pagony.hu
David Grossman Izrael egyik legfontosabb exportcikke. Könyveit több mint harminc nyelvre fordították le, ír felnőtteknek, gyerekeknek és kamaszoknak, számos rangos díjat kapott. Magyarul eddig öt könyve jelent meg: a nálunk is kultregénnyé vált A világ végére, az Oroszlánméz, az Egy ló besétál a bárba, a Futni valakivel, és A villámkölyök. Utóbbi ifjúsági regény, a főhőse 13 éves, aki egy izgalmas krimiben keresi a választ a kérdésre: Ki vagyok én? A többi pedig olvasmányos és mély regény felnőtteknek, Grossman nagyon tudja, hogy kell behúzni az olvasóit. A világ végére igazi nagy olvasmány, ami kézről kézre járt a megjelenésekor.
Kevés olyan író van, aki minden korosztálynak maradandót tud alkotni, felnőtt- és gyerekszerzőként is komolyan veszik. Grossman ilyen, valószínűleg azért, mert ő maga komolyan veszi a munkáját, akkor is ha ötéves az olvasó, és akkor is, ha kilencvenöt.
Sokan várják tehát ezt a könyvet, és nem fog csalódást okozni. Ezek a többnyire lefekvés és elalvás táján játszódó mesék a családi fantáziáról, játékról, meséről – a közös fabulálásról szólnak. A legtöbb mesében az apa fabulál a gyerekkel (néha pedig a gyerek egyedül). Lassan, történetről történetre emeli a tétet. Eleinte még a hétköznapi, esti játékok (vajon valódi mexikói zsiráf lapul-e a fürdés után az ágyba vitt törölköző-batyuban, vagy egy fürdés előtti sót vegyenek! játék) majd lassacskán egyre szebb és mélyebb, félelmekre és lelki igényekre gyógyírt hozó közös fantáziajátékok következnek.
Ruti egy reggel nem akar felkelni, Urinak saját nyelve van amit csak a bátyja ért, Barnabás a falon sétál képből képbe, egy másik történetben álomfogót épít az apukája, hogy elfoghassa az álmaiban kísértő kis kék ördögöt, Ráchel jó éjszakát szeretne kívánni a képzeletbeli barátnőjének, aki elköltözött tőlük, és éjnek évadján felkerekednek megkeresni az új házát.
A mesékben szereplő apák pedig belemennek ezekbe a játékokba, vagy ők maguk oldják fel játékokkal az adódó szituációkat. Ezért említettem a Misu a kisnyuszit. Berner Misu-könyveit azzal szoktam ajánlani a 2-3 évesek szüleinek, hogy mi is tanulunk belőlük. Kicsit olyanok, mintha a szülői kézikönyvekből, tanácsadó könyvekből kimaradt példapárbeszédek mind ott lennének. Hasonló módon inspirálják a felolvasó szülőt ezek a mesék is.
Van két mesehallgatás-élmény, amit fel-le cikázó grafikonként tudnék ábrázolni a gyerekek életében.
Az egyik a „más gyerekekkel is olyasmik történnek, mint velem“,
a másik a „a fantázia világában végtelenek a lehetőségek“ élmény.
Két-három évesen az első viszi a prímet (Maszat, Misu), négy-hat évesen a másik kerül egy időre előtérbe (Kuflik, Óriás körte), kisiskolás korban megint az első, aztán újra a második, és így tovább, közben sokszor keresztezik egymást vagy összefonódnak egy időre. Ha felrajzolnánk ezt a könyvet a grafikonra, beszínezhetnénk az egész tartományt a kék és piros vonal között lilára. Vagy szivárványszínűre.
Merthogy az egyik élmény is megvan, velem is játszanak így a szüleim, pont így, vagy hasonlóan, mégis máshogy; és közben bele lehet feledkezni a szemünk előtt születő fantázia-világba. Grossman meséi nem tanítanak, hanem mutatnak és megmozgatnak, ahogy az igazán jó irodalom mindig teszi. Mindezt olyan könnyedséggel és bájjal tálalja, hogy nekem felolvasás közben leesett az állam, a gyerekeim pedig teljes beleéléssel követték. Ez az a könyv, aminek minden meséje után felhangzik a mééég egyeeet! És ez valószínűleg a legnagyobb elismerés amit egy gyerekkönyv kaphat.
Közelebb kerülünk egymáshoz olvasás közben, kisimít és szép álmokat hoz. Nem csoda, hogy a fiaim is, én is nagyon reméljük, hogy jó sok mesekönyv jelenik még meg David Grossmantól magyarul.
„– Az apukámmá változtattalak – felelte Barnabás megfontoltan. – És most már másképp vagy az apukám. Mert most már... miattam vagy az apukám!
Apa felnevetett.
– Tudod, Barnabás, most változtattál másodszorra apává.
– Hogyhogy? – kérdezte Barnabás, és egy kicsit feltápászkodott az ágyban, mert egy pillanatra úgy tűnt, mintha az apja olyan majomformán állna az ágya mellett.
– Mert amíg meg nem születtél, addig egyszerűen csak egy pasas voltam. De amint megszülettél, abban a másodpercben, egy szemvillanás alatt apa lettem.“
Szirtes-Szabó Kata
Szerintetek milyen egy jó szülő? Sokféle lehet, nem?
Én a magam részéről, ha gyerek lennék, olyan családban szeretnék nevelkedni, ahol a szüleim tele vannak szeretettel, és azt ki is mutatják.
Szeretném, ha türelmesek lennének velem és komolyan vennék, amit érzek és amire vágyom. Nem nevelnének állandóan, de sokat nevetnénk és játszanánk. Idealizált kép egy idealizált szülőről, megfelelni tán nem is lehet neki, maximum törekedni rá. David Grossman, egy ilyen családot mutat meg nekünk végtelenül kedves és szívmelengető Zsiráf, és irány az ágy! című könyvében.
David Grossman számtalan díjjal jutalmazott izraeli író eddig csupa komoly, elgondolkodtató könyvet írt szeretetről, gyászról, háborúról, felnőttes és szívszorító dolgokról. Első gyermekkönyvét szerencsére ugyanilyen elhivatottsággal alkotta meg, minden benne található mesébe számtalan érzést bugyolált, a felszabadult boldogságtól a félelmen át az együttérzésig, mégis a játékosság az, ami a legmarkánsabban fémjelzi a kis kötetet.
Tizennégy esti mesét találunk ebben a könyvben, amelyek egyáltalán nem csak este olvashatóak, s amelyeknek óvodás gyerekek a főszereplői, akikkel hétköznapi kis dolgok történnek. A meséket jól érezhetően egy férfi, egy apuka írja, a bennük megjelenített gyerekek pedig vélhetően a sajátjai lehetnek – erre utal az is, hogy Grossman a mesék nagy részében saját gyermekei nevét adta a szereplőknek. A mesék akár olyan Vadadi Adrienn féle ovis mesék is lehetnének, ahol megismerjük az óvodások életét, és kedvesen mesélünk a nehézségeikről, mégis ez a könyv valahogy több ennél.
Ezekben a történetekben a felmerülő problémákat és gyermeki ellenállásokat nem oldja meg egy bölcs óvónéni vagy szülő, csupán annyi történik, hogy az apuka ahelyett, hogy megoldást kínálna a gyereknek, elfogadja az ő álláspontját, a gyermek szemszögéből mérlegeli a helyzetet és bólint.
Rendben, akkor legyen úgy! Nem mondja azt, hogy micsoda butaság nem felkelni az ágyból, vagy félni egy álomtól, vagy elmenni jó éjszakát kívánni egy képzelt barátnak (nekem ez utóbbi mese volt az abszolút kedvencem). Ez az apa türelmes és miközben komolyan veszi a gyermek által felkínált helyzetet, humorral és rengeteg szeretettel segít. Bárcsak ilyen szülő lennék!
Előfordulhat, hogy időnként, percekre ilyen vagyok. De David Grossman mögött ott van az a bölcsesség és érett apaság, amit csak három gyermek felnevelésével és az egyik elvesztésével lehet megszerezni.
Szerettem, hogy ez a könyv a maga egyszerűsége mellett a gyerekekre humorral és a megértéssel, a felnőttekre a minden sorban ott ragyogó szülői szeretettel és bölcsességgel tud hatni. Amellett, hogy burjánzóan kreatív és fantáziadús, ötlettárnak se utolsó, szemléletet tanít, megmutatja, hogy egy ideális napon, amikor szülői lényünk legtökéletesebbikét tudjuk hozni, hogyan oldhatjuk meg az óvodás gyermek nevelésével járó problémákat.
A mesékben időnként megjelenő szorongásokat, félelmeket igyekszik oldani, nem csak megoldást mutat rájuk, de el is simítja azokat. (Ezzel együtt azért akad benne két olyan történet, ami a nagyon érzékeny kisovisoknak akár ijesztő is lehet, nem árt átolvasni a meséket, mielőtt a gyerekekkel belekezdünk a könyvbe.) S hogy az illusztrációkról is szó essen, muszáj elmondani, hogy Henrike Wilson rajzai bájosak, finomak és kedvesek, illeszkednek a könyv játékosságához.
A kedvenc idézetem pedig ez (bár elsősorban szülőként sokatmondó, a gyerekek biztosan nem emiatt fogják szeretni):
„Mert amíg meg nem születtél, addig egyszerűen csak egy pasas voltam. De amint megszülettél, abban a másodpercben, egy szemvillanás alatt apa lettem.”
|