Mocori Muki, mint minden reggel, kinyújtotta hosszú majomkezét, és oldalt fordult, hogy kedvesen átölelje Matildát. Minden napnak pontosan így kell kezdődnie! Mert senki más nem tud olyan csodálatosan hosszan és szívvel-lélekkel ölelni, mint Mocori Muki! Bizony ám!
De Muki ma csodálkozva markolt a levegőbe. Matilda nem feküdt mellette az ágyban, mint máskor. Ölelés nélkül nem is igazi reggel a reggel, gondolta magában Muki, és kitámolygott a gyerekszobából a fürdőszobába. Matilda azonban a vécén sem volt, és Muki csak magát látta a tükörben: egy sárga majmocskát a feje búbján színes, kócos gyapjúhajjal.
– Matildaaaaa? – krákogott rekedt reggeli hangon.
Nem érkezett válasz.
Talán elbújt? Mukinak semmi kedve nem volt bújócskázni. Egyszerűen csak át akarta ölelni Matildát. Matilda nem mászott be a szülei üres ágyába sem. A függöny mögött vagy a kanapé alatt lenne? Nem, nem. Ott csak porcicák kószáltak.
Muki egyre gyorsabban ugrált keresztül-kasul a lakáson: Matilda cipője nincs az előszobában. A pizsamája a sarokba dobva, a ruháit valaki kirángatta a szekrényből! Mintha Matilda kapkodva menekült volna!
Itt valami bűzlik. Itt valami nincs rendben!
Muki visszaugrott az ágyba, és felrázta Vad Wimet.
– Wim! Matilda eltűnt! Nincs meg!
– Eltűnt? – Wim álomittasan simította végig kilapult sörényét.
Matilda minden éjjel rajta fekszik, mint egy puha párnán. Még soha nem kelt fel anélkül, hogy össze ne kócolta volna Wim sörényét, hogy vadul szétálljon.
– Bom! – Muki lerántotta az ágyról a takarót, és előbukkant Matilda dagi medvéje.
– Bom, Bom, Bom! – Úgy csapkodta a mackó hasát, mintha szőnyeget porolna. Csak úgy szállt a szösz Bom bundájából!
– Pillanat! Épp máshol járok. Lekvárfolyókban úszom, és...
– Bom! Matilda eltűnt!
– Dehooogy. Itt van. Együtt úszunk a lekvárban.
A hátunkon meg ilyen...
– Ébredj már fel! Lehet, hogy veszélyben van!
Bumli Bom szemhéja egyszeriben megrezzent. Lassan felbukkant a lekvárfolyóból, és Mocori Mukira pislogott.
– Mi... mi... micsoda? Hogy mondod?
– Sehol sincs! Sem a fürdőszobában, sem az előszobában, sem a nappaliban, sem a kanapé alatt, sem a függöny mögött, sem a szennyeskosárban... – Muki izgatottan hadonászott hosszú karjaival, míg teljesen össze nem csomózódtak.
– Talán... talán elutazott? – töprengett Wim. Úgy érezte, ez kevésbé hangzik rosszul, mintha veszély fenyegetné a kislányt. De igaziból még rosszabbul hangzott, hiszen akkor teljesen megfeledkezett róluk: arról, hogy magával vigye őt, Bomot és Mukit.
– Elutazott? Nélkülünk? Soha! – Muki idegesen pattogott fel-alá a szobában, majd a szekrény tetejére ugrott.
Odafenn volt Matilda legtitkosabb búvóhelye. Gyakran üldögélt az elrejtett édességei közt, mint egy szarka a fészkében. A félig elszopogatott, ötnapos cukorka, a hét mézeskalácsmorzsa, a csokimikulás feje... mind itt voltak.
Ha Matilda elutazott volna, az édességeket is magával vitte volna. Történt valami, ebben biztos volt Muki, valami különös!
– Biztosan a konyhában van – brummogta Bumli Bom, hogy picit megnyugtassa a kedélyeket ezen a feszült reggelen.
– Ha az ember felébred, megéhezik, ahogy én is. Tehát egy lekváros kenyérre vágyik.
Egy kiadós reggeli után mindig más a világ, ezt pontosan tudta, ezért határozottan felkelt, hogy kitrappoljon a konyhába.
A konyhában magányosan égett a lámpa a terített asztal fölött. Muki felpattant a lámpaernyőre, mire a fény hintázni kezdett a sötét konyhasarokban.
– Megmondtam! Matildának nyoma sincs! Bom felhúzta magát az egyik székre, majd a székről az asztalra. Kolbász, vaj, tej, mindent otthagytak. Beledugta az orrát a lekvárosüvegbe.
– Itt benn mindenesetre nincs! – állapította meg. Elgondolkodva nyalogatta a pofájáról a lekvárt. Aztán észrevette Matilda színes tányérján a vajas kenyeret. Épp csak egy harapás hiányzott belőle. Ez is különös. Bom megkóstolt egy falatkát.
– Egyáltalán nem kellemes reggeli ízű. Régi sajt és rosszkedv ízű.
Lassan neki is derengeni kezdett, hogy ma semmi sem olyan, mint máskor.
Ekkor Muki megpillantott egy Matilda tányérja alól kikandikáló cetlit. Egy másodperc múlva már meg is kaparintotta.
Valaki egy házat firkantott rá, és benne egy majmot, egy mackót és egy oroszlánt.
– Ezek mi vagyunk! – csodálkozott Wim.
– Ráadásul pontosan itt! – kiáltott fel Mocori Muki.
