– Ilyen almazöld szakálla nincs senkinek ezen a világon! Csodaszép!

Ha végigment az utcán, összesúgtak a háta mögött:

– Micsoda szakáll! Betakarózhat vele!

Ha végigment a patak partján, ezt búgták a háta mögött:

– Ilyen rusnya szakállt még sosem láttunk!

Ha bement a közértbe vásárolni, ezt sisteregték a háta mögött:

– Jujj, még ránk tekeredik az a csúf szakálla!

Zöld Elemér úgy tett, mintha nem is hallaná. Azt gondolta, irigyek a szakállára. No, csak irigykedjenek! Úgy kell nekik! – gondolta magában.

A szakáll pedig csak nőtt. Mintha sietni akart volna valahova. Már nemcsak Zöld Elemér botlott bele, hanem a manópalota kincstárnoka, fodrásza, kuktája és udvari bolondja. Piff-puff, gurultak is a lépcsőkön lefelé.

– Ez tűrhetetlen! – süvítette a kincstárnok.

– Ez borzasztó! – morogta a fodrász.

– Ez felháborító! – zúgolódott a kukta.

– Ez kibírhatatlan! – dörögte az udvari bolond.

Tipegtek, topogtak, szaladgáltak ide-oda, összekiabálták a zöldmanókat. Jöjjenek gyorsan, mert fontos dologban kell dönteni: mi legyen Zöld Elemér manókirály cudar hosszú szakállával?
– Vágjuk le, vágjuk le! – harsogták a manók.

– Azt nem lehet, nem engedi! – szólt a kukta, és a szakácstól akkora nyaklevest kapott, hogy még most is sajog a helye. Egy kukta ne szóljon a nagyok dolgába.

– Jól van, levágjuk, de hogyan? – töprengett az udvari kincstárnok.

– Hogyan, hogyan? Micsoda kérdés! Hát álmában, nyissz-nyassz, és kész is. Fel sem ébred – bölcsködött az udvari bolond.

– Igaza van, ide az udvari ollót – kiáltott az udvari borbély.

Megvárták, míg a nap nyugovóra tért. Zöld Elemér virágmintás ágyában feküdt. Hálósipka vigyorgott a fején, hosszú szakálla a paplanon pihent, a vége a szőnyeget seperte. Az udvari borbély hangtalanul besurrant a manókirály hálószobájába. Az ágyhoz lépett, az olló vidáman csattogott, volt szakáll, nincs szakáll.

Reggel Zöld Elemér korán ébredt. Könnyűnek, fiatalosnak, csoda helyesnek érezte magát. A királyi tükörhöz sietett, hogy köszöntse önmagát. Jujj, bátran belenézett, aztán:

– Azt a zöldfelfújta túrósbuktáját! Ujjujujj, ajjajajajj! Hová lett a zöld szakállam?

Összetrombitálta az egész udvart. Szaladtak is az alattvalók, csak úgy porzott a lábuk alatt a zöld kövezet.

– Azt a zöld teremburáját! Hogy én milyen helyes vagyok szakáll nélkül! Ugye nektek is tetszik? – kérdezte elégedetten Zöld Elemér a királyi erkélyről.

Nagy ujjongás, füttyentés rázta meg az udvart. Mindenki boldog volt, mert eltűnt a szakáll. De igazán annak örültek, hogy Elemér király is örült. A manók már csak ilyenek.