig is gondolta, hogy miért az öngyilkosság a megoldás, miért is lenne az mindenkinek jó, ha megtenné, de ez nem egy matematikai képlet. Ebben nincs olyan, hogy logika, nincs olyan, hogy tárgyilagosan eldöntöm, hogy élek vagy halok.
Valahol ezt Daelyn is érezte, tudta, hogy nem kellenek az érzelmek, mert akkor talán összeomlik vagy nem tudja megtenni, amit eltervezett. Ezért tudatosan elhatárolta magát az érzésektől és az emberektől. A szüleit a keresztnevükön kezdte emlegetni, az új kövér lánnyal nem volt hajlandó barátkozni, még Santanát is megpróbálta lerázni. Egyedül a fiúnak sikerült a legközelebb kerülni hozzá, de az is Santana kitartásának és rátermettségének volt köszönhető. (Nagyon szerettem a srác karakterét, a kis patkányával meg egyenesen a szívembe lopta magát, mindenkinek kellene egy Santana az életébe.) Ő olyan volt Daelyn-nek, mint egy apró lámpás a sötét éjszakában.
Elborzasztó volt még abba is belegondolni, hogy ilyen weboldal, mint az Át a fényen létezhet, sőt biztos, hogy léteznek is ilyenek. Ez egy fórum, ahol névtelenül beszélnek egymással (egymásnak? mindenkinek és senkinek?) az érzéseikről és az öngyilkosságot tervezik. Még módszerek is részletesen megosztásra kerülnek, minden lehetséges öngyilkossági forma tételesen fel van sorolva és adott kritériumok alapján rangsorolva is van. Borzasztó volt az is, hogy hány ember gondolkozott el komolyabban az öngyilkosságon, hány féle tragikus emberi sors van és senki nem tud segíteni nekik. Talán meg se próbálták.
Senkinek sem szabadna idáig eljutnia az életben. Senkinek sincs joga ennyire tönkretenni más életét. És mégis mindez nap mint nap megtörténik a világon. Nagyon sajnálom, hogy ez megtörténhet.
Mindenféleképpen olvasásra ajánlom a könyvet, ami ugyan nem ad választ a fentebbi kérdésekre, de talán segít megérteni, hogy egy emberben mi tud lezajlani, milyen az, amikor már minden kilátástalannak tűnik. Talán segít abban, hogy felismerjük, mennyire komoly probléma ez. Talán segít abban, hogy jobban odafigyeljünk a körülöttünk élőkre.
A könyv végén sok kérdés van, ami akár egy iskolai órán vagy egy csoportfoglalkozáson segít a történet feldolgozásában, átbeszélésében és a gondolkodásban. A szerkesztők (nagyon okosan) még arra is ügyeltek, hogy a magyar segélyszervezetek elérhetőségeit is közzé tegyék a regény végén.
Forrás: loki-olvasmanyok.blogspot.hu
|