Aztán felfedeztek a cetlin még egy házat, benne pedig egy kislányt. A kislánynak két copfja volt, egy baloldalt, egy jobboldalt, és vörös haja. Szóval ez Matilda! És a szája egészen legörbült. Vastag filccel rajzolták. Mindhárman aggodalomtól tágra nyílt szemmel néztek a képen lévő Matildára.
– Mit jelenthet ez? – kérdezte Bom.
– Semmi jót... – szuszogta a vad Wim.
– Üzenet! – kiáltotta Muki, és a gondolatai rémülten száguldoztak kócfejében. – És azt jelenti, hogy... azt jelenti, hogy Matilda egészen, teljesen máshol van! Valószínűleg fogságban! Ráadásul elrabolták!
Bom dundi popsijára huppant. Matildát elkapták és elrabolták! Matildát jobban szereti, mint a lekvárálmait. Matildát, aki őt, Mukit és Wimet soha nem hagyná cserben!
– Ki lehetett az?! Ki rabolhatta el? – kiáltott fel kétségbeesetten.
– Rablók? – suttogta Wim. – Mint a mesékben?
Ezek az esti mesék időnként olyan ijesztőek, hogy felolvasás közben néha mindhárman befogják a fülüket és Matildáét is.
– Talán... – bólintott Muki aggódóan. – Sőt, nagyon is talán. Valószínűleg abszolút biztosan, ha jobban belegondolok!
Wim szeme könnybe lábadt. Lehet, hogy Matildát bántják! Túl erősen szorítják a karját, vagy egy hegyes köröm belékarmol. Hiszen a rablók általában durvák!
És ha soha többé nem tér haza? Wim a rablómesék hőseire gondolt, akik mindent és mindenkit kiszabadítanak. Bárcsak most lóra pattanhatnának, és Matilda nyomába eredhetnének, és egy kötéllétrán kiszabadíthatnák a bajból! Vagy valami ilyesmi. Wim legszívesebben ilyen oroszlánszívű hős lett volna!
– Meg kell mentenünk!!! – ordította, mire a poharak összekoccantak a szekrényben.
– Pontosan! – Bom mély krátert ütött a vajba mackómancsával.
– Matilda a miénk! – kiáltott fel Muki is, és felugrott.
Begyűrte a cédulát a rövidnadrágja zsebébe (Matilda varrta neki foltokból), és a lakás ajtajához rohant.
Hosszú karjával csodálatosan tudta lefelé húzni a kilincset. De az ajtó zárva volt!
– Aha! Szóval fel akarnak tartóztatni!
Bommal és Wimmel azon nyomban visszarohantak a gyerekszobába, és kinyitották az ablakot.
– Dobjátok ide nekem a ruhákat! – rendelkezett Muki az ablakpárkányról.
Bom és Wim a szekrényből kirángatott nagy kupac ruhára vetette magát. Odahajigálták Mukinak, ami csak mancsuk és tappancsuk közé került, Muki pedig összekötötte a harisnyát, térdzoknit, pu-lóvert, alsótrikót, leggingset, balettruhát, három övet, fürdőruhát, sálakat... méterről méterre nőtt a negyedik emelet ablakából alátekergőző színes ruhakígyó. A végét Muki az ablakkilincsre kötötte.
Végül felhúzta maga mellé a dagi Bomot. Wim még előhalászta a szekrény alól a játék orvosi táskát – Matildasebei és egyéb vészhelyzetek esetére. Aztán ott álltak mindhárman a nyitott ablakban, és egy apró lépéssel kimerészkedtek az ablakpárkányra. Messze lenn dudáló autók vánszorogtak előre, mint óriás bádogkrokodilok, a sarkon villamos kígyózott, és egy mentőautó szirénázva vágtatott el.
Wim belemélyesztette karmát a játék orvosi táskába, Bom még utoljára hátrapislantott a kényelmes ágyra.
A meleg takaró alól a kinti zajok mindig távoli kalandokról meséltek, de most közvetlenül az orra előtt terült el a nagyváros veszélyes dzsungele.
Még Muki is idegesen vakargatta a bundáját. – Ne vesztegessük az időt! Én megyek elsőnek. Rajta! – kiáltott aztán, és elkezdett lemászni. Hol fejjel lefelé, hol egy kézzel kapaszkodva, egészen beleszédült.
– Én inkább idebenn vigyázok, ha esetleg a rablók visszajönnének... – lépett hátra óvatosan Wim. – Lehet, hogy a rablók visszahozzák Matildát, mert összekeverték valakivel. Előfordulhat! Valakinek csak ki kell nyitnia akkor az ajtót...
– A rablók sosem hozzák vissza a zsákmányukat. Főleg nem az elcseréltet. Nem olyanok! – dörmögte Bom.
– Hát, igen, de...
– És ők maguk zárták be az ajtót, Wim, legalábbis Muki ezt mondta. Szóval kinél van a kulcs? Gondold csak végig! – Bom is végiggondolta. – Bizony! A rablóknál!
– Lehetséges, de akkor is... Wim még egyszer lepislantott: Muki széttárt karral pattogott fel-le a parkoló autók színes tetején, mintha apró tűzoltóként várná ugrásra kész barátait.
– Gyerünk! – kiáltott fel.
Wim félve toporgott a helyén. Erre Bomot irtózatos türelmetlenség fogta el.
Egyszerűen a hóna alá csapta oroszlánbarátját, és átbillentette dundi popsiját az ablakpárkányon.
– Várj! – szűkölt Wim.
– Matildáért! – kiáltotta Bom.
És medvemancsával kapaszkodva már csúszott is lefelé a ruhakígyón. Átbukdácsolt az összes csomón, és emeletről emeletre közeledett a nagyváros dzsungeléhez.
|