Csodás ajándék az életben, ha megadatik valakinek egy tündérkeresztanya. Na nem olyan, akinek szárnya és varázspálcája van, hanem olyan, aki a figyelmével és a tanácsaival, szeretetével kíséri az utunkat. Mert ezek a „tündérek” kicsit más perspektívából látják a dolgokat, mint a szülők. Sokszor józanabbul és empatikusabban tudnak közelíteni egy-egy problémához, amit bizalommal és őszinteséggel hálál meg a „keresztgyerek”. Kiss Judit Ágnes legújabb könyve, A tündérkeresztanya egy ilyen kedves kapcsolatot mutat be. Kiki egy alsós kislány, aki van olyan szerencsés, hogy születésétől kezdve nemcsak a szülei, hanem egy keresztanya is kíséri az útját. Keri, aki nem rokon, hanem egy régi családi barát, elhivatottan teljesíti keresztszülői feladatát. A kislány elképzelése szerint bűvös erővel rendelkezik, hiszen akkor is van figyelme rá, amikor a családtagoknak kevésbé, olyan problémákat is megold, amiket sokszor anyáék nem, és képes gyerekfejjel is gondolkodni, ami meg egyenesen csodálatos. Mindenre van valami ötlete, de legalábbis egy bűvös mondókája. Keri hiába felnőtt, mégsem úgy gondolkodik, mint a többi nagykorú körülötte. A tündérkeresztanyát nem is igazi mesés-, hanem inkább segítő könyvnek nevezném, mert a történetek valóságosak, és bármelyik kisgyerekkel előfordulhatnak. Minden fejezet egy sóhajtással kezdődik, mikor is Kiki azt mondja Kerinek: - Az a baj, hogy... És elkezd mesélni egy hétköznapi problémás helyzetet, például a verekedős osztálytársról, vagy egy olyan ételről, amit nagyon nem szeret, de meg kell ennie, vagy a pókoktól való félelméről. Keri pedig 100%-ig figyel, sosem gondolja butaságnak azt, amit a gyerek mond. Keri sokat mesél például a saját gyerekkoráról. Arról, hogy várta a sokáig dolgozó anyukáját késő délutánonként az iskolában, amikor már csak ő ült egyedül a portásfülke előtt. Míg a portás bácsi a kistévéjét bámulta, addig ő egérkékkel társalgott, hogy múlassa az időt. Minden történethez tartozik egy versike, mely bűvös, problémamegoldó erővel bír. Arra a bánatra, hogy milyen szomorú tesó nélkül létezni a világban, Keri ezzel a röpke dallal válaszol: „Ha nincs tesód, szerezz magadnak! Tesótlan élni nem lehet. Tulajdonképp alkalmas bárki, Ha ehhez eléggé szeret. Tesóvá válhat Béla bácsi, A nagy fogú szomszédgyerek, Mindegy, hogy szeplős, szőke, barna, Hogy fiú vagy lány, egyre megy” Kikinek mindig akad panaszkodnivalója. Van, hogy arról sóhajtozik, hogy nem szeret apával kirándulni, mert ő mindig siet, és nagyokat lép, ráadásul beszélgetni sem lehet vele igazán, mert sosem figyel úgy oda rá. Komoly dilemmája a kislánynak, mit csináljon, amikor elvárják tőle, hogy bizonyos helyzetekben puszit adjon a felnőtteknek, mert a barátaik, vagy mert ajándékot hoznak. Keri azt javasolja, hogy küldjön inkább puszit a levegőbe, vagy egyszerűen pukedlizzen egyet köszönetképpen. Lényeg, hogy ami kényelmetlen, azt igenis ki kell kerülni, mert a puszi csak akkor kellemes, ha mindkét félnek az. Nemcsak a gyerekeknek, de a felnőtteknek is segítségére lehet ez a könyv, hiszen sokszor elfelejtjük, milyen volt gyereknek lenni. Sok olyan elvárás van a gyerekeink felé, amit nekik teljesíteni egyáltalán nem könnyű, nem egyértelmű. És azt is elfelejtjük, hogy mennyi bagatellnek tűnő szorongás veszi körbe őket. Hány apróság, ami mégis nyomasztó lehet egy kisgyerek számára. Sokszor még meg nem történt dolgoktól félnek. Kiki például imád lovagolni, de előre retteg attól, hogy leesik a lóról, ha majd vágtázni kezdenek. Ugyan még sosem történt vele baleset, de biztos benne, hogy ő sem fogja megúszni. És ez nyomasztja, ezen töpreng, és szügségét érzi, hogy ezt megbeszélje Kerivel. Csodás dolog, ha valaki meghallgat minket. Mert a kibeszélés már út a lehetséges megoldás megtalálásához. Kiss Judit Ágnes a Babarókás könyveiben már bizonyította, hogy milyen érzékenyen látja a gyerekek lelkivilágát, illetve hasznos tükröt tart a felnőttek számára. A Tündérkeresztanya is ezt a vonalat követi, kiegészülve Szulyovszky Sarolta hasonló érzékenységű illusztrációival, melyektől még bensőségesebb olvasmányt vehetünk a kezünkbe.