Az én teremtett világom, Visszhangország is hasonlít egy kicsit a régi padlásokra: aki felkeresi, igazi kincsekre bukkanhat, és mindenképp többet tudhat meg magáról és az őt körülvevő világról. Tele van titokzatossággal, rejtéllyel, és így izgalommal is. Mint a padlásokon, Visszhangország tájain is azt érezheti az ember, hogy elvonult egy békés, csendes helyre, és egy kicsit eltűnt a többiek számára. Én borzasztóan szeretem a régi tárgyakat, házakat, fotókat, naplókat nézegetni, elképzelni a tulajdonosukat, történeteket szőni köréjük, így nem csoda, hogy megszületett bennem ez a világ. Tavaly ősszel pedig azt is eldöntöttem, hogy Visszhangországot egy gyerekeknek szánt regényben is bemutatom. Épp a kiadó felkérésre írtam mesét a 3-5-8 perces mesék sorozatba. A téma az utazás volt, és előttem rögtön megjelent Visszhangország és felfedezője: Cinke, a főhős fiú. Aztán a következő percben már tudtam is, hogy ez a történet nem férne bele 8 percbe. Így a 3-5-8 perces mesék - utazáshoz és kalandozáshoz című könyvben a regény előzménye szerepel: megismerhetjük az óvodás kisfiút, Cinkét, aki szereti a madarakat, és nagyon érdeklik a különös tájak. A most megjelent regényemben pedig már az idősebb, általános iskolás Cinkével találkozhatunk, aki felfedező útra indul Visszhangországba. Neked van olyan elfelejtett emléked, tárgyad, amiért elmennél Visszhangországba? Van néhány gyerekkori ruhám, mesekönyvem és játékom, melyek már nincsenek meg, de sokszor eszembe jutnak. Igazán fontos tárgyat, emléket azonban még nem hagyhattam/felejthettem el, ugyanis van egy nagy emlékdobozom. Már gyerekként kitaláltuk az öcsémmel, hogy mindkettőnknek lesznek emlékdobozai. Neki több is van, mert imád rendszerezni, és külön válogatja a régi játékait, ásvány- és kagylógyűjteményeit, írásait. Nekem egy nagy, műanyag dobozom van, amiben a kincseimet őrzöm. Nem titok, mi rejlik benne: mesefigurás papírra írt, kislánykori levelezések a barátnőimmel, fotók, egy babazoknim, az óvodás ballagós tarisznyám, újságkivágások drámaszakkörös szereplésekről, nekem küldött kedves üzenetek a szeretteimtől, tablófotók a gimis osztálytársaimtól, életem első újságja másodikos koromból, amit egy barátnőmmel készítettünk (már akkor is író, újságíró szerettem volna lenni), prospektusok és képeslapok azokról a tájakról, ahol jártam, valamint esküvői meghívók. Néha-néha előveszem, és megnézegetem a kincseimet. Most például azért tudom ilyen pontosan, mi mindenem van, mert épp nemrég tartottam nagytakarítást, és újra belekukkantottam a dobozba. Voltak olyan üzenetek régi ismerősöktől, barátoktól, amiket már elfelejtettem, és most nagyon jó volt visszaolvasni mindet. Szóval csak ajánlani tudom: mindenki vegyen egy dobozt, és kezdjen el emlékeket gyűjteni! ☺ Az eddigi könyveidben valós helyszínek (is) inspiráltak. Visszhangországnak is van egy a valós világban fellelhető alapja? Esetleg Tihany? Tudatosan nem választottam létező helyszínt, Visszhangország a képzeletemben él. De tudat alatt Tihany bizony hathatott rá, mivel valóban hasonló, dombok, hegyek által körbevett táj. A férjemmel nagyon szeretjük Tihanyt, ha a Balatonhoz megyünk, mindig ellátogatunk oda, sétálunk az utcákban, és a turistaközponttól távolabb, a falurészen valóban érezzük azt a békés, megnyugtató hangulatot, ami Visszhangországra is jellemző. Sok fantáziavilágban játszódó könyv – a Narnia, a Harry Potter -  kezdődik az általunk ismert valóságban. Neked melyik a kedvenced ezek közül? A Harry Potter a nagy kedvencem. Az első négy kötetet még most is előveszem időnként, nagyon szeretem, ahogy Rowling világot teremt, ahogy megfesti a szereplőit. Nem hinném, hogy önmagában attól lett ekkora siker és kedvenc a Harry Potter, mert varázsvilágban játszódik, és különös lények vannak benne. Sokkal inkább azért, mert a szerző úgy tud írni, hogy olvasóként mi is ott lehetünk ebben a világban, minden helyszínt, történést pontosan látunk magunk körül, együtt élünk, nyomozunk, gondolkodunk és érzünk a szereplőkkel, és ezért nagyon kötődünk hozzájuk, mintha a barátaink lennének. Én is törekszem arra, hogy így tudjak világokat és szereplőket teremteni. Idén nyáron milyen könyveket olvasol? Nagyon sok olvasmány gyűlt össze erre a nyárra. Mivel egy történelmi regényen dolgozom, ezért rengeteget olvastam Deák Ferencről, a passzív ellenállás és a kiegyezés idejéről, az 1860-as évekbeli Pest-Budáról, az arisztokraták és a szegények életéről. Külön kiemelném ezek közül a Levelek az Andrássy-házból (1864-1869) című kötetet, amelyben egy angol nevelőnő a családjának írott leveleit olvashatjuk. Nagyon élvezetes, izgalmas lehet azok számára is, akik a történelmi regényeket szeretik, mert az Andrássy Gyula gyerekeit tanító angol lány hihetetlenül színesen, gazdagon festi le az arisztokraták mindennapjait.   Több kötetet is szeretek olvasni párhuzamosan. Életrajzot, gyerekkönyvet, könnyed regényt. Most végeztem Sárközi Mátyásnak az édesapjáról, Sárközi György költőről, műfordítóról írt kötetével, és belekezdtem a nagymamájáról, Vészi Margitról szóló könyvébe. Vészi Margit volt Molnár Ferenc első felesége, Ady néhány versének ihletője, sok-sok költő, festő, zeneszerző személyes jóbarátja. A nyári gyerekkönyvem a Szél lengeti a fűzfákat. Valahol olvastam róla, beleszerettem a címébe, beszereztem egy antikvár példányt. Nagyon tetszik! Annyira érzékletesen festi meg a nyári folyópartot, az erdőt, a kisállatok életét, a napfelkeltét és naplementét, hogy egy-egy részletéhez többször is visszalapozok. A könnyű olvasmányom pedig Agatha Christie Ferde ház című krimije volt, az első történet, ahol csak a regény végére jöttem rá, hogy ki a gyilkos. A szerző ezt írta róla: „Az a tapasztalatom, hogy az ember könyvei közül ötnek a megírása – munka és eggyé – élvezet. A Ferde ház élvezet volt…” Ezen elgondolkoztam, mert egy kicsit én is így érzek. Bár az írás a lételemem, és minden könyvemet szeretem, az alkotás nem volt mindig egyszerű. Az osztály vesztesénél annyi szomorú személyes élményt idéztem fel, ami fájdalmas volt. Izgultam nagyon, hiszen ez volt az első kötetem. Az El fogsz tűnni írása közben azon aggódtam, vajon lesz-e olyan jó, szeretik-e majd annyira, mint Az osztály vesztesét. A Zuhanórepülésnél a szerkezet volt kihívás, a Ragacs, a hős kismacskánál az, hogy először írtam óvodás korosztálynak. A Cseresznyeliget titkánál is sokszor aggódtam, ez volt az első lányfőhősös regényem, és szerettem volna minél jobban visszaadni a régi lányregények hangulatát. A Visszhangország a hatodik regényem, és sosem éreztem munkának, tiszta élvezet volt. Alig vártam, hogy újra és újra visszatérjek abba a világba, amit teremtettem. Jó volt ott tartózkodni, és szinte sajnáltam, amikor befejeztem. Agatha Christie úgy folytatja, hogy a Ferde ház mindenkinek tetszett. Nos, én is azt remélem, hogy a Visszhangországot legalább annyira szeretik majd az olvasók, amennyire boldogan írtam én. Munkád során rengeteg gyerekkel vagy kapcsolatban, akik mind tele vannak szorongással, megfelelési kényszerrel. Mennyit árulnak el neked ebből, vagy hogyan tudod oldani ezt a feszültséget? A szorongásainkat, a megfelelési kényszert ritkán szoktuk szavakba önteni. Ezt csak érezni lehet abból, ahogy a másik viselkedik. A felnőttek jobban titkolják, a gyerekek gyakran önkéntelenül elárulják magukat játék közben. Amikor pedagógusként dolgoztam, sok drámás játékot játszottunk, ezek segítettek oldani a szorongást, feszültséget. Most nem tanítok, de egy-egy iskolai látogatás, olvasótalálkozó során is hamar észreveszem, ki szorong, fél valamiért, és mindig próbálom ezt játékkal, nevetéssel feloldani. Én azt gondolom, hogy az önfeledt játék, a mozgás, a képzelet, a nevetés, az ölelés segít leginkább oldani a szorongást. Cinkét és Grétát, a Visszhangország főszereplőit (is) a tanulóidról mintáztad? Ők a fantáziám szüleményei, viszont az őket foglalkoztató problémákat az iskolai élményeimből merítettem. Cinkének szerető szülei vannak, akik mindent megadnak a fiúnak. Csakhogy a kamaszkor legelején, 9-10 évesen, amikor Cinke, mint minden gyerek, már kezd önállósodni, komolyodni (önállóan ír leckét, egyedül leköti magát, saját hobbijai vannak), a szülők egyre többet hagyják magára. Cinke nem észleli ezt tudatosan, ahogy a szülei sem. Mégis kezd egy kicsit magányossá válni. A szülei rengeteget dolgoznak, és nem veszik észre, hogy a fiúk hiába lett önállóbb, attól még ugyanannyi figyelemre, dicséretre, közös programra vágyik. Gréta teljesen más. Ő már felsőbe jár, gimnáziumba készül. Mint általában ilyen korban a lányok, keresi önmagát, fontos neki, hogy néz ki, mit gondolnak és mondanak róla mások. Szeretne különleges, egyedi lenni, de fogalma sincs, hogyan. Mindenben követi a legjobb barátnőit, csakhogy az ő hobbijukban Gréta nem tud kiemelkedni és átlagon felül teljesíteni, ezért unalmasnak, semmilyennek érzi magát.  Bár különböző korúak, neműek, és más problémák foglalkoztatják őket, mégis sokat segítenek egymásnak a főhőseim. A találkozásuk, útjuk és kalandjaik során lassan meglelik a saját kérdéseikre a válaszokat. Gyönyörűek a könyv a sárga-fekete képei, te mit gondolsz az illusztrációkról? Milyen volt együtt dolgozni Biró Eszterrel?  - Nagyon szeretem a képeket. Eszterrel jó és könnyű volt együtt dolgozni, mert ösztönösen ráérzett a regény hangulatára. Együtt találtuk ki például, hogy Gréta arcát csak a könyv végén láthassák az olvasók. Akkor, amikor számára is láthatóvá válik a tükörképe. Mit vársz a könyvtől? Nagyon szeretek tinédzserkori problémákkal foglalkozni a regényeimben. Visszatekintve a saját kamaszkoromra, tanulva az egyetemen, majd tanítva az iskolákban azt tapasztaltam, hogy a tinédzserkorra jellemző a legtöbb probléma. Ilyenkor, mintha kinyitnánk egy lezárt szekrényt, kiömlenek ránk a megválaszolásra váró kérdések, megoldásra váró problémák. Nem könnyű sem gyerekként, sem szülőként megélni ezt az időszakot, és a pedagógusok is sokszor tanácstalanok, hiszen minden diák más, nincsenek kész receptek. A problémákról való gondolkodást, beszélgetést szeretném segíteni a könyveimmel, és ezzel a regényemmel is. Itt is felmerül sok olyan téma, ami érinti a fiatalokat: az önállósodás, a szorongások leküzdése, a megfelelni vágyás magunknak, másoknak, szüleinknek, vagy önmagunk keresése, tehetségünk megtalálása. Vannak azonban olyan problémák is, melyek teljesen függetlenek a kortól: a magány, a feledés, az egyedüllét. Az elveszett tárgyak földje ráébreszthet arra, milyen könnyedén engedünk el embereket, akik szeretnek, és akiktől igazi boldogságot kapnánk, milyen könnyen válunk meg állatoktól, akiknek szükségük van ránk, és akiktől tanulhatnánk, és milyen könnyedén feledünk és dobunk el tárgyakat, amikhez emlékeink kötődnek